Az elmúlt napokban feltett írások szinte mind a katolicizmus helyzetébe adtak bepillantást. Különösen Williamson püspök úr kommentárja juttatta eszembe egy paptól nemrég hallott mondatot: a katolikus Egyház ugyan létezik (Jézus ígéretéhez híven), de katolicizmusról, azaz a gyakorlatban megélt katolikus hitről már nem, vagy alig-alig lehet beszélni. Tudomásul kell vennünk, hogy a katolicizmus eltűnt. Az utolsó hetek eseményei újfent bizonyították e megállapítás igazát. Nemcsak az átlag katolikusok, de a magukat tradícióhű katolikusnak tartott emberek tekintenek úgy vallásukra, mint egyre a sok elfoglaltságuk, érdeklődési körök közül. A baj nem az, hogy más is érdekli őket a világból a valláson kívül, hanem az, hogy ezeket a más dolgokat nem a hitük határozza meg. Holott egy katolikus életét minden pillanatban és minden körülményben hite kellene meghatároznia. Úgy is mondhatjuk, hogy életét a hitének kell kormányoznia, megszabnia. Ha ez így van, nem fordulhat elő, hogy olyasmit tesz, olyan dolgok után érdeklődik, melyek hite követelményeinek nem felelnek meg.      1994-ben, első katolikus könyvemben idéztem édesanyám egyik mondatát: „Azért, mert téged most éppen a vallás érdekel, ne várd el, hogy másokat is ez érdekeljen.” Akkor felháborodtam, hogy vannak emberek, akik a vallást divatnak tartják. Most nem háborodok ugyan fel, de szomorúan állapítom meg, hogy a katolikusok többsége hitét, ha nem is divatnak, de élete csupán egyik, minden mással egyenrangú elemének tartja. Olyannak, melynek semmilyen kiemelkedő, a többieket egyértelműen meghatározó szerepe nincs. Jézus arra figyelmeztetett, hogy az Emberfia akkor jön el, amikor senki nem várja. És azt is mondta, hogy boldog az a szolga, akit ura ébren talál, amikor hazajön. És azt is megmondta, hogy csak azok üdvözülnek, akik mindvégig állhatatosak maradnak.      Egyre inkább kiviláglik, hogy csak azok tudnak állhatatosak maradni, akik állandóan „gyakorolják magukat a hitben”. A mostani világ egyik nagy meglepetése – legalábbis számomra –, hogy az egyre növekvő veszély nem megtéríti, nem jobbá teszi az embereket, hanem ellenkezőleg: a langyosakat, a nem egészen következetes (radikális) híveket a helytelen irányba vezeti. Úgy tűnik, hogy azok, akik a „nyugodt időben” nem „edzettek” keményen, azok a bajok közepette elbuknak.      Az ember azt hinné, minél nagyobb a veszély, annál jobban igyekeznek Istennek tetsző életet élni. Hogy a juhok annál jobban igyekeznek a pásztor védelme alá sietni. Ehelyett úgy látszik, hogy aki nem „edzett következetesen”, nem állt készen, nem tartott elég olajat a lámpásában, az a pásztor felé szaladás helyett az ellenség karjába fut, az ellenség kísértéseiben, csábításában menthetetlenül elveszik. Mintha az emberek mára elvesztették volna tájékozódási képességüket, már a katolikusok sem képesek a jót a rossztól, az igazat a hamistól megkülönböztetni, „Sokan el is tántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölni fogják egymást. Számos hamis próféta támad és sokat tévedésbe ejtenek.” (Mt 24,10-11) – „Ha tudná a házigazda, mikor jön a tolvaj, bizonyára virrasztana s nem engedné betörni a házába. Azért ti is álljatok készen, mert az Emberfia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok.” (Mt 24,43-44) 2011. április 12.