A szexualitás, mint az ösztönök duzzadása elleni szelep, mítosza teszi az embereket boldogtalanná. Ezt jelentette ki Raphael Bonelli, bécsi pszichiáter, neurologus és pszichológus mintegy 70 pap előtt, akik a svájci Chur egyházmegye paptalálkozóján Vitus Huonder püspökkel és Marian Eleganti segédpüspökkel ez év május 16-án Einsiedeln-ben találkoztak. Néhány alapelv azok közül, melyek sok embert irányítanak: „Ha valaki nem éli ki a szexualitást, akkor nem lehet egészséges. Mindenkinek figyelnie kell arra, mik a szükségletei, hogyan érzi magát emocionálisan, ez a kiteljesedéshez vezető út. Aki tudja, hogy mi hiányzik neki, az áthidalhatja ezt, és ezáltal boldogabb lehet.”      Raphael Bonelli – húsz éves pszichiáteri, kezelőorvosi és tudományos tapasztalata alapján – ezen alapelvek mindegyikét visszautasítja. Bonelli szerint az elavult iskola pszichoterápiájában elsősorban a páciens hiányérzeteit és szükségleteit vizsgálják. A vallásos embert nem ritkán deficitesnek tekintik Freud tézise alapján, miszerint a vallás nem más, mint kollektív kényszerneurózis.      Ezért a katolikus papnak azzal a mélyen ülő előítélettel kell szembesülnie, miszerint ő elnyomja természetes ösztöneit és ezért nem csak kényszerneurózisban szenved, hanem közveszélyes is, bizonyos értelemben olyan, mint egy szelep nélküli élő gőzfőzőedény. A modern pszichoterápia azonban nem a hiányérzetek után kutat, hanem tekintetét a hosszú távú dolgokra helyezi, melyek boldoggá tesznek: Ezek az erények, mint a sarkalatos erények. Ez a pszichológiai kutatásokban bizonyítást nyert.      Sok szenvedés származik abból, hogy az emberek a tartósságra, az állandóságra nem képesek vagy nem akarják ezeket, mert az ehhez vezető út lemondásokat is hoz magával. Mindig az éppen aktuális probléma áll csak az előtérben, és nem az, ami az életben a valóban fontos. Rossz tanácsadók azt tanítják, hogy egészen magunkra, az Én mindig változó sugallataira koncentráljunk. Ez csalódásokhoz vezet, és gyakran egy egocentrikus, önsajnálkozó érzelmi analízis elvakultságába.      A leggyakrabban egy kapcsolat zavaráról van szó – vagy férfi és nő, vagy a cölibátusban élő pap és Isten között. Az ember mindkét esetben elhagyja alapbeállítottságát és pótszükségletekbe menekül.      Érzéseitől vezérelve, melyek se a helyességnek, se az igazságnak nem fokmérője, de mégis kényszerítőnek érezve őket, az ember elveszti döntési szabadságát.      A saját érzelmek körül való körözés azonban nem vált meg, hanem a saját magába fülelő Én számára mindig tarkább szükségleteket prezentál. Ez az „énszerű dinamika” biztos belépőjegy a szerencsétlenségbe, egyenesen a szexualitásba, mondta Bonelli. Ez azonban, szemben a mítosszal, nem kötelezően kiélni való ösztön, az akarat és a szabadság valóságos beavatkozási hatalma nélkül. Nem is egy profán vágyforrásról van szó, hanem az embernek egy integrális alkotórészéről testi és lelki dimenziójában.      Ezért van szüksége a szexualitásnak a kultiválásra. Meg kell tanulni a szeretet kommunikációs formáját, mely a Te-vel és nem az Én-nel törődik. Ez előfeltételezi azt a képességet, hogy valaki visszafogja magát. Hogyan állunk azonban ma az önmagunkról való lemondással? Inkább rosszul, ahogy a válási statisztikák és a kapcsolatok válságainak sokasága mutatják. És ha a pap cölibátusát helyesen éli, ha az önmegtartoztatását a szolgálatát segítő szabadság formájanak érzi, akkor ez egy további provokáció a világ számára. Ez nem csak az ösztön-torlódás mítoszának és a szükségletek kielégítésének állítólagos kényszerítő láncolatának mond ellent, melyet a mainstream oly szívesen dicsőít a felszabadulás útjának. Ugyanis, amikor a nőtlen pap olyan lemondásban él, melyet a radikális odaadás kultúrájának tart, a szabadság és a lemondás közötti ellentmondás ideáját kérdőjelezi meg, csakúgy, mint az élmény-maximalizálás által elérhető önmegvalósítás ideáját is. Végülis arról van szó, hogy vaskos és életvidám emberek legyünk. Ez azonban nem lehetséges aszkézis nélkül. És ezzel a kérdéssel sem: Mik éppen most a szükségleteim? Hanem: Mi hosszú távon fontos, mi az én lényemből fakadó alapbeállítottságom? Mert a saját érzéseim változóak, melyeket csak egy bevált életforma hosszútávú horizontjából szabad vizsgálni. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: A modern pszichológiai kutatás azt mutatja, hogy – hosszú távon nézve – az ember természetének az Egyház gyakran kritizált szexuális erkölcse felel meg a legjobban. Mert ez nem szolgáltatja ki a rövidtávú kielégülés-láncolatnak, hanem egy megbízható, bevált alapbeállítottság fundamentumára irányítja. 2011. május 26.