Persze, hogy léteznek tiltások azzal kapcsolatban, hogy ki mit gondolhat – csak nem a katolikus Egyházban. A felvilágosodásnak vannak ilyen tiltásai, és ezek ma rendkívüli hatalommal hatnak. Aki ez ellen vétkezik, az megismeri az erénycsőszöket, és azt átokkal sújtják. – Ingo Laugner kommentárja a Die Tagespost-ból. A római katolikus Egyházban nincsenek tiltások arra nézve, ki mit gondolhat. Aki az Egyház kétezer éves történetét megvizsgálja, nem mondhat ellent ennek a megállapításnak. Az Újszövetségbe vetett mégoly felületes pillantás is bizonyítja, hogy ott nincs semmi nyoma az ilyen tiltásoknak. Az Apostolok Cselekedetei csak úgy hemzseg az egymással szembenálló véleményektől. Miért is? Minden apostol az igazság munkatársa volt, és az igazság nem ismeri a félelmet. Az igazság nem retteg a napvilágtól. Sőt, még a sötétségben sem reszketnek a térdei.      Már Krisztus után 49-ben, Jeruzsálemben, az első apostoli zsinaton küzdöttek a helyes útért. Ugyanez történt 325-ben Nicea-ban, 381-ben Konstantinápolyban, 431-ben Efezusban és 451-ben Kalzedonban. E zsinatok mindegyike a gondolkodás tilalma elleni roham volt, és az Egyházra ugyanezt lehet mondani két évezreden keresztül egészen a II. Vatikáni Zsinatig. Minden katolikus eretnek bizonyíték arra, hogy az Egyház nem ismeri a gondolkodás tilalmát vagy korlátozását. Amit viszont ismer, az az igazság, a dogma és a tanítóhivatal kategóriái, és pontosan itt van a kutya elásva. Mert a római katolikus gondolkodás-tilalomról szóló mese nem más, mint a reformáció és aztán az ateista felvilágosodás tartópillére, melyeknek gondolatai és harcai mindig is az igazság, a dogma és a tanítóhivatal ellen irányultak. Mert ha e három elesik, akkor a római katolikus Egyház is elesik, és éppen ez a célja mindazoknak, akik mai napig nem fáradnak bele, hogy ezen alapok ellen protestáljanak. Luther Mártonnak szabad volt azt gondolnia, amit akart. Csak amit gondolt, az egy bizonyos ponttól kezdve már nem volt katolikus. Galileo Galileit sem akadályozta senki abban, hogy gondolatait hipotézisekként terjessze. Ellenkezőleg: a pápa és az inkvizítorok sok mindent megtettek, hogy ezt a kiváló tudóst megóvják a tévedésektől. Galilei tévedett a természettudományban, a kúria a teológiában.      1633-ban az inkvizíció akkor tévedett, amikor nem ismerte fel, hogy a napközpontúság és a Biblia közötti ellentmondás csak látszólagos. Galileinek nem volt igaza, mert tanát természettudományosan nem tudta kétségen kívül bebizonyítani. De igaza volt a Biblia-magyarázattal kapcsolatban. Hiszen a Biblia nem azt akarja megmagyarázni, hogy mi megy végbe az asztronómiai égbolton, hanem hogy hogyan juthatunk a mennybe.      Az inkvizíció felismerte Galilei tudományelméleti gyengéit. Ő maga viszont nem, ehhez útban volt neki a mértéktelen vitatkozó kedve. Az Egyház és a pápa számára a kopernikuszi világkép soha nem jelentett problémát. Ez Luther Mártonnak jelentett problémát, aki a Bibliát szószerint értelmezte. Mind ezek a tények a felvilágosodás számtalan gondolat-tilalmai közé tartoznak. Nem sokkal ezelőtt rendeztek a „La Sapienza” római egyetemen a Galilei-úgy miatt egy pápa ellenes demonstrációt. Tételeinek visszavonása ellenére Galilei haláláig jámbor katolikus maradt. Mégis, a szekuláris tudományos szabadság ikonját csinálták belőle.      Az értelem oldaláról – és ez alatt a római katolikus Egyházat értem – a „Galilei ügy” összes komplikált részletével dokumentálva és tisztázva lett. De a fantaszták tábora a tényeket figyelmen kívül hagyva ideológiához kötött valóság-vakságában tart ki és nem mozdul. Értelem vagy hit, a mai napig ez az Egyház ellenségeinek jelszava, holott a „vagy” teljesen téves.      A Galilei-ügy valósága különösen prominens példája a felvilágosodás gondolkozást tiltó listájának. Ez a lista hosszú és a Voltaire-epigonok keményen dolgoznak, hogy évről évre még hosszabbá tegyék. Mert ami a Galilei-ügyre áll, az a katolikus Egyház többi „súlyos bűntettére” is vonatkozik. A keresztes-háborúk, az inkvizíció és a boszorkányégetésekkel kapcsolatos igazságokat a felvilágosodás a mai napig a szőnyeg alá söpri. Helyette a régi propaganda-hazugságokat ismétlik imamalom módjára. A keresztény középkor még mindig sötétnek, és a kommunizmus még mindig egy „valójában” jó dolognak számít, amit sajnos helytelenül valósítottak meg.      Aki a francia forradalom glóriájában kételkedik és helyette annak véres magjára utal, azt a mai erénycsőszök azonnal a reakciós oldalvonalra állítják. Aki az abortusznak nevezett magzat-gyilkosságok ellen fellép, az állítólag a nők ellensége. Aki a sperma és a petesejt összeolvadását az emberi élet kezdetének és nem egy sejthalmaznak tartja, az tudományellenes fundamentalistának számít.      Aki a házasságot és a családot minden emberhez méltó civilizáció természetadta és Isten által akart sejtmagjának tartja, azt ma már a legtöbb európai országban „homofob” társadalmi ellenségként kezelik. Aki abban hisz, hogy a férfi és nő Isten képmásai, nemi különbözőségeik azonban lelkileg, érzelmileg és kulturálisan mégsem jelentéktelenek, azokat a „gender-kultusz” követői átokkal sújtják. A szekuláris-ateista gondolat-tilalmak eme felsorolása még korántsem nevezte meg az összes tiltást. Az igazat megvallva, az apostoli hitvallásnak minden pontja többé-kevésbé heves ellenkezést vált ki. Aki a nyilvánosság előtt maradéktalanul megvallja ezeket, annak nagy meglepetésben lesz része. De azon egyházi emberek és teológusok, akik ezt nem teszik, különösen szívesen látott vendégek a médiában.      Csak aki kételkedik abban, hogy Jézus harmadnapon feltámadt halottaiból, számít „kritikus” szellemnek. Csak aki a poklot papok meséjének nyilvánítja, áll a mi, ah, milyen modern korunk magaslatán. Csak aki hajlandó arra, hogy az ősbűnt és a Sátánt a történelem szemétdombjára vesse, válik a jelenkor jakobinusai számára szalonképessé. A marxizmus-leninizmus embereket gyilkoló ideológiájának sok mindent a számlájára lehet írni, csak egyet nem, a relativizmust. A kommunisták soha nem kételkedtek abban, hogy létezik igazság. Ellenkezőleg. Biztosak voltak abban, hogy a történelmi és dialektikus marxizmussal tudományosan bebizonyították az igazságot, melyet örökre kibéreltek maguknak. A Szovjetunió és zsoldosaik bukásával a baloldali táborban furcsa módon az igazság is elpárolgott. Ott 1990 óta azt prédikálják, hogy olyan, mint „igazság” egyáltalán nem is létezik. „Minden relatív”, ez áll az aranyborjú fényreklámján, ami előtt ma a „haladás hívei” leborulnak. Éppen azért vetik meg a katolikus Egyházat annyira, mert egyfelől túlélte a kommunizmust, másfelől, mert még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus Krisztus, minden ha vagy de nélkül, az út, az igazság és az élet. Aki ma, bármely okból, egyházi gondolkozás-tilalomról beszél, máris beleesett a korszellem csapdájába. …      Szent Ágoston egy alkalommal így írta le a püspök mindennapját: „A lázítókat rendreutasítani, a kishitűeket vigasztalni, a gyengéket támogatni, az ellenfeleket megcáfolni, az üldözőktől óvakodni, a tudatlanokat oktatni, a lustákat felrázni, a kötekedőket visszatartani, a beképzelteket helyükre utasítani, a csüggedteket bátorítani, a veszekedőket lecsendesíteni, a szegényeknek segíteni, az elnyomottakat kiszabadítani, a jókat elismerni, a rosszat elviselni és ah, mindenkit szeretni.”      Amit Szent Ágoston, Hippo püspöke, egykor olyan megnyerően tömören megfogalmazott, az minden keresztény számára nagyon jó alapként szolgál. Ma ugyanúgy, mint kerek ezerhatszáz évvel ezelőtt. Feltéve: 2011. június 9.