1. Az ellenségszeretetről szóló evangéliumi paranccsal kapcsolatban nagyon világosan megmutatkozik a modernista és a katolikus tanítás és lelkület közötti alapvető különbség. Az ellenség szeretete, annak az embernek a szeretete, aki megbántott, megütött, kirabolt, megrágalmazott, egyszóval súlyosan vétkezett ellenünk, kizárólag az isteni kegyelem támogatásával sikerülhet az embernek. A modernista azt tanítja, hogy az ellenségünket önmagukért szeressük: ez természetellenes, és ezért – ha egyáltalán sikerül – nem vezethet máshoz, mint a szentimentális, minden szilárdságot, állhatatosságot nélkülöző „szeretet-valláshoz”.      Az ellenség őszinte szeretete nem természetellenes érzelemmel, hanem természetfeletti módon, a kegyelem segítségével sikerülhet csak, azaz csakis Jézus személyén keresztül, Őmiatta, azért, mert Ő szereti azt a másikat, tehát ha Jézust szeretem, szeretnem kell azt is, akit Ő szeret. Viszont erre csak az Ő természetfeletti erejével, melyet a megszentelő kegyelemben nyerünk el, leszünk képesek. 2. Önmagában az a tény, hogy Isten minden ember lelkébe beoltotta a természettörvényt – s az ebből levezetett modernista tanítás, miszerint ezért az Egyház nélkül is üdvözülhet valaki(lásd: „anonim keresztények”) – nem vezet sehova. Vegyünk például egy ateistát: Hiába érez lelkiismeretfurdalást, ha lop, amennyiben nem hisz a túlvilágban, nem hisz egy túlvilági bíróban, felelősségre-vonásban, mi lehet az, ami megakadályozhatja a helytelen tett elkövetésében? Legfeljebb a törvénytől való félelem, de ha biztos, hogy nem kapják el, vagy ha az adott bűntettre nincs is tiltás, akkor még ez sem. Miért ne lophatna, rabolhatna, hazudhatna stb. akár rossz, nagyon rossz lelkiismerettel is, ha nem hisz abban, hogy ezt majd valaki halála után számon kéri tőle? Ennek az ő számára nincsen semmi értelme, és ha nem is elsőre, de előbb-utóbb mindent megtesz, ami számára pillanatnyi vagy hosszabb távon előnyt szerez. De nem csak az ember kárhozik el az Isten-hit nélkül, hanem mindenfajta közösség is. Hiszen a törvények a hazugságot, a rágalmazást, felebarátunk megcsalását, a házasságtörést, az adott szó, ígéret megszegését, a lustaságot, a kapzsiságot, a bujaságot, egyes gyilkosságot (abortusz, eutanázia), az állhatatlanságot, a mértéktelenséget, a rendetlenséget, a kényelemszeretetet, a megalkuvást stb. még törvénnyel sem bünteti! A lelkiismeret pedig egyedül nem elégséges, egyre kevésbé alkalmas, hogy visszatartson ezek elkövetésétől. Ez vezet oda, hogy az Isten nélküli társadalmak, tagjaik viselkedése miatt kivédhetetlenül, százszázalékos bizonyossággal elkorcsosulnak és elpusztulnak. És oda is, hogy az anonim kereszténység modernista elképzelése nem csak nem katolikus, de tömény ostobaság is. 3. Jézus Krisztus kereszthalálával megváltotta az embereket, kiérdemelte a kegyelmét elfogadó emberek számára az istenfiúságot. Érdemeinek közvetítését, az emberek közötti kiosztását a katolikus Egyházra bízta. Ezáltal az Egyház bizonyos értelemben olyan lett az ember számára, mint a köldökzsinór a magzatnak: ez és egyedül ez köti össze Istennel, ahogy a magzatot egyedül a köldökzsinór köti össze anyjával, akitől a táplálékot, minden életéhez szükséges dolgot kapja.      Az Egyház tagjainak imája a „köldökzsinóron keresztül”, az Egyházhoz való tartozás által jut el Istenhez, talál Krisztus érdemei miatt meghallgatásra Istennél. Ezért nem az imádkozó érzései, nem imájának mély érzelmi átélése, hanem az imában való állhatatossága, az a szándéka, hogy imáját az Egyház imájával egyesítse, és hogy imáját az Egyház közvetítse, adja a jó ima alapját. 4. Amikor Jézus a földön járt, nem törekedett arra, hogy megváltoztassa a világot. Amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, nem dőlt össze a világ. Amikor az első háromszáz év mártírjai éltek és meghaltak hitükért, nem foglalkoztatta őket az a gondolat, hogy a világot megváltoztassák. Ők akartak üdvözülni, és nem érezték feladatuknak, hogy megdöntsék a római birodalmat. Az ószövetségi zsidók, akik pedig ugyanúgy tökéletesen meg voltak győződve arról, hogy az ő Istenük az egyetlen, az igaz Isten, mint ahogy mi, katolikusok meg vagyunk győződve arról, hogy Jézus Krisztus az egyetlen Messiás, a Megváltó, nem akarták a szomszédos népeket, vagy az Izraelt leigázó hatalmakat megtéríteni.      Az a történelmi tény, hogy a katolikus Egyház ezer évig világhatalmi helyzetben volt, hogy a katolikus Egyház tanbeli és erkölcsi hatása még további ötszáz évig egészen a legközelebbi múltig formálta a világot, nem a „normális” állapot, hanem nevezhető rendkívüli helyzetnek, vagy inkább ajándéknak. Semmiképpen sem olyasminek, ami „velejárója” a katolicizmusnak vagy a világnak.      Ha valaki eljut Fatimába, vagy Rómába, vagy mondjuk a Mont Everest tetejére, nem olyasmi, ami neki „jár”, hanem ajándék, plusz, aminek emlékét őrizheti, amely gazdagabbá teheti, és amiért Istennek hálát kell adnia. De nem akarhatja, vagy várhatja el, hogy ez a helyzet „állandósuljon”.      Ha a katolikusok tudomásul veszik, hogy a világ csak Isten ajándékaként volt egy ideig katolikus, hogy ez ajándék volt csupán, nem pedig „törvényszerűség”, akkor egyrészt őszintén hálásak lehetnek Istennek, hogy ők ebből az időből még valamit megtapasztalhattak, másrészt nem érzik szívükbe döfött késként a katolikus Nyugat összeomlását. Van egy olyan elmélet, amely azt mondja, hogy a világ addig tart, amíg ugyanannyi ember üdvözül, mint amennyi angyal elbukott, hogy az eredeti isteni teremtés mennyiségileg is helyreálljon. Ha ez igaz, akkor igaz lehet az a feltételezés is, hogy Isten csak azért engedte meg, hogy a világ egy bizonyos ideig katolikus lelkületű legyen – azaz, hogy a katolikus Egyháznak világhatalmi szerepe legyen –, hogy elegendő ember üdvözülhessen. Egyrészt azért, mert a világi hatalom támogatása nélkül sokkal kevesebben élhettek volna a katolikus Egyház tagjaiként, tehát kevesebben üdvözülhettek volna, másrészt, mert a katolikus valláson alapuló társadalom az egyetlen, amely alkalmas a hosszabb távú létezésre. Minden más civilizáció rövidebb-hosszabb, de inkább rövidebb időn belül elpusztul, hiszen Isten törvényeinek betartása nélkül semmi nem tud és nem is állhat fenn. Mi következik ebből korunk katolikusai számára? Elsősorban annak tudatosítása, hogy az ezeréves egyházi hatalom, befolyás ajándék és nem természetes dolog volt. És annak megértése és alázatos elfogadása, hogy az Isten nélkül élő világ természetéből következően barbár, kegyetlen, de kiváltképp rettenetesen ostoba.      Ezt követően annak megvizsgálása, hogy hogyan éltek, hogyan őrizték meg igaz hitüket az ószövetségi zsidók és az első háromszáz év keresztényei az őket körülvevő pogány tenger közepén. Ha valaki a Bibliában Isten választott népéről olvas, és utána ránéz a térképre, megdöbben, hogy Izrael milyen iszonyúan kicsi. És Isten az ókorban mégis ezt a kis talpalatnyi földet és népet választotta ki, hogy őrizze az igaz hitet. Ez rávilágít Isten tervére: Ő elsősorban nem a hitetlenekkel törődik, hanem a hívők Istene akar lenni. Nem az számít, hogy a világ mekkora hányada fordul Felé, hanem az, hogy akiket kiválasztott, azok mennyire állhatatosak, és milyen erősen tartanak ki mellette.      Isten kiválasztott népe, mind az ókorban, mind később, vagyis minden olyan korban, melyben nem ő van uralmon, csak a többiektől elkülönülve, egymáshoz ragaszkodva, egymást segítve képes a fennmaradásra. De hitét még így, e „gettóban” is csak akkor őrizheti meg, ha szigorúan őrködik tanai tisztasága felett, ha semmilyen lanyhulást nem engedélyez a hit- és erkölcsi életében, se a gyakorlatban, se az elméletben. Ha kompromisszumok nélkül ragaszkodik tanbeli és erkölcsi hagyományaihoz. A mai katolikusoknak tehát alapvető feladatuk, hogy belássák, a mai kor szellemiségét, sőt gyakorlatát sem tehetik magukévá, nem követhetik a pogány világ szokásait. Fel kell minden helyzetben ismerniük, hogy a korszellem éppen hogyan tér el a katolikustól, mert csak e felismerés után lehetnek képesek ellenállni annak.      Williamson püspök úr heti kommentárjaiban már három hete csak e világ összeomlásával foglalkozik. Erre a szerinte hamarosan bekövetkező esetre adja tanácsait, illetve idézi szakértők tanácsait olvasói számára. A világban minden nap olyasmik történnek, melyek az összeomlást hozzák egyre közelebb. Hogy a püspök úr mégis mire alapozza az ezzel való ilyen intenzív foglalkozást, nem tudom. Mindenesetre a józan ész is azt sugallja, hogy ez az Istent megtagadó világ nem állhat már fenn sokáig. Mindeközben jogosan felmerül egy kérdés: az elmúlt kétezer év katolikus mártírjait nem saját papjai, hanem a pogányok, eretnekek üldözték. Ma viszont a hagyományhű katolikusokat éppen a katolikus klerikusok felől éri a legnagyobb támadás. G. atya B. B. atyát idézve erre azt válaszolja, hogy a megválaszolhatatlan kérdések feszegetése kísértés, azaz az ördög műve. Meg se szabad fogalmazni az ilyen kérdést, hiszen választ nem tudunk rá se adni, se kapni.      Jézus Urunk megmondta, hogy az utolsó időkben hamis tanítók jönnek, és hogy ezekre nem szabad hallgatnunk. Így tehát, ha ragaszkodunk a kétezer éves Egyház csalatkozhatatlan, megváltoztathatatlan tanításához, akkor biztosan megmaradunk az Egyház hajójában, és így üdvözülhetünk. 2011. február 28.