Az instrukciók nyilvánosságra hozatala előtt a rendkívüli miserítus híveinek sorában bizonyos bizonytalanság uralkodott. A félelmet a tradicionalista körök gerjesztették; e szerint a Vatikán – talán a nemzeti püspökkonferenciák nyomására – Benedek pápa kinyilvánított akaratát, mellyel a régi misét szabaddá tette, meg fogja akadályozni, és a motu proprioban foglaltak megvalósítását megfelelő restriktív intézkedésekkel gyakorlatilag lehetetlenné teszik. E félelmek oktalannak bizonyultak. A 2011. május 13-án nyilvánosságra hozott instrukció jogbiztonságot teremtett. Nem épít fel újabb akadályokat – mint például a csoportok létszámának meghatározásával –, kötelezi a püspököket, hogy a motu propriot megvalósítsák, és arra az esetre, ha vita támadna, továbbra is megadja a lehetőséget, hogy a vitázó felek az Ecclesia Dei bizottságnál keressenek jogorvoslatot.      Tehát itt az idő a leszerelésre. Mind a római rítus rendkívüli formájának hívei között, akik a motu proprio 2007-es megjelenése után sem akarták bizalmatlanságukat feladni, mind a régi misét érintő pápai döntés ellenségeinek körében. Egyáltalán nem okoz kárt, ha itt vagy ott közösségek vagy csoportok az 1962-es misekönyv szerint bemutatott szentmisén vesznek részt. A két oldalnak sokkal inkább gyümölcsözőnek kellene lennie a másik számára, nagyobb szabadság uralkodik ezután, és ez bizonyára nem árt a liturgiának. [hát ilyet!] Mert a régi misekönyv miatti veszekedés a jelenlegi helyzetben éppenséggel idiotizmus. A tető ég, és a pincében mégis arról veszekednek, melyik gyertyát gyújtsák meg. Abban az iszonyatos válságban, melyet az Egyház a kereszténység egykori bástyáiban átél, és amely minden bizonnyal Isten-válság, igazán nincs szükség rítus-vitára.      Semmi félelem, semmi bizalmatlanság, semmi örökös jobban-tudás egy olyan területen, melyen a pápa egyszer s mindenkorra megmutatta az utat. Hogy az egyik a régi rítusú misében találja meg újra a liturgia szépségét és ezzel a hitet vagy egy püspöki templomban bemutatott istentiszteleten vagy a pápai misén – ez másodrangú kérdés. [hát ilyet!]      A fontos az, hogy az Egyház tagjaiban újra hitelességet és sugárzó erőt szerezzen – és ezek ne imakönyveket dobáljanak egymás fejének. Az ideológiai áramlatok harcának vége kell szakadjon. A régi mise tovább él – a többit a jövő majd megmutatja. A szerkesztő kommentárja: Ha nem én olvastam és fordítottam volna ezt a cikket, hanem valaki mesélné, nem hinném el. Egyszerűen nem fogadnám el, hogy egy katolikus újságíró, aki évtizedek óta a Vatikánból tudósít, egy konzervatív katolikus újságban jelentett meg cikkeket, egyáltalán az Egyház életének egyik fő megfigyelője, résztvevője, hogyan képes 50 évvel a zsinat, 40 évvel a NOM megjelenése, és ugyancsak 40 évvel a Szent X. Pius Papi Közösség létrejötte után a válságot, a rítus-kérdést még mindig így elbagatellizálni, jobban mondva, abból egyetlen szót sem érteni.      Aztán belenéztem a magyar liturgikus levelezőlistának az instrukció megjelenését kommentáló hozzászólásaiba, és egyrészt csodálkozásom még nagyobb lett, másrészt megbizonyosodtam róla, hogy Horst újságíró problémája nem egyedi.      A liturgikus levelezőlistán olyan pap, aki 6 éve minden nap nyomon követte Gergely atya honlapját és fórumát, és annak megszűnte után ezt a honlapot, az instrukciókat a „kisebbségnek a többség feletti diktatúrájának” nevezte. Egy másik pap kijelentette, hogy ő az egészet nem érti, neki teljesen mindegy, hogy a misekönyv a jobb vagy a bal oldalon van a mise alatt. Egy harmadik hozzászóló közölte, hogy azért nem szereti a tradicionalistákat, mert azok becsmérlően, gyalázatosan beszélnek a NOM-osokról. Emlékszem, még a 70-es években az ismert magyar humorista azt kérdezte egyik műsorában, hogy miért baj az, ha valamit vagy valakit a nevén neveznek. Ez miért sértő? Nos, a tradicionalista oldalak – legalábbis azok, melyek e jelzőt kiérdemlik, tehát akiket komolyan szabad venni – soha nem használtak becsmérlő kifejezést a másik oldalra, csak nevén nevezték őket, ha egyáltalán foglalkoztak velük. Azt mondták róluk, hogy kezdenek protestánssá, vagy ami még rosszabb, hitetlenné válni, hogy nem azt teszik, amire az Egyház kétezer évig tanította őket. Ebben mi a becsmérlő? Jézus kimondta az igazságot a farizeusokra, nem becsmérelte őket, amikor sátánfajzatoknak nevezte őket, hanem elmondta, hogy mi a hibájuk, mit tesznek rosszul. Most szombaton Salzburgban, vasárnap pedig Linzben voltam szentmisén. Mindkét helyen megdöbbentően kevesen voltak, és akik eljöttek, azok is mind 70 és a halál közöttiek. Olyanok, akik 30 évvel ezelőtt elkezdték a harcot, akik annak idején százkilométereket utaztak, csakhogy igazi szentmisén vehessenek részt. Olyanok, akik financiális áldozatot hoztak, hogy a mostani szép imahelyek létrejöhessenek.      Mostanra megöregedtek, megbetegedtek, nem tudnak már sokat utazni, hát a pap jön hozzájuk misézni. Ha kihalnak, nem áll a helyükre senki. Az elmúlt 40 év nem volt elég arra, hogy az utánpótlást megtartsák, illetve megszerezzék. Semmilyen propaganda, semmilyen kedveskedés, semmilyen engedmény, semmilyen dokumentum, semmilyen megrázó élmény nem volt elegendő arra, hogy Istenhez, az igazsághoz vezessen valakit, aki nem magától döntött a helyes út mellett. Nincs az a meggyőző cikk, tanulmány, beszéd, szentmise, ami megtérítené azt, aki Istent és az igazságot nem magáért keresi. Gudio Horst, a liturgikus levelezőlista hozzászólói, a régi misére csábított fiatalok, mind, mind semmit, de a világon semmit nem fognak fel abból, ami körülöttük történik. Az állandó engedmények, kedvezményezések annak érdekében, hogy egy csoport nagyobb legyen, soha nem szerez valódi új híveket, csak a csoporthoz meggyőződésből tartozók gyengítését, elárulását eredményezi. Guido Horst elképesztő, az okot az okozattal felcserélő, az igazságot és valóságot semmibe vevő cikke, a levelezőlisták hozzászólóinak véleménye, melyek a régi mise – új mise problémában mindössze tyúkpert látnak, a napnál világosabban is bizonyítja, hogy erőnket nem mások meggyőzésére, megtérítésére, hanem magunk és közvetlen hozzátartozóink megmentésére kell használnunk és megőriznünk.      Akit Isten nem hív, azaz aki nem keresi Őt őszintén, azt kötéllel sem lehet az igazsághoz vezetni. Feltéve: 2011. május 18.