A 2011-es év néhány inkább kellemetlen, hogy ne mondjam, drámai meglepetést hozott. Természetesen olyan eseményekre gondolok, melyek az Egyházat érintik, és nem a katasztrófák láncolatára Japánban, az arab országokban és Afrikában zajló felkelésekről, melyek persze mindenki számára figyelmeztetésként szolgálhatnak! De ki értelmezi őket annak?
Igen, azok a katasztrófák, melyek a lelket sértik és ölik meg, összehasonlíthatatlanul kártékonyabbak, mint minden természetes katasztrófa, annak minden szenvedésével. Ha az emberek ugyanannyira törődnének a lelkükkel, mint ahogy a testükkel, akkor a világ egészen megváltozna. Ami azonban az embert teste iránti aggodalomból joggal cselekvésre ösztönöz, és a közvetlenül érzett fájdalom miatt gyógyulást keres, az a törekvés lelkét illetően szinte nem is létezik.
A bűnt, mely az emberiségnek és minden emberi lénynek annyi bajt okoz, az ember napjainkban csak egészen kevéssé érzi, és ezért nem is keres megfelelő ellenszert rá.
A lelki katasztrófákról beszélünk. Hiszen milyen más nevet adhatnánk azoknak az eseményeknek, melyek a lelkek tömegét vezeti tévútra? Hány millió, hogy ne mondjam, milliárd lélek üdvét kockáztatja?
Rómában ez év elején legalább két olyan eseményt jelentettek be, mely a lelkek megtérése ellen hat, tehát elkárhozást vonnak maguk után: II. János Pál pápa boldoggá-avatását és az újabb Assisi-találkozót az első 25. évfordulójának megünneplésére.
Azok számára, akiknek talán nehézséget okoz, hogy e két esemény jelentőségét megértsék, egészen egyszerűen megismételjük Franz Schmidberger atya, a Szent X. Pius Papi Közösség második rendfőnökének 25 évvel ezelőtt kiadott körlevelét. Ebben az atya II. János Pál pápának, akit 2011. május 1-én avatnak boldoggá, néhány tettét sorolta fel.
»II. János Pál pápa 1986. január 25-én a római Szent Pál bazilikában mondott prédikációjában minden vallást meghívott Assisi-be, hogy közösen imádkozzanak a békéért.
Az utolsó három év(1983-86) eseményei láttatni engedik, milyen közel kerültünk egy univerzális ember-vallás megalakításához a pápa vezetése alatt, melynek egyetlen dogmája a francia forradalom és a szabadkőműves páholyok követelése: szabadság, egyenlőség és testvériség.
1. Az új egyházjog, melyet a pápa 1983. január 15-én hirdetett ki, a klerikus állapotot gyakorlatilag megszüntette. Az Egyház mostantól „Isten népe” protestáns és egyenlőségi értelemben, alá- és fölérendelés nélkül. A hierarchia egyfajta „szolgálatban” merül ki. II. János Pál pápa magyarázata szerint az Egyház „közösségként” és „ökumenikus aggodalma” által definiálja magát. A 844-es canon kifejezetten megengedi az áldoztatást más vallásúak számára is, és a 204-es canon összekeveri a papi hivatalt a laikusok szellemi papságával stb.
2. 1983. december 11-én a pápa Róma egyik protestáns templomában prédikál, mégpedig úgy, hogy több-kevésbé saját magát hívta meg ehhez.
3. A kanadai érsek, Jean-Marie Fortier több alkalommal saját székesegyházába hívta meg a protestánsokat saját felszentelési szertartásaikra. Ő maga is részt vett ezeken, és eközben egy új pásztornő kezéből fogadta az úrvacsorát.
4. 1984. február 18-án a Szentszék és Olaszország között új konkordátumot írtak alá. A II. Vatikáni Zsinat „Vallásszabadságról szóló nyilatkozatának” megfelelően Olaszország többé nem katolikus állam, hanem laicizált, azaz ateista. Ugyanezen dokumentum szerint Róma többé nem a Szent Város.
5. 1984. május 10-én a pápa Thaiföldön felkeres egy buddhista templomot, ahol leveszi a cipőjét és egy buddhista bonc lábainál foglal helyet, aki maga az oltár előtt ül, amelyen egy nagy Buddha-szobor trónol.
6. A svájci püspökök 1984. szeptember 16-án nyilvánosságra hozott levelükben arra a fontos végkövetkeztetésre jutnak, hogy „az a vágy, miszerint egyazon asztalnál ugyanazt a kenyeret fogadjuk, vagyis, hogy a misét és az úrvacsorát ne külön ünnepeljük, Istentől származik”. Enyhítésként hozzáfűzik, hogy vigyázni kell az időpont megválasztásában, melyben ezt a vágyat tettekre válthatjuk”.
Ezzel egyidőben törvényjavaslatot tesznek a házassági jog megváltoztatására, mely szükségszerűen vezet a házasság és a család szétzúzásához. Kezdeményezésüknek köszönhetően 1985. szeptember 22-én a svájci állam elfogadja ezt a törvényt. Ezzel megint egyszer bebizonyították a püspökök, hogy nem csak a természetfeletti, de még a természetes, az Istentől alkotott rendnek is ők a sírásói.
7. A francia püspöki konferencia a gyerekek vallási oktatásának nagy kárára továbbra is az eretnek katekizmust, „Pierres Vivantes” írja elő. „Aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.” (Mt 18,6)
8. Höffner bíboros és a német evangélikus egyház elöljárójának, Lohse úrnak a közös nyilatkozatában, melyet 1985. január 1-én írtak alá, a vegyes-házasságokban mindkét félnek megengedik, hogy a házasságkötés, valamint a gyerekek megkeresztelése és felnevelése olyan templomban, illetve abban a vallásban történjék, amelyikben akarják. Az 1917-es egyházjogban, can 2319-ben, még kiközösítéssel büntették e három vétség közül bármelyiket.
9. Ratzinger bíboros 1985-ben megjelent könyvének végén azt állítja, hogy a többi vallás szintén az üdv rendkívüli eszköze. – Nem, eminenciás úr, egyedül Jézus Krisztus, Ő egyedül az út, az igazság és az élet, senki nem jut az Atyához nélküle!
10. Egy 1985. június 24-én nyilvánosságra hozott katekizmusban a zsidósággal kapcsolatban Willebrands bíboros azt állítja, hogy mi a zsidókkal együtt várjuk a Messiást! És eközben magára a pápára hivatkozik, aki 1980. november 17-én Mainzban a zsidók előtt azt mondta, hogy az Ószövetség még nincs visszavonva.
11. A Vatikán 1985 nyarán hivatalos delegációt küld egy hatalmas új mecset alapkőletételéhez Rómában.
12. A pápa 1985 augusztusában Casablancában fiatal mohamedánok előtt kijelenti, hogy mi, keresztények ugyanazt az istent tiszteljük – mintha az iszlámban létezne Szentháromság és Isten megtestesülése! – Néhány nappal később a pápa animista papokkal jön össze imára a „szent erdő”-ben, ahol „a víz erejét” és az elődök istenné vált lelkét idézik meg. És legalább két alkalommal, egyszer ráadásul a szentmise előtt, egy száraz töktál fenekére vizet öntött és kukoricalisztet szórt, mely olyan gesztus, mellyel valaki a [tév]hitét vallja meg.
13. A pápa 1980-as németországi látogatásakor megalapított katolikus-evangélikus bizottság 1986. január 24-én nyilvánosságra hozott zárójelentésében azt a nézetet fogalmazzák meg, hogy a megigazulás, az Eucharisztia, a papság és a pápaság többé már nem képezik vita tárgyát a két felekezet között. A figyelmes szemlélő észreveheti, hogy itt egy ökumenikus egységvallás nyílt proklamálása történt.
14. És most, 1986. január 25-én a pápa arra szólít fel minden vallást, hogy ősszel jöjjenek össze Assisiben egy közös békeimára. Milyen istenhez imádkozzanak azok, akik kifejezetten tagadják a mi Urunk Jézus Krisztus istenségét? Lefebvre érsek szerint ez „valóban az ördög sugalmazása”.
15. A pápa egész indiai útja során csak a párbeszédről beszélt, a vallások kölcsönös megértéséről az emberi testvériesség és a szociális jólét általános előmozdítása érdekében.
Azt hiszik, kedves barátok, hogy ez a felsorolás számunkra örömet okoz? Nem, szomorúsággal és fájdalommal lett összeállítva, és egyedül az Anyaszentegyház javáért érzett aggodalomból lett lejegyezve. Távol áll tőlünk, hogy a pápáról ítéletet mondjunk. Ezt a kényes feladatot szívesen átadjuk egy későbbi egyházi bíróságnak. Mi nem tartozunk azok közé, akik a pápai széket üresnek nyilvánítjuk, hanem az egyháztörténetet követjük. Honorius pápát téves tanítása miatt a VI. Általános Zsinat elítélte. De soha nem állították, hogy Honorius nem volt pápa. Ugyanakkor a tények elől nem csukhatjuk be a szemünket.
És e tényekhez tartoznak 1820-ból a carbonarik titkos utasításai is, valamint a tagjaik egymás között váltott levelei, ahol ezeket olvassuk:
„A munka, melyet ezennel elindítottunk több évig eltarthat, talán egy egész évszázadig. Amit nekünk keresni és remélni kell, ahogy a zsidók a Messiást várják, az egy, a mi követelményeinknek megfelelő pápa. Ezzel, hogy azt a sziklát, melyre Isten Egyházát építette, széttörjük, Péter utódának kisujját is belekeverjük az összeesküvésbe. Hogy a kívánt formátumú pápát biztosítsuk a magunk számára, arra van szükség, hogy e pápának olyan generációt produkáljunk, mely méltó ahhoz a birodalomhoz, melyről mi álmodunk. Szerezzétek meg magatoknak a hírnevet, hogy a jó katolikusok vagytok! Ez a hírnév tanításaink számára megkönnyíti az utat a fiatal papok közé. Néhány éven belül ez a fiatal klérus minden hivatalt megszerez, és tőlük függ majd, kit választanak pápának, és ez a pápa, mint kortársai többsége, szükségszerűen el lesz kötelezve azon emberbaráti elvek iránt, melyeket most kezdünk elterjeszteni.” – „Apró, finom, fokozatos eszközökkel kell a forradalmi ideák győzelméig eljutnunk egy pápa segítségével. Ez a vállalkozás számomra mindig emberfeletti számításként jelenik meg.”
XIII. Leó pápa kis exorcizmusának eredeti alakjában ezt olvassuk:
„Alattomos ellenfelek az Egyházat, a szeplőtelen Bárány menyasszonyát elárasztották keserűséggel, átitatva ürömmel. Kezüket elvetemülten ennek legszentebb javaiért nyújtották ki. Oda, ahol Szent Péter székhelye és az igazság tanítószéke mint a nemzetek világossága emelkedik, elvetemültségük borzalmas trónját állították fel, hogy miután a pásztort megverték, szétszórhassák a nyájat.”
Mit tehetünk ebben az emberileg nézve kilátástalan helyzetben? Imádkozni, dolgozni és az Egyházzal szenvedni.«
Vajon 25 évvel később elvesztették e szavak erejüket?
XVI. Benedek pápa trónra-lépésével joggal reménykedhettünk a helyzet normalizálódásában, mivel ő maga felismerte, hogy az Anyaszentegyház drámai helyzetben van. És valóban pontifikátusa kezdetén több olyan intézkedése volt, melyek kétségen kívül az oly sok ellenségeskedés között a helyreállítást szolgálhatták volna.
Közösségünk felé is jóakaratú gesztusokat tett, melyek hálás emlékezetünkben maradnak.
Ugyanakkor Assisi megismétlésének bejelentése, mégha enyhébb formában is, kikerülhetetlenül az első Assisire emlékeztet bennünket, mely számos értelemben botrányt keltő volt. A legrosszabb jelenetek egyike az a szánalmas és szomorú közjáték volt, amikor Jézus Krisztus helytartója egymás mellett sorakozott fel a pogányok tarka sokaságával, akik téves isteneikhez és bálványaikhoz kiáltottak. A legmegrázóbb és legborzalmasabb látvány a Szent Péter templom tabernákulumára felállított Buddha-szobor volt.
XVI. Benedek pápa egy evangélikus lelkésznek, aki ezen újabb Assisi ellen tiltakozott, azt írta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a szinkretizmust elkerülje. De megmondják-e majd a többi vallás képviselőinek, hogy csak egyetlen vallás van, amely üdvözít? Meg fogják-e nekik mondani, hogy csak egy név van az ég alatt, mely által megmenekülhetünk, Jézus neve, ahogy Szent Péter, az első pápa tanította? (ApCsel 4,12: „Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnének.”) – Ráadásul itt egy dogmáról van szó!
Ha elhallgatják előttük az igazságot, akkor megtévesztik őket! Ha eltitkolják előlük az egyetlen szükségeset, azzal, hogy hagyják, hogy azt higgyék, hogy ez így rendben van, hogy a Szentlélek más vallásokat is eszközként használ az üdvösségre (még akkor is, ha a II. Vatikáni Zsinat szerint ezek csak rendkívüli eszközök), akkor a tévedésbe vezetik őket, és elrabolják tőlük azt az eszközt, ami által megszabadulhatnának!
Ami II. János Pál pápa boldoggá-avatását illeti, annak az lesz a közvetlen hatása, hogy pontifikátusa egészét megszentelik, minden tettét, még a legbotrányosabbat is, melyek egy része a fenti felsorolásban olvasható. És a többieket is, mint például a Korám megcsókolását, és a bocsánatkérések számos szertartását, melyek mind azt a látszatot keltették, hogy az Egyház tehet azokról a szakadásokról, melyek során oly sok keresztény lélek szent anyánktól, az Anyaszentegyháztól való elválás, és a tévedés és eretnekség rendszereibe való belépés által elveszett.
Gyakorlatilag mindez vallási közömbösséghez vezet a mindennapi életben. És ezután Rómának azon csekély intézkedései, hogy az Egyház számára oly káros dolgokon egy kicsit változtasson, csak sovány eredményeket hoznak. Maga az Egyház kivérzett.
Talán azzal vádolnak bennünket, hogy túlozunk, hogy dramatizálunk. Holott ezek a drámai megállapítások egy VI. Pál, II: János Pál és XVI. Benedek pápák szájából származnak. De úgy hatnak csak, mint a hullócsillag az égen, melyeket gyorsan megint elfelejtenek, és a tömeget teljesen közömbösen hagyják, hiszen ők már amúgy sem igyekeznek felfelé, az ég felé nézni.
Mit lehet tenni? „Ima és bűnbánat”, ezek voltak az ég jóságos anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának a szavai, úgy Lourdes-ban, mint Fatimában, amiket ránk hagyott. Ezek az égi utasítások ma is érvényesek, sőt jobban, mint amikor elhangzottak.
Sokan kérdezik Önök közül, hogy mi lett a múlt évi rózsafüzér-kereszteshadjáratunk eredménye? A Legfőbb Pásztornak elküldtük az eredményt kérésünkkel együtt. Arra sem méltatta, hogy válaszoljon rá, akár csak egy átvételi elismervénnyel. Ez azonban nem szabad elbátortalanítson bennünket. Imánk felszállt az égbe, a mi kedves és irgalmas Anyánkhoz. Nincs tehát okunk kételkedni abban, hogy az isteni Gondviselés tévedhetetlen rendelkezései szerint meghallgatásra találnak. Meg kell tanulnunk, hogy minden bizalmunkat egyedül Istenbe vessük.
Mindazonáltal az Egyház és a világ helyzete arra késztet bennünket, hogy Önöket esdekelve arra kérjük, hogy az Egyház és a világ javáért, Mária Szeplőtelen Szívének diadaláért könyörgő imaáradatukat ne fejezzék be. A válság hevessége, az emberiséget érő mindenféle szerencsétlenségek borzalmas, növekvő áradata a mi részünkről olyan tartást követel, mely ennek felel meg: „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” (Lk 18,1) Ezért az Anyaszentegyházat érintő bajok hevessége és növekedése, jobban, mint valaha, arra ösztönöz bennünket, hogy egy újabb rózsafüzér-hadjáratot, az ima és a vezeklés hadjáratát hirdessük meg.
A lelkekben a zűrzavar egyre növekedik, így egészen az akol belsejéig egyre jobban ki vannak szolgáltatva a ragadozó farkasoknak. A próba olyan súlyos, hogy még a kiválasztottak is elvesznének, ha ezen idők nem rövidülnének meg. Az utolsó évek kissé vigasztaló elemei nem elégségesek arra, hogy abban reménykedhessünk, hogy a dolgok valóban megváltoztak. … Ezért könyörögjünk égi Anyánk közbenjárásáért, hogy ez a borzalmas próba múljék el végre, hogy a modernista burok, mely az Egyházat borítja, elszakadjon, hogy a tekintélyek a lelkekkel szembeni kötelességüket teljesítsék, hogy az Egyház ragyogását és egykori szépségét visszanyerje, hogy a lelkek az egész világon hallhassák az Evangélium örömhírét, hogy megtérjenek, a szentségeket fogadhassák, hogy az őket egyedül üdvözíteni képes akolba visszataláljanak.
Mily boldogan használnánk kevésbé drámai nyelvet, de hazugság és vétkes hanyagság lenne a részünkről, ha csak nyugtatni akarnánk, és abban a hiszemben hagyni, hogy a dolgok majd maguktól jobbra fordulnak.
Hogy imáink még hatásosabbak legyenek és mindenki számára a lehető legnagyobb hasznot hozzák, figyelmeztetnünk kell arra, hogy nem az Ave Maria-k száma a fontos, hanem az a mód, ahogy imádkozzuk. Miközben a rózsafüzér gyöngyeit ujjaink pergetik, elmélkedjünk Urunk Jézus Krisztus és szent édesanyja életén. Az ima alatt tehát a legfontosabb az isteni Üdvözítővel való kapcsolat, mely ezáltal létrejön. …
Megengedjük magunknak, hogy a családban elmondott imát ajánljuk, arra ösztönözzünk. Ez a közös családi imádkozás minden nap megmutatja hatását, azzal, hogy a gyermekeket és a fiatalokat a modern világ szörnyű veszélyeitől megóvja, és a családi egységet a fenyegető veszélyek sokasága között megőrzi.
Ne engedjük magunkat elbátortalanítani az isteni Gondviselés látszólagos hallgatása miatt. Nem azt akarja vajon Isten, hogy imáinkkal bizonyítsuk, hogy tudatában vagyunk az általunk kért dolgok nagy értékének, és hajlandók vagyunk fizetni értük?
Urunk szenvedésének és dicsőséges feltámadásának napjaiban kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, hogy áldja meg nagylelkűségüket. Vegye Önöket jóakaratú védelme alá, és hallgassa meg követelő imáikat.
Menzingen, 2011. Feketevasárnap
+ Bernard Fellay
Feltéve: 2011. április 23.