1. Az Egyház legnagyobb ellenségei a liberális katolikusok Williamson püspök úr 2011. február 5-i Eleison-kommentárjában egy Olaszországból kapott levélről számol be, melyben a levélíró arról panaszkodik, hogy a régi mise ú. n. felszabadítása óta mennyiségben ugyan nőtt a régi misére járó hívek száma, de a minőség nagyon megromlott. A nagyobb létszámmal együtt sok olyan katolikus is jött, aki soha nem volt meggyőződve a tradíció fontosságáról, valójában nem is ismeri azt. E megállapítás után a levélíró annak a reményének adott hangot, hogy talán „majd egyszer jönnek olyan fiatal emberek is, akik valóban igazhitű módon beszélnek és viselkednek”.      Williamson püspök úr kommentárját azzal a véleményével zárta, hogy bebizonyosodott, hogy a tiltás, a Szent X. Pius Papi Közösség püspökeinek „kiközösítése” „hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus tradíció a megfertőzéstől megőriztetett.” Egy héttel korábbi kommentárjában a püspök úr a liberális katolicizmus veszélyeiről értekezett, és szintén egy levélből idézett, melyben többek között ez állt: „Urunk, Jézus Krisztus keményen fogalmazott. A langyosakat ki fogja vetni a szájából (lásd: Jel 3,16). Paradoxonnak hangzik, de az Egyház legnagyobb ellenségei a liberális katolikusok. Sőt, még egy liberális tradicionalizmus is létezik!” Nos, a régi misére járókat látva és hallva, csak igazat lehet adni az említett levélíróknak. Mára semmiben, se öltözködésükben, se viselkedésükben, se áhítatukban, se igyekezetükben, egyszóval az égvilágon semmiben nem lehet a régi misére járókat a NOM-ra járóktól megkülönböztetni. Ez nagyon sajnálatos, hiszen azt mutatja, hogy hiába „valódi” a szentmise, ha valaki nem „befogadó-képes” – mert felkészületlensége és nemtörődömsége teljesen alkalmatlanná teszi a kegyelem befogadására –, akkor régi mise vagy új mise, neki semmi különbséget nem jelent. G. atya ezt a jelenséget így magyarázta: Amikor a Pius Közösség elkezdte működését, olyan hívek mentek hozzájuk, akik a „legjobb” katolikusok voltak. Ők készen hozták magukkal a helyes katolikus viselkedést, lelkületet, hiszen éppen azért jöttek régi misére, mert ők testükben-lelkükben tradíció-hűek, azaz hithű katolikusok voltak. A Pius Közösség nem neveli papjait a lelkipásztorkodásra, s eleinte úgy tűnt, erre nincs olyan nagy szükség, hiszen ezek a „kész” katolikusok eleve meggyőződéses tradicionalisták voltak, nem kellett őket „nevelni”.      Idővel azonban a régi hívek kihaltak, s az új hívek – mint a modern kor gyermekei – már mindenféle képzés nélkül jönnek misére, ki ezért, ki azért. Már nincs semmilyen múltjuk, semmilyen otthonról hozott katolikus lelkületük. Őket a Pius Közösség papjainak kellett volna, kellene felnevelni. Nem csak a hitigazságokat, a zsinat tévedéseit, esetleg a katekizmus tételeit kellett volna, kellene nekik megtanítani, de a katolikus viselkedést, érzületet, jámborságot, igényességet stb. Úgy, ahogy Szent Pál okította a frissen kereszténnyé vált embereket.      Csakhogy a Pius Közösség papjai ezt a nevelést a legteljesebb mértékben elmulasztották. És mivel elöljáróik nem is tanítják őket erre – úgy tűnik –, a jövőben sem lesznek képesek e feladat megoldására, így tehát a minőség tekintetében a jövőben nem várható semmilyen javulás, sőt. Az eredményt Williamson püspök úr kommentárjaiban olvashatjuk: A liberális katolikusok túlsúlyba kerültek, valójában teljesen átalakították a tradíció „háztáját”. És hogy ez az irányzat végülis hova vezet? Ha a tradíció jövőjét az Ausztriában tapasztaltakra alapozza valaki, akkor e kérdésre az a válasz, hogy lassan nem marad hívő. Ha az itthoni helyzetre, akkor a válasz az, hogy lesz hívő, talán egyre több is, akik viszont idővel talán még a NOM-ra járóknál is kevésbé lesznek valódi katolikusok. 2. „Ki áll mellém a gonoszokkal szemben?” (Zsolt 92,16) Egy kísérlet szerint az ártatlanul bebörtönzött, megkínzott emberek közül azok bírják ki leginkább lelki sérülés nélkül a szenvedést, akik gyűlölik fogva tartóikat, míg azok, akik nem táplálnak ellenséges indulatot fogva-tartóikkal szemben, teljesen összeroppannak.      Arra a kérdésemre, hogy a katolikusok miért nem képesek az elkülönülésre, arra az áldozatra, hogy helyet, esetleg még országot is változtatva önmaguk, hitük védelmére közösségbe tömörüljenek, úgy, mint a krisnások vagy az ú. n. evangélium-követő szektások, G. atya egyik oknak azt hozta fel, hogy ilyen „fanatikus” reakcióra csak azok képesek, akiknek van ellenség-képük. A Biblia azt tanítja, hogy Isten a kiválasztott népet úgy óvta meg a környező népekbe való beolvadástól, hogy szigorúan megtiltott nekik mindenféle közösködést. Sőt, számtalanszor azt adta parancsba nekik, hogy szomszédjaikat mind egy szálig, az utolsó csecsemőig irtsák ki. Vagyis a zsidó nép azért őrizte meg mindmáig identitását, ami egyedülálló az emberiség történetében, mert többezer éves történelmében szakadatlanul ébren tartotta magában az ellenség-képet. Az Ószövetség telis tele van egyfelől Isten ilyen fajtájú parancsaival, másfelől a választott nép könyörgésével, hogy Isten a legnagyobb büntetéssel sújtsa ellenségeit. Ilyenekkel például:      „Istenem, tedd őket olyanná, mint a száraz kóró, .. így hajszold őket a viharban, fenyegesd meg őket zivatarodban! .. Pusztuljanak el dicstelenül!” (Zsolt 82,16-18)      „Pusztítsd el őket, Istenem, .. hatalmadban szórd szét és taposd el őket,” (Zsolt 58,12)      „Hiszen a városban csak viszályt és erőszakot látok. Belsejében álnokság lakik, az utcákon nem szűnik a zsarolás és csalás. Ha csak ellenségem gyalázna, azt még elviselném. .. De te voltál az, aki társam vagy, te lettél ellenségem, akiben megbíztam, akivel az Isten házában bensőséges barátságra léptem. Eméssze meg őket a nyugtalanság, lepje meg őket a halál!” (Zsolt 54 10-16) Jézus viszont azt tanította, hogy ne csak barátainkat, de ellenségeinket is szeressük. Sőt, parancsba adta, hogy imádkozzunk értük. Pedig a mai katolikus olyan helyzetben van, és egyre inkább olyanban lesz, mint amilyenben a zsoltáros az utolsó fenti idézetben: „Ha csak ellenségem gyalázna, azt még elviselném…” És az ima folytatása? Ha az ószövetségi hívő kérhette, vajon neki nem szabad ezt kérnie: „Eméssze meg őket a nyugtalanság, lepje meg őket a halál!”?      Az emberi természet korántsem változott olyan sokat, mint a világ. Az ember ma is, csakúgy, mint az ószövetségi zsidók, csak akkor képes hosszabb ideig kitartani, ha „véleményt alkothat és nyilváníthat” az őt üldözőről, mégha ez az üldöző nem is a testét, hanem csak a lelkét támadja, elsősorban azzal, hogy naphosszat azokat az értékeket gyalázza, melyek neki szentek és sérthetetlenek.      Azt hiszem, az újszövetségi választott nép egyre csökkenő számú, kicsiny nyája jobban állná a sarat, ha ő is felkiálthatna Istenéhez ilyen fohásszal: Gonoszak azok, akik Téged gyaláznak, és minket üldöznek, mikor pusztítod már el őket, Istenem? 2011. február 7. Kiegészítés:      Az a pap, aki a szószékről dörgedelmes szavakkal inti híveit a helyes viselkedésre, aki prédikációiban nevén nevezi a bűnöket, és elítéli az elkövetőket, ezt nem csak azért teszi, mert tudja, hogy hívei érdekét ez szolgálja, hanem – ha nem is tudatosan – azért is, mert csak az igazság őszinte és talán még nyers, de minden bizonnyal kendőzetlen kimondása teszi képessé arra, hogy a gyóntatószékben irgalmas legyen. Csak ha az igazságosság ki van elégítve, lehet és szabad és kell irgalmat gyakorolni,      Akitől azt követelik, hogy az igazságot keresse és azt kövesse, ahhoz minden körülmény között hűséges maradjon, az nem képes lelki sérülés nélkül elviselni, ha maga körül az igazság nevében, annak égisze alatt, az igazság hirdetőitől kizárólag igazságtalanságot tapasztal. Akkor nem tudja elfogadni, hogy az igazság bajnokai a bomlasztókat védik és a rend betartóit békétlennek bélyegzik. Mindebből a fenti kérdésre az a válasz következik, hogy a híveknek nem az a vágyuk, lelki szükségletük, hogy nekik szabadjon a gonoszt, gonosznak, a rosszat rossznak nevezni, hanem az, hogy ezt a pásztoruk tegye meg! Hogy ne érezzék magukat folyamatosan és kivétel nélkül állandóan elárultnak, megcsalatottnak. Különösen nem azok részéről, akik magukat az igazság őrzőinek tartják. A juhok pásztorok után kiáltanak, olyanok után, akik nem csak az aklon kívül kiabálnak, hanem az akol belsejében gondoskodnak a rendről.      Különösen az érthetetlen, hogy ha ezt a pápával, a hivatalos egyház vezetőivel, a püspökökkel kapcsolatban világosan látják, akkor saját házuk tájékán miért nem alkalmazzák? Azt hiszem azért, mert akárhova tartozik is korunkban valaki, akármit is képvisel, a liberalizmustól ugyanúgy meg van fertőzve, mint mindenki. 2011. február 8.