Az itt következő cikk Woods professzor 2005-ben a „Hogyan építette fel a katolikus Egyház a nyugati civilizációt” címmel megjelent könyvének záró fejezete, illetve annak legfontosabb részletei: A vallás mindenfajta civilizáció központi alkotórésze. Több mint kétezer év óta azt, amit a nyugati ember tipikusan Istenről gondol, döntően a katolikus Egyház határozta meg. Mindenekelőtt négy ismertetőjegy van, melyben az Egyház Isten-képe különbözik a Közel-Kelet régi kultúráinak Istenről alkotott elképzeléseitől.      Először: Csak egy Isten van. A többisten-hit idegen a nyugati szellemtől, mely Istent egyetlen lénynek tekinti, aki maga gyakorolja teremtésének minden aspektusa felett a legfőbb hatalmat.      Másodszor: Isten abszolút független, azaz, semmilyen hatalomnak nincs alávetve, és saját létezését nem vezeti le semmilyen más hatalomtól, mely előtte lett volna.      Harmadszor: Isten transzcendens, tökéletesen a teremtésen kívül létező, és attól különböző. A világ egyetlen helyén sem tartózkodik, és semmilyen teremtett dolgot nem hat át „lelke”, úgy ahogy ezt az animizmus a természeti isteneiről gondolja. A természettudományt, azt az ideát, hogy léteznek megbízhatóan kiszámítható természeti törvények, csak Istennek eme tulajdonsága tette egyáltalán lehetővé, hiszen ez mondta ki, hogy az anyagi dolgoknak nincsenek isteni tulajdonságai. Tehát csak az a meggyőződés, hogy a teremtett világ különböző tárgyainak nincs saját akaratuk, tette elképzelhetővé, hogy e dolgok szabályos viselkedési mintát követnek, melyek ennek következtében felismerhetőek, kutathatóak, rendszerbe szervezhetőek.      Negyedszer: Isten jó, aki szereti teremtményeit, és csak jót akar az embereknek. A katolikus Isten-kép Jézus megtestesüléséből adódóan különbözik az ószövetségi zsidók Isten-képétől. Jézus születése és földi élete által tudjuk meg, hogy Isten az embernek nem csak a hódolatát, hanem a barátságát is keresi.      Soerten Kierkegaard Istent olyan királlyal hasonlítja össze, aki egy egyszerű asszony szerelmét keresi. Ha királyi hatalmával közeledne feléje, az asszonyt túlságos tisztelete megakadályozná abban, hogy azzal a szeretettel fogadja őt, melyet az egyenrangúak éreznek egymás iránt. Vagy gazdagsága és hatalma tenné vonzóvá a királyt az asszony számára. Vagy az asszony azért mondana igent, mert attól félne, mi történik vele, ha nem teljesíti a király kérését. Ez okból közeledett a király az egyszerű asszonyhoz egy közönséges ember alakjában, mert csak így nyerhette el annak igaz szerelmét, csak így tudhatta meg, hogy ez a szerelem őszinte-e vagy sem. Ezt teszi Isten, mondja Kirkegaard, amikor a Szentháromság második személyében e világra jön. Jézus Krisztus a szeretetünket keresi, nem azáltal, hogy a boldog színről színre látás (mely csak a túlvilágon lesz részünk) tiszteletet parancsoló felségével legyűr bennünket, hanem azzal, hogy leereszkedik hozzánk, és a mi emberi szintünkön lép kapcsolatba velünk. Ez a vallástörténetben egészen egyedülálló jelenség, és a nyugati kultúra számára mégis annyira magától értetődő, hogy egy európai alig veszteget rá gondolatot. A katolicizmus által a világba hozott elképzelések annyira mélyen gyökereznek, hogy még a kereszténységet támadó mozgalmakat is ezek formálják, jellemzik. Murray Rothbard mutatta meg, milyen sokat köszönhet a marxizmus, ez a hangsúlyozottan világi és keresztényellenes ideológia, a 16. századi keresztény tévtanok vallási ideáinak. Az amerikai értelmiség saját magának gratulált a 20. század elején, hogy végre sikerült feladniuk (nagymértékben protestáns) hitüket, beszédük azonban még ekkor is tipikusan keresztény fordulatokkal volt átszőve. Ezek a példák csak aláhúzzák azt, amit már láttunk: A katolikus Egyház nem csak hozzájárult a nyugati civilizáció kialakulásához, hanem ő teremtette meg ezt a civilizációt. Bár némely dolgot átvett az ókorból, de azt, amit átvett, általában jobbá formálta. A korai középkorban alig akadt olyan projekt, melyhez nem a kolostorokban fogtak volna hozzá. A tudományos forradalom abban a Nyugat-Európában gyökerezik, melynek katolikus teológiai és filozófiai alapjai a tudomány, mint vállalkozás számára termékeny talajt kínáltak. És szemben az antik Görögország akadémiáival, melyeket szándékosan mindig csak egyes filozófiai iskolák uraltak, a középkori Európa egyetemein élénk viták és intenzív intellektuális cserék zajlottak le.      A katolikus skolasztikusok szenvedélyes igazságkeresése, mely a források nagy sokaságát vizsgálta meg és használta fel, és alaposan és gondosan megvitatta az álláspontja ellen felhozott érveket, a középkor intellektuális hagyományának – és ezzel azoknak az egyetemeknek, melyeken ez a hagyomány megérlelődött és kifejlődött – olyan életerőt kölcsönzött, melyre a nyugat joggal lehet büszke. Mind ezek a területek – gazdasági teória, nemzetközi jog, tudomány, egyetemi élet, jótékonyság, vallási elképzelések, művészet, erkölcs [megj.: melyeket könyvében a professzor úr végigvizsgált] – a civilizáció tényleges alapjai, és közülök mindegyik – ami az európai kultúrát illeti – direkt a katolikus Egyház szívéből nőtt ki. Paradox módon a katolikus Egyház jelentősége a nyugati civilizáció számára csak akkor vált világossá, amikor az Egyház befolyása már megszűnőben volt. A 18. századi felvilágosodás alatt az Egyház privilegizált helyzete és a vele szembeni tisztelet komolyan és a katolicizmus történetében soha nem volt mértékben megkérdőjeleződött. A 19. század további heves támadásokat hozott a katolikus Egyház ellen, különösen a német kultúrharc és az olasz nacionalizmus antiklerikalizmusa által. 1905-ben a francia iskolarendszert szekularizálták. Bár az Egyház a 19. század végén és a 20. század elején az Egyesült Államokban virágkort élt meg, más nyugati államokban a katolikus Egyház elleni támadások kimondhatatlan károkat okoztak. A művészet világa szállítja talán a legdrámaibb és leginkább érzékelhető bizonyítékokat az egyházi befolyás csökkenésének kihatásaira. Jude Dougherty, egy katolikus egyetem nyugalmazott dékánja szerint, egy civilizáció művészete és hite, valamint a transzcendensről alkotott elképzelése között szoros összefüggés van. „A transzcendens metafizikai elismerése nélkül, az isteni intellektus elismerése nélkül, mely a természetes rend eredete és egyúttal minden emberi igyekezet beteljesülése, az ember a valóságot pusztán anyagi fogalmakban magyarázza. Maga az ember lesz a mérték, aki semmilyen objektív rendnek nem tartozik elszámolással. Az élet kiüresedik és elveszti értelmét. Ez a szárazság a modern művészet abszurditásában és sterilitásában talál kifejeződésre a Bauhaus-tól a kubizmuson keresztül egészen a posztmodernig.”      Ha az emberek azt hiszik, hogy az életnek nincsen értelme, hogy az élet egy önkényes véletlen eredménye, és semmilyen fölérendelt hatalomtól és elvtől nem vezérelt, akkor nem csodálható, ha ez az értelmetlenség a művészetben is tükröződik. Az értelmetlenség és rendezetlenség eme érzése a 19. század óta egyre nagyobb mértékben terjed. Nietzsche szerint az univerzumban nincs más rend és jelentőség annál, mint amit az ember az akarat legmagasabb és legkorlátlanabb aktusával maga kíván neki megadni. Nietzsche felfogását Frederick Copleston, a nagy filozófiatörténész így foglalja össze: „Annak az ideának az elvetése, hogy a világot Isten bizonyos céllal teremtette, vagy hogy a világ az abszolút idea vagy abszolút szellem ön-manifesztációja, oda vezet, hogy az ember tetszése szerint ad az életnek olyan értelmet, amilyet akar. És ebben az esetben a világnak másik értelme nincs.” Mindeközben a modernizmus az irodalomban sem tétlenkedett, és támadást intézett az írott szavak rendjének támpillérei ellen – például elvetette azt a szokást, hogy a történeteknek és regényeknek kezdete, közepe és vége van. Olyan cselekményeket kezdtek kitalálni, melyben az ellenfeleknek egy kaotikus és irracionális univerzumban, melyet nem értenek, kell összecsapniuk. [megj.: A mostani film- és színházdarabok, regények, elbeszélések döntő többsége már ilyen irracionális világban játszódik, ma már szinte csak ilyeneket gyártanak. A világ legnagyobb könyvkiállításáról szóló tavalyi beszámolóban a megkérdezettek szerint, ma csak a „fantasztikus” irodalomnak van keletje.]      A zenében a korszellem mindenekelőtt egy Arnold Schönberg atonalitásában és egy Igor Stravinszkij kaotikus ritmusaiban nyilvánul meg. Az építészet formavilágának degenerálódását, mely ma már a katolikus templomoknál is megjelenik, aligha kell külön tárgyalnunk. Ehelyütt nem arról van feltétlenül szó, hogy e művek mindenfajta értékét elvitassuk, hanem sokkal inkább annak felmutatásáról, hogy e művekben egy olyan intellektuális és kulturális miliő tükröződik, mely a rendezett, végső értelemmel bíró univerzumban való katolikus hitet már nem osztja. A 20. század közepén jött el az idő a végérvényes és végzetszerű lépés számára: Jean-Paul Sartre (1905-1980) és az ő egzisztencialista iskolája kijelentette, hogy az univerzum tökéletesen abszurd és az élet mindennemű értelem nélkül való. De akkor hogyan kellene élni? Úgy, hogy bátran szembe kell nézni az ürességgel, és becsületesen be kell vallani, hogy minden értelmetlen, és hogy olyasmi, mint abszolút érték nem létezik. És, természetesen, úgy, hogy mindenki megkonstruálja a maga értékeit, és életét ezek szerint alakítja. Egy ilyen filozófia környezet nem maradhatott hatás nélkül az alkotóművészetekre. A középkori művész rendszerint nem írta alá a műveit, hiszen tudta, hogy az ő szerepe abból áll, hogy valami olyat közöljön, mely nagyobb, mint ő maga. A középkori művész a figyelmet nem magára, hanem művének témájára akarta terelni.      Az újabb művészalkat, mely a reneszánszban vette kezdetét, a 19. század romantikájában ért be. A felvilágosodás rideg tudományosságával szemben a romantikusok az érzelmet, az emóciókat és a spontaneitást hangsúlyozták. Ennek következtében a művészeti tárgyak az érzéseket, a lelki harcokat, az emóciókat és magának a művésznek a karakterét fejezték ki, a művészet az önábrázolás eszközévé vált. A művészi alkotás súlypontja a belső érzelmi állapotok bemutatására helyeződött át. Ennek az átalkaulásnak a fotográfia felfedezése a 19. század végén újabb impulzusokat adott, mivel ezzel az új módszerrel a természetes világ egzakt reprodukálása egyszerűbbé vált, és a művész egészen arra koncentrálhatott, hogy saját énjét kifejezésre juttassa.      Idővel a romantikus művészeknek eme saját magukkal való foglalkozása a nárcizmushoz és a modern művészet nihilizmusához vezetett. 1917-ben a francia művész, Marcel Duchamp azzal sokkolta a művészvilágot, hogy aláírt egy vizeldét és műalkotásként kiállította. Az a tény, hogy egy 2004-ben lefolytatott véleménykutatás során az 500 megkérdezett művészetszakértő többsége Duchamp e művét nevezte meg a modern művészetre ható legbefolyásosabb alkotásként, magáért beszél. A ma látható „műalkotások” kiválóan szemléltetik a katolikus Egyháztól való elfordulást, melyet a nyugati világ lakosainak túlnyomó többsége az elmúlt években megtett. Európa attól a hittől, melynek kulturális alapjait, sőt a létét köszönheti olyannyira eltávolodott, hogy az EU a kontinens keresztény örökségére való utalást sem volt már képes felvenni az alkotmányába. A nagy székesegyházaknak, melyek egykor az emberek hitéről vallottak, egyre nagyobb része válik korunkban múzeumi tárggyá váltak, érdekes különlegességgé egy hitetlen világ számára. Mindazonáltal a nyugatnak saját maga számára előírt történelmi emlékezetkiesése sem képes a múltat és ezzel a katolikus Egyház központi szerepét a nyugat civilizáció kialakulásában meg nem történtté tenni. Simone Weil, francia filozófusnő írja: „Nem vagyok katolikus, de a katolikus ideát, mely a görög gondolkodásban gyökeredzik, és amelyből az évszázadok során egész európai civilizációnk táplálkozott, olyan valaminek tartom, melyről nem lehet lemondani, ha nem akarunk elsüllyedni.” A nyugati civilizáció, mely jobban és jobban elválasztja magát katolikus alapjaitól, éppen most tart ott, hogy ezt a leckét keservesen megtanulja. feltéve: 2011. február 28.