A napokban feltett „Ami ma történik, az hittitok” című írással kapcsolatban egy klerikus ismerősöm a következő kérdéseket feszegette: A katolikus Egyház kétezer éves történetében kétfajta állapotot ismert. Az első századokban, mint üldözött vallás, befelé fordult, tagjaival törődött, kifele titkolózott, a hittitkokat idegenek elől őrizte, és ami a legfontosabb, követőitől nagyon sokat követelt. Mielőtt valaki megkeresztelkedhetett, olykor még évek is elteltek. Ha valaki bűnbe esett, a bűnbocsánatot nehezen kapta meg. A vezeklés kemény és hosszú volt, ez is az egyik oka volt annak, hogy sokan csak halálos ágyukon keresztelkedtek meg. Tehát nem csak azért vártak a keresztséggel a végső pillanatig, mert biztosan a mennyországba akartak rögtön jutni, hanem azért is, mert attól féltek, ha bűnbe esnek és vezekelniük kell, annak feltételeit nem tudják teljesíteni. Az üldözést követő mintegy 1600 év többé-kevésbé a diadal állapota volt: az Egyház jelentős világi hatalommal rendelkezett. Uralta a társadalmakat, a kultúrát, az erkölcsöt, ő határozta meg mind az egyének, mind a társadalmak mindennapi életét. Kidolgozott egy intézményrendszert, mely száz évvel ezelőttig az emberek hivatalos közügyeit is szinte egyedül végezte. „A kereszténység ma nagyjából abba a helyzetbe jutott, amiben az első háromszáz évben volt: egy teljesen pogány világban, magára hagyatottan, a külvilágtól tökéletesen nem, illetve félreértve kell hitét és erkölcsét megőriznie” – írtam a fent említett cikkben.      Az Egyház nem csak világi hatalmát és a társadalomra gyakorolt hatását vesztette el, de az egyének, még a katolikus hívek életét sem ő irányítja, befolyásolja többé. Miközben ennyire összezsugorodott, régi intézményrendszerét, és – mondhatnánk – beállítottságát is megtartotta. Azaz a súlyosan megváltozott körülmények között is azokkal az elképzelésekkel, igényekkel lép fel, melyek akkor uralták, amikor még hatalmon volt. Ezzel azonban se a lelkek javát nem képes szolgálni, se a társadalom megbecsülését nem tudja maga felé kivívni. Erre jó példa a mostani magyarországi helyzet: Egy teljesen elpogányosodott világban, ahol az emberek túlnyomó részének már semmilyen fogalma nincs a kereszténységről, anélkül, hogy őket először megint „megnevelnék”, megtérítenék, a kereszténység állandó emlegetésével csak még jobban elidegenítik a vallástól. Nem lehet a keresztény intézményrendszert működtetni, a keresztény jelszavakat puffogtatni ott, ahol nincs keresztény érzület az emberekben. Ez csak megvetést, dühöt, gúnyolódást, azaz még komolyabb elfordulást, ellenkezést vált ki az emberekből. A mindennapokból vett példa: A papoknak azokat is bérmálásra kell engedni, akikről bizonyossággal tudják, hogy bérmálásuk után soha többet nem fognak templomba járni, sőt még azt is, hogy az illetők eleve így készülnek ennek a szentségnek a felvételére. Vagy egy kisvárosban, községben el kell temetniük mindenkit, aki meg van keresztelve, még akkor is, ha az illető soha nem volt templomban, nem járult a szentségekhez, egyszóval egyáltalán nem gyakorolta vallását. Mert ha nem teszik, akkor a szülők, a rokonok rohannak a püspökhöz, vagy megverik a papot, vagy egyszerűen másik paphoz mennek.      Ahogy az iskolában sem tanul senki, ha azt látja, hogy a nem-tanulóknak is ugyanazt a jegyet adják, mint neki, ugyanúgy ez az állapot a még hűséges hívőket is lassan leszoktatja a vallásos életről. Ahogy a gyereknek hiába mondják, hogy az életnek tanul, ha nem támasztanak elé kézzel fogható követelményeket, úgy a hívek többsége is ellanyhul, ha azt látja, hogy mindenki azonos elbánásban részesül az Egyház részéről. Képtelenség azt az intézményrendszert működtetni az Egyház, a katolicizmus mai helyzetében, amit akkor használt, amikor ő uralta a világot. „Az ókorban a keresztények Isten dicsőségével törődtek és nem az emberek érzékenységével, és még kevésbé a statisztikával. És azt is tudták, hogy akit engedékenységgel nyernek meg a keresztény közösségnek, Istennek, az a bajban nagy valószínűséggel árulójukká válik. Maga a vértanúság veszélye is oda hatott, hogy csak a legszilárdabbak, a legjobbak váltak kereszténnyé. Ez volt a megmaradás és a növekvés záloga, ez tette lehetővé, hogy a végül megérkezett szabadság ne zilálja szét a fiatal keresztény Egyházat. Ma ennek az ellenkezője zajlik: a kereszténységet nem a legerősebb, hanem a leggyengébb láncszeme uralja, következésképpen minden nehézséggel csak jobban fogyatkozik” – szól tovább a fent említett cikk. A lelkek javára és a katolicizmus fennmaradására az szolgálna, ha az Egyház nem öntene a régi hordóba új bort, azaz – most is – alkalmazkodna a megváltozott helyzethez, okulna a múltból, és úgy viselkedne, ahogy történelme folyamán a mai időhöz hasonló korokban viselkedett. Komolyan és szigorúan venné megint saját vallását és vallásosságát, nem kótyavetyélné el lelki kincseit.      Ez persze nem olyan folyamat, ami lentről, az alsó papság, tehát a lelkekkel foglalkozók felől elindulhat. Ehhez a legfőbb főpapnak, a pápának kellene az új, azaz régi stratégiát kihirdetni. Ha a pápa a világ, a politika, a különböző happeningek szervezése helyett a rábízott nyáj lelki üdvével törődne, talán kevesebben vesznének el istentelen, tökéletesen pogány világunkban. 2011. június 9.