„Aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda” (Lk 18,17) Williamson püspök úr legutolsó kommentárjában írta: „A liberalizmus, mely a modern világot uralja, az objektív igaz és helyes iránti mindenfajta érzéket megfojt. Ezáltal elveszi az értelemtől annak tárgyát, valamint az észnek objektív támaszát, mely az értelmét használó alanytól független és a felette álló valóságban gyökerezik.”      És professzor Thomas E. Woods jr. „Hogyan építette fel a katolikus Egyház a nyugati civilizációt” című könyvének „Az Isten nélküli világ” című fejezetében Jude Dougherty, amerikai dékánt idézve így írt: „»A transzcendens metafizikai elismerése nélkül, az isteni intellektus elismerése nélkül, mely a természetes rend eredete és egyúttal minden emberi igyekezet beteljesülése, az ember a valóságot pusztán anyagi fogalmakban magyarázza. Maga az ember lesz a mérték, aki semmilyen objektív rendnek nem tartozik elszámolással. Az élet kiüresedik és elveszti értelmét. Ez a szárazság a modern művészet abszurditásában és sterilitásában talál kifejeződésre a Bauhaus-tól a kubizmuson keresztül egészen a posztmodernig.« – Ha az emberek azt hiszik, hogy az életnek nincsen értelme, hogy az élet egy önkényes véletlen eredménye, és semmilyen fölérendelt hatalomtól és elvtől nem vezérelt, akkor nem csodálható, ha ez az értelmetlenség a művészetben is tükröződik.” Miután minden jó Istentől származik, Belőle és Tőle ered, és a rossz nem más, mint Isten hiánya, az ember és vele a világ olyan mértékben veszti el józan paraszti eszét, ahogy távolodik Istentől. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy egy ember hitének, Istennek tetsző életének legbiztosabb fokmérője, mennyire maradt meg értelmét használó, józan gondolkodású, az igazságot felismerni képes lénynek.      A mai világ azonban – ha a technikai vívmányokat nem tekintjük objektív jónak, mint ahogy nem is azok – a legrosszabb világ, melyet még elképzelni sem lehetett eddig, és amelyet nagymértékben az jellemez, amit Williamson püspök úr így fogalmazott meg: az értelemtől elvették a tárgyát. Vagyis ma szinte kizárólag olyan dolgok történnek mind közvetlen környezetünkben, mind a nagyvilágban, melyek már nem is helytelenségük, hanem abszurditásuk, őrültségük miatt elviselhetetlenek. Az ember ma már nem börtönben, büntetőtáborban, hanem őrültek házában érzi magát. Gábor atya mondta Áldozócsütörtök ünnepével kapcsolatban, hogy nekünk azt kell megfejtenünk, hogy Jézus apostolokhoz intézett szavaival nekünk, ma mit akar mondani.      Gábor atya szavai, és a fent ismertetett tény indított arra, hogy elgondolkozzam azon, ki, mikor, milyen útmutatásokat adott a mi időnkkel kapcsolatosan. Azon felül, hogy Jézus megmondta, hogy az idők végezetén a Sátán különös erővel fog tombolni, nemigen lehet más kifejezetten mára vonatkozó jövendölést találni. Sőt. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben élt katolikus gondolkodók az őket aggodva kérdezőket kivétel nélkül ezzel nyugtatták: ne féljetek, ne törjétek ezeken a fejeteket, ezek a rossz dolgok nem fognak megtörténni, mert Isten egészen biztosan nem hagyja. Nos, azóta nem csak azok a borzalmak történtek meg, amiktől az akkor kérdezők féltek, hanem azoknál sokkal-sokkal rettenetesebb, elképzelhetetlenebb dolgok is, és Isten mégsem lépett közbe.      A zsidóknak a prófétáik pontosan megmondták, mit kell tenniük a Messiás eljöveteléig. Évszázadokon keresztül a katolikus gondolkodók, elöljárók pontosan előírták a keresztényeknek tennivalójukat. A mai helyzetre azonban senkitől, semmilyen speciális tanácsot – tehát az imádságon, bűnbánaton kívül – nem találunk, hiszen amik ma történnek velünk, azt soha senki mindezidáig elképzelni sem tudta. (Erre példa a pápa-kérdés is: bár az egyháztanítók elvileg foglalkoztak a kérdéssel, de mivel lehetetlennek tartották a ma előállott és immár 50 éve tartó állapotot, valódi használható választ nem adtak e kérdésre – a fórumon annak idején ezt megtárgyaltuk.) Miután se az elöljáróinktól, egyetlen egyházatyától, egyháztanítótól nem kapunk pontos útmutatást, másfelől a mai élet olyannyira abszurd, olyannyira ellentmond a józan paraszti észnek, évezredek tapasztalatának, a megoldást kinek-kinek magának kell megtalálnia, ami ugyan nem szabályos, de abban a rendkívüli helyzetben, melyben élünk, az egyetlen lehetőség. A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldásokra kényszerít.      A kereszténység ma nagyjából abba a helyzetbe jutott, amiben az első háromszáz évben volt: egy teljesen pogány világban, magára hagyatottan, a külvilágtól tökéletesen nem, illetve félreértve kell hitét és erkölcsét megőriznie. Hogy a keresztények az ókorban ezt megtehessék, mártíroknak kellett lenniük. Ha a mai világ hasonlít arra az időre, akkor ez azt jelenti, hogy hitünk megőrzéséért a hasonló körülmények miatt nekünk is készeknek kell lennünk a vértanúságra.      Csakhogy a mai ember nem bírja a testi szenvedést. De a megbolondult, Istentől tökéletesen elszakadt világ ma nem is testi szenvedéseket ró ki ellenfeleire, hanem agyukat, érzéseiket, idegeiket teszi tönkre, pusztítja el. Ezért a lelki vértanúság jut számunkra.      Az ókorban a vértanúkat a nagy nyilvánosság előtt végezték ki, ami egyfelől hősöket csinált belőlük, és növelte az ellenálló képességüket, másfelől példaértéke miatt megsokasította a hívek számát. A mai lelki vértanúság éppen attól válik még inkább lelkivé és súlyossá, hogy kinek-kinek egyedül, magányosan kell meghoznia az áldozatát. Az erőt nem a társak biztatásából, hanem csakis abból a tudatból merítheti, hogy Istenhez a korszellemnek ellenállva, a végsőkig kitartva, valójában szintén igazi vértanúvá válik. A liturgikus listán írta minap egy pap, hogy a lányok érzékenységére tekintettel kell lenni, nekik is feladatot kell adni, nem lehet őket a ministrálásból kizárni. Vagyis a mai keresztény közösségek legszívesebben lasszóval fognák a híveket, és mindenben kedvükben járnak, csak el ne menjenek.      Az ókorban a keresztények Isten dicsőségével törődtek és nem az emberek érzékenységével, és még kevésbé a statisztikával. És azt is tudták, hogy akit engedékenységgel nyernek meg a keresztény közösségnek, Istennek, az a bajban nagy valószínűséggel árulójukká válik. Maga a vértanúság veszélye is oda hatott, hogy csak a legszilárdabbak, a legjobbak váltak kereszténnyé. Ez volt a megmaradás és a növekvés záloga, ez tette lehetővé, hogy a végül megérkezett szabadság ne zilálja szét a fiatal keresztény Egyházat. Ma ennek az ellenkezője zajlik: a kereszténységet nem a legerősebb, hanem a leggyengébb láncszeme uralja, következésképpen minden nehézséggel csak jobban fogyatkozik. Paul Hacker írta: „A valódi keresztény hit engedelmes elismerésben és hódolatban veti alá magát Isten felfoghatatlanságának, a teremtést és az Egyházat Istenre tekintve ismeri el isteni rendnek, és magát a saját személyére való visszapillantás nélkül e rendbe tartozónak vallja, ahol biztonságban érzi magát a teremtés, a megváltás és az üdvözülés Istenébe vetett személyes bizalma által.”      Jézus pedig így oktatta tanítványait: „Aki Isten országát nem úgy fogadja, mint a gyermek, az nem jut be oda” (Lk 18,17)      Értelmünk kínpadra vonását úgy élhetjük túl, a mai újpogányságban hitünk, erkölcsünk és lelki békénk megőrzését úgy oldhatjuk meg, ha gyermekké válunk, és szünet nélkül úgy gondolunk Istenre, mint a jó Atyánkra. Mint az apjában feltétlenül bízó gyermek nem akarjuk megérteni a világ dolgait, nem akarjuk megmagyarázni, ami körülöttünk történik, ami valójában megmagyarázhatatlan, hanem elfogadjuk hittitoknak. Elfogadjuk, hogy a Jóisten tudja, mit miért enged meg, és hogy ez meghaladja a mi értelmünket, tehát nem kell vele foglalkoznunk. Rá kell hagyatkoznunk, akármi abszurditás is történik velünk, körülöttünk. Ha a mai embernek sokszor nincs is emléke a „jó, megbízható apáról”, törekednünk kell arra, hogy ezt az érzést felkeltsük és szakadatlanul ápoljuk magunkban. 2011. június 3.