A japán atomerőmű katasztrófával kapcsolatban a Radio Horeb vezetője, Richard Kocher plébános kifejtette gondolatait, melyeknek lényege, hogy továbbra is érvényes, hogy „az egyértelmű határokat fel kell ismerni”. A japán atomerőmű-katasztrófa sokakat sarkalt arra, hogy újra elgondolkodjanak Isten teremtéséről és az embernek e teremtéssel való bánásmódjáról. „Elfogadható-e etikailag egy olyan energiaforma felhasználása, mely akkora pusztító potenciált képes szabaddá tenni, amely egész országokat generációkon keresztül károsít?” A válasz alapelveit Mózes első könyvének 9. fejezetében találjuk meg, mely az embereknek az özönvíz utáni helyzetét írja le. Az embert Isten rendelte a rá bízott teremtés pásztorává és gondozójává. E feladatban kell a többi teremtménytől eltérő különleges uralkodó helyzetének megvalósulnia. A föld megművelésének és őrzésének kulturális megbízása (lásd: Ter 2,15) homlokegyenest szemben áll az újkor konstruktivista „csinál-mentalitásával”. Ezzel kapcsolatban érdemes az özönvíz történetét közelebbről megvizsgálni. A Ószövetséggel foglalkozó Erich Zenger felhívja a figyelmet a Teremtés első és kilencedik fejezete közötti összefonódásra, melyre az eddigi kommentárok túlságosan kevéssé utaltak. Az özönvíz történetének kompozíciójáról és képi nyelvéről tett megfigyelései azt mutatják, hogy ez a papi iratok nézőpontjából a teremtésnek egy második aktusa. Isten íve az égen – a szivárvány és a harci íj héber neve ugyanaz! –, hasonlóan a fáraóknál, a „zavarokat elhárítani és ezzel az életet biztosítani” isteni hatalmasság jelképe.      Mint a szövetség jele ez az ív Isten királyi hatalmának metaforája, „aki a föld feletti rendelkezési hatalmat nem engedi kivenni a kezéből”.      Az özönvíz története Isten ívének a felvillanásával a felhőkben ezáltal energikusan világossá teszi, hogy Isten nem hajlandó teremtésének az emberek általi megrontását eltűrni. „Aki az élet kezdetét kitűzte, nem adja ki a kezéből az életet.” Az ökológiai-teológiai következtetéseket, melyekben a világosan figyelmeztető hangnem felismerhető, Zenger így írja le: „Azok az emberek, akik a földet mint »életotthont« elpusztítják, elvétik emberlétüket. Az az emberiség, amely a földet kívánalmai kielégítőjének tekinti, amely az állatokat mint jognélküli kreatúrákat használja, amely a megcsinálhatót teszi döntéseinek mércéjévé, amely olyan fegyvereket gyárt, melyek a földet egészében elpusztíthatják – az ilyen emberiség teremtésellenesen viselkedik, és afelé tart, hogy »romlott« legyen, ahogy erről Ter 6,12 beszél.” Akkor is, ha az ember ma sokat abból, ami korábban egyszerűen csak volt, már az uralma alatt tart, az továbbra is érvényes, hogy az egyértelmű határokat fel kell ismerni. „Az a mondat, hogy az ember maga vette kezébe sorsát, gaztett és kárhozat, mivel annak királysága után nyúl, aki lényéből fakadóan egyedül képes az uralkodásra.” (Guardini) 2011. március 25.