Mialatt Észak-Amerikában az olyan papokat, mint például Ed Cachia vagy Roy Bourgeois, akik a nők pappá-szentelését aktívan támogatják, kiközösítik, addig Európában a svájci Szent Gallen püspöke, Markus Büchel éppen az év legszentebb ünnepét, a húsvéti ünnepeket arra használja ki, hogy nyilvánosan szálljon szembe Rómával, és a médián keresztül csatlakozzon az aposztatákhoz.
Itt már semmilyen kibeszélés nem segít, ez teljesen egyértelmű. Büchel püspök a Szent Gallen-i plébániaújságban a következőket nyilatkozta:
„Egyszerűbb egy pap esetleges házasságáról vitát folytatni, mint a nők pappá-szenteléséről, mely olyan hagyomány, ami a római-katolikus Egyházban eddig nem fordult elő. De nekünk lépéseket kell keresni, melyek ide vezetnek (m. m. a nők pappá szenteléséhez). El tudom képzelni, hogy a nők diakonátusa egy ilyen lépés lehet. Azt viszont meg kell értenünk, ha ez a kérdés nem rögtön holnap oldódik meg. Talán bizonyos kitartásra van szükség, amilyen Wiborada-nak volt, az olyan kérdésekben, melyeket nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Ugyanakkor, kitérni sem tudunk ezek elől. Egy ideig azt mondták, hogy erről nem szabad vitatkozni. És ez a mai társadalomban az egyik legnehezebb feladat. Ezt többé nem engedhetjük meg magunknak. Imádkozhatunk, hogy a Szentlélek megadja nekünk, hogy felismerjük a kor jeleit.”
E kijelentéseket megkeresésre a püspök sajtószóvivőnője megerősítette: „Amit a püspök elmondott, azt így is gondolja.”
Ugyanilyen egyértelmű és világos II. János Pál pápa kijelentése az 1994. május 22-i Ordinatio Sacerdotalis dogmatikus érvényű dokumentumból:
„Bár a csak férfiak számára fenntartott papszentelés tanítását mind az Egyház állandó és átfogó hagyománya őrzi, mind a Tanítóhivatal a közelebbi múlt dokumentumaiban állandóan és folytatólagosan tanítja, korunkban mégis több helyen ezt a kérdést megvitathatónak tartják, vagy az Egyház ama döntésének, hogy nőket nem enged pappá szentelni, pusztán diszciplináris jelentőséget tulajdonítanak. Hogy tehát e fontos üggyel kapcsolatban, mely magát az Egyház isteni alkotmányát érinti, mindennemű kétely eloszoljon, hivatalom – társaim megerősítése (lásd: Lk 22,32) – erejénél fogva kijelentem, hogy az Egyháznak semmilyen hatalma nincs arra, hogy a nőknek a pappá szentelés szentségét kiszolgáltassa, és hogy az Egyház minden hívének végérvényesen e döntéshez kell tartania magát.”
Szent Gallen püspökének tanítása és az Egyház tanítása nem egyeztethető tehát össze.
Csak idő kérdése lehet, amíg a pápa – még egy ennyire az Egyház egységére törekvő, mint XVI. Benedek is – a közösség ilyetén felmondását megfelelő formában tudomásul veszi. És senki ne jöjjön arra az ideára, hogy a püspököt „bátorsága” miatt dicsérni kezdje: hiszen csak azt mondja, amit a világ hallani akar, szemben azzal, amit az Egyház tanít. Valami más „a mai társadalomban” túl nehéz lenne a számára.
A híveket, akiknek azt oktatják, hogy püspökeiket hűségben szeressék és hallgassák, a püspök gyávaságból és megalkuvásból lelkiismereti kínokba kergeti. Legalább egy kissé bátor tett az lenne tőle, ha ezt mondaná: Nem lehetek többé katolikus, lemondok hivatalomról. Jutalmul ezért egy jónevű egyetemi tanszék és Hans Küng áldása lenne biztosítva a számára.
Az ifjúsági katekizmus olaszra és más nyelvre való lefordításakor elkövetett súlyos hibák [a fordításokba a legrosszabb és egyben legdivatosabb tévtanok kerültek bele, ami miatt először meg akarták semmisíteni ezeket, végül azt a megoldást választották, hogy helyesbítéseket tettek minden példányba, ami végképp a legrombolóbb hatást váltja ki a fiatalokból] elkövetése után most, a 2006-ban kinevezett püspök eljárása csak további fényt vett az „új tavasz” ötödik évtizedében levő egyházi adminisztráció hajmeresztő állapotára. A püspökkongregációnak fogalma sincs, hogy mit csinál, vagy nem akarja azt tenni, amit tennie kellene. A kúria purpurba öltözött gondnokai és egérszürke ügyintézői vagy képtelenek munkájukat ellátni – vagy tudatosan obstruálnak. Persze, ezt már régóta tudjuk, nem kell, hogy havonta újra és újra bizonyítva lássuk.
Az egész dologban egyetlen jó van, nevezetesen az, hogy a többi Rómától-el-püspök, akik, mint éppen most Bode püspök, őszinte szemekkel arról biztosítja a világot, hogy a nők diakonátusáról nyugodtan el lehet gondolkozni „anélkül, hogy mindig rögtön a nők pappá-szentelésének kérdését is meg kellene vitatnunk”, végérvényesen elvesztette szavahihetőségét.
Ez a locsogás semmi mást nem jelez, mint a római Egyháztól, melyet Krisztus Péter szikláján alapított, való végleges elfordulás egyik közbenső lépését. És nekünk meg kell tanulnunk az Egyházban olyan püspökökkel együtt élni, akik az Egyház tanításáról hazudnak, és saját valós szándékaik felől becsapnak.
Ami persze szigorúan véve Júdás apostol ideje óta nem igazán újdonság.
(szerk. megj.: e pontos, találó és éles hangú írás után nem állom meg, hogy meg-nemértésemnek újfent ne adjak hangot: Hogyan képes egy ilyen világosan látó katolikus hívő eddig elmenni, aztán leblokkolni. Különösen, amikor a világ- és katolikus sajtót éppen most járja be a hír, hogy a pápa nem fogadta el a 75. életévét betöltő Lehmann bíboros, Mainz érsekének a lemondását. Ha van valaki, aki évtizedek óta a „Rómától-el-püspökök” díszpéldánya, akkor az Lehmann bíboros. És most, amikor végre meg lehetne szabadulni tőle, maga a pápa nem engedi el. Vagy az újabb Assisi, stb. stb. vég nélkül lehetne sorolni azon intézkedéseket, melyek a napnál is világosabban mutatják, hogy mint mindenütt, itt is csak az történik, amit a fej akar, de amivel legalábbis egyetért.)
2011. április 27.