Az év aggodalommal kezdődött, ahogy az Írás mondja: rettenetes jelenségek, földrengések, zűrzavarok, háborúk, a tenger pedig „zúgott és háborgott”. (vö. Lk 21,25) ... Egyszóval, mintha szemünk előtt zajlana „a vajúdás kínjainak a kezdete”. (Mk 13,8) Mi pedig aggodalommal figyeljük a híreket, tárgyaljuk az eseményeket, megrettenünk, és észre sem vesszük, hogyan válik mások nyomorúsága és fájdalma egyre inkább részévé egy globális show-műsornak. Az apokalipszis témája már régóta része a szórakoztatóiparnak, olyasmivé vált, ami különbözik e fontos szó valódi jelentésétől. Hiszen az „apokalipszis” szó jelentése: „kinyilatkoztatás”, „jelenés” – valami olyasmi, amit Isten tár fel számunkra, hogy értsünk, hogy kijózanodjunk, észhez térjünk, hogy eszünkbe jusson a földi élet igazi célja, hogy megérezzük az Istenhez fordulás és az Istennel való egység szükségességét. Az apokalipszis fogalma azonban a mai tömegkultúránkban makacsul a világméretű katasztrófákhoz és rettenetes eseményekhez kötődik. Mindannyian hallottunk az általános világvége közeledtének külső jeleiről. Sokat beszélünk ezekről. De vannak másfajta, sokkal fontosabb, rejtettebb jelek is. Az Úr azt mondja, hogy az utolsó időkben „a gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet”. (Mt 24,12) Pál apostol hozzáteszi – mintha rólunk beszélne –, hogy az emberek tele lesznek mindenféle „gonoszsággal, hitványsággal, kapzsisággal, ravaszsággal, tele irigységgel, gyilkossággal, vetélkedéssel, ármánykodással, rosszindulattal. Megszólók, rágalmazók, istengyűlölők, gyalázkodók, fennhéjázók, kérkedők, agyafúrtak, szüleik iránt engedetlenek, értetlenek, hitszegők, lelketlenek és könyörtelenek lesznek.” (Róm 1,29-30)      Ez az igazi csapás, erre kell odafigyelni, ettől kell jobban megijedni, nem a földrengéstől, a szökőártól és a sugárzástól... A globális klímaváltozás idejében élünk. Nem az időjárásra gondolok, az a meteorológusok dolga, hanem az emberi természet katasztrofális megváltozásáról. Valaki ellenvethetné, hogy a bűnbeesés óta semmi nem változott sem az emberben, sem összességében az emberiségben. De ez egyáltalán nem így van. Különben nem lett volna vízözön, sem Szodoma és Gomora – a tömeges és katasztrofális degradáció e keserű példái és ezek következményei. Az emberi természet és a társadalom összességében, a szent atyák kifejezésével élve, „hajlik a bűnre”, és ez korunkban különösen nyilvánvaló. A valódi apokalipszis tehát csendben és észrevétlenül a szívünkben zajlik, csak mértéke még nem érte el azt a kritikus pontot, amikor az elemek lángra lobbannak, elégetvén földünket és tetteinket. Krisztus Lelke egyre inkább tűnik el az életünkből, hogy helyét átvegye a haszonlesés, a pragmatizmus, a romlottság, a közömbösség és a határtalan önimádat egy másféle, rettenetes, sátáni szelleme. … Igen, a világban mindig jelen volt az aljasság, a közömbösség, a haszonlesés. De, hogy mai kifejezéssel éljek, más volt a „sugárzás szintje”. Nem volt ilyen kritikus. Ma pedig nem csak hogy „átlépi az elviselhető határértéket”, de „halálosan veszélyes” szintre emelkedett. Olyannyira rettegünk a sugárzástól, annyit beszélünk róla, különösen most, miközben észre sem vesszük, hogy a „bűn részecskéi” életünk levegőjében már rég átlépték a kritikus határt.      Mi azonban nem érezzük a veszélyt, mivel nem halljuk a lelkiismeretünk hangját, ezt az Isten által minden emberi lélekbe elhelyezett „Geiger-számlálót”. Mindez azért van így, mert a folyamatosan és tudatosan elnyomott lelkiismeret hangja elhalkul, elnyomja a bűn és a törvénytelen élet megszokása. Megrettenünk a különféle katasztrófáktól, de az Úr azt mondja: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik.” A szenvedések és a halál megtisztító lehet a jó lélek számára, a tiszta aranyhoz hasonlóvá válik általuk és eljut a Mennyek Országába. De amikor elveszítjük Krisztus Lelkét, amikor lelkünk elveszíti a kegyelmet – akkor már itt a földön az örök halál előérzetében élünk, és mivel ezt nem érezzük, szívünknek már nagyon el kellett durvulnia. A szenvedélyek önfeledt kielégítése, az élvezetek, a komfort, a jólét, a bármi áron, a szellemi és erkölcsi normák ellenében hajhászott siker, a bűnnek való totális alárendelődés, a szenvedélyektől való teljes függőség közepette elveszítettük a jó, a jótétemény ismeretét. A függőség korunkban már nem szűk körben használt pszichiátriai szakszó, hanem társadalmi diagnózis: nem annyira a hitét elveszítő, mint a hitből fakadó erőről – életmódja, a hagyományok és az erkölcsi normák elveszítése miatt – lemondó társadalom diagnózisa. Ma majdnem mindenki hisz, de ez a hit ködös és semmire sem kötelez, amolyan „minden eshetőségre” szól. A legszomorúbb, hogy ez a hit nem csak nem áll ellent a függőségek sokaságának, de olyannyira alkalmazkodik hozzájuk, hogy az embernek ne kelljen semmit sem megváltoztatnia az életében.      Számtalan „szenvedélyes” hit jön így létre: az üzletet segítő, a vágyakat, hatalomvágyat, élvezetvágyat, gőgöt kielégítő hit. Az olyan, nyilvánvalóan pusztító és társadalmilag veszélyes függőségek mellett, mint az alkoholizmus, a kábítószer-függőség, vannak, ha szabad így kifejeznem, kevésbé marginális függőségek is, amelyek nem kevésbé veszélyesek mind az ember, mind a társadalom számára.      A paráznaság szenvedélye a szélvihar pusztító erejével terjed. A „pusztító” szót egyáltalán nem átvitt értelemben használom. Hány család omlik össze, hány gyerek marad szülő nélkül, megrokkant lélekkel, a családról, a férfi és a nő közötti viszonyról alkotott torz képzetekkel. A gátlásokat nem ismerő ifjúság megromlik, valamiféle sajátos megszállottságban pusztítja saját lelkét, nem is fogja fel, hogy idővel kénytelen lesz begyűjteni saját őrületének keserű gyümölcseit. Hiszen a „bűn zsoldja a halál”, a lélek megbomlása, és e szellemi törvény hatályát csak a legmélyebb és legőszintébb bűnbánat képes megváltoztatni. E bűnbánathoz pedig el is kell jutni. Vannak függőségek, amelyekre a mai világ határozottan erényként tekint, pedig az orthodox hit szempontjából nem kevésbé pusztítók és veszélyesek a lélek számára, mint a „durva” szenvedélyek. Éppen a látszólagos jóságuk miatt veszélyesek e szenvedélyek és függőségek. Veszélyességük abban áll, hogy megölik a lelket, ám nehezebben észlelhetően vonják el azt a szellemi-lelki élettől és szakítják el Istentől. Ezen „láthatatlan” szenvedélyek közé tartozik a siker, a jólét utáni vágy szenvedélye, amikor az ember életének legfőbb céljává azt tűzi ki, hogy társadalmi státuszt szerezzen, karriert építsen, anyagi sikereket és jólétet érjen el. Mindezek megszállottságok, amelyeket a mai társadalom „egészséges ambícióknak” nevez, de a valóságban elvonják az embert az emberi élet valódi célja és értéke megértésétől, és az egyik legveszélyesebb szenvedély – a gőg, és annak következményei, az önimádat és a becsvágy – rabjává teszik a lelket. A „legsikeresebb” ember lehet egyúttal lelki halott is, méghozzá éppen saját sikeressége és önelégültsége következtében; meghalhat a Mennyek Országa számára, és egész életét saját egója szolgálatában töltheti. Az ilyen ember gyakran képtelenné válik arra, hogy meglássa a bűnét és megbánja azt – ez pedig a szellemi-lelki halál egyik legfőbb mutatója. Példákat hoztam a közeli hozzátartozók iránti megdöbbentő lelketlenségre. De van egy ezzel ellentétes „lelki szenvedély”, amely észrevétlenül pusztítja emberek millióit. A „megélhetés gondjairól” beszélek, amelyekkel a megkeresztelt emberek abszolút többsége igazolja a tudatos keresztény életének hiányát. Az Úr így beszél: „Vigyázzatok magatokra, nehogy szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól.” (Lk 21,34) Milyen furcsa: Krisztus egy ilyen természetesnek és pozitívnak tűnő dolgot, mint a megélhetésről való gondoskodás, a falánkság és a részegeskedés halálos bűneivel együtt említi. Miért? Azért, mert a megélhetés végtelen gondjai közepette képes az ember a leginkább elfelejtkezni Istenről, a lelkéről, sőt még a lelkiismeretéről is, és a családról és szeretteiről való gondoskodás leplével képes akár a legszégyenteljesebb bűnöket, a haszonlesést, a csalást, a lopást, az istentelenséget stb. takargatni. Ez tehát e „csendes szenvedély” legfőbb veszélye.      Az kétségtelen, hogy a lelket észrevétlenül pusztítja. Egy megkeseredett alkoholista vagy elhízott falánk könnyebben képes tudatosítani bűnösségét, és megbánni azt, mint egy „gondoskodó családszerető”, aki a legrondább bűnöket is képes „magasabbrendű célokkal” igazolni. Szörnyű kimondani, de a család, az élet gondjaival való törődés szintén bálvánnyá válhatnak, és a pusztulásba vezethetik az embert. Ezért mondja az Úr: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám.” (Mt 10,37) A család iránti szeretet, a munka és a szakmai előrehaladás, a pénzkereset – mindezek jó és helyes dolgok, de csak akkor, ha az ember közben nem felejtkezik el legfontosabb hivatásáról: hogy Istennel összhangban éljen. Az igazi családszerető ember gondolatait, szavait és cselekedeteit nem e beteg világ elképzeléseihez és vélekedéseihez méri, hanem Isten törvényéhez. Ez az egyetlen alapja a teljes értékű, örömteli, egészséges és szabad életnek. Az Írás azt mondja: „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” (2 Kor 3,17) Ez tehát a valódi szabadság formulája, amelyet szívünkbe kell vésnünk, hogy az élet összetettségében és bonyolultságában mindenekelőtt azon igyekezzünk, hogy Krisztus Lelkének részesei maradjunk, hogy életünket a keresztény hitünk vezérelje. Bár ez a viselkedés, ez az életmód ellentétes lehet a mai társadalomban elfogadott normákkal, sőt újabb problémákat gerjeszthet az ember életében, végső soron mégis az ember nyer – a valódi szabadság, az isteni igazsághoz, szépséghez, szeretethez való tartozás szabadsága elnyerésével. Ezek egyáltalán nem elvont, absztrakt fogalmak, hanem a legvalódibb realitás, és egész életünk e realitáshoz való viszony alakulásában zajlik. Amikor valamilyen katasztrófa történik, a társadalomban mindenféle ellenőrzések, monitorizálások, tesztelések kezdődnek. Az emberek igyekeznek biztosítani, hogy elkerüljék a csapásokat. Ez teljesen természetes. De miért hagyjuk figyelmen kívül Annak a tanácsát, aki valóságosan tudja, hogy hogyan kerülhetjük el e csapásokat?!      „Virrasszatok és imádkozzatok” – mondja az Úr. (Mk 14,38) Virrasztani annyit jelent, hogy nem engedünk a korszellem csábításának, hanem igyekszünk Isten törvényei szerint élni, beszélni és cselekedni az Ő szüntelen jelenlétének alázatos tudatában.      Imádkozni pedig nem azt jelenti, hogy bizonyos mennyiségű szót, mondatot elolvasunk, hanem hogy élő szívvel, lelkünk fájdalmával, reménységgel és hittel fordulunk az élő és mindenható Istenhez. Aggasztó hírek érkeznek a Felkelő Nap Országából. Eszembe jut, hogy Fukuszima jelentése: „a boldogság szigete”. Lehet, hogy az elmúlt hetek rettenetes tragédiája – még egy figyelmeztetés a számunkra, hogy a hit nélküli boldogság olyan, mint a homokra épített ház. A technológiai paradicsom pillanatok alatt pokollá változhat. Egyszerűen azért, mert a valódi boldogság: az Istennel való összhang. 2011. április 1.