„Búcsú az ördögtől”, ez volt annak az 1969-ben megjelent könyvnek a címe, melyet a 2001-ben elhunyt pap, teológus és az Ószövetség exegézisének professzora, a tübingeni Herbert Haag írt. A szerző célja az volt, hogy egyszer s mindenkorra felszámolja az ördögben való hitet, és azt mint metafizikus bábamesét végérvényesen elbúcsúztassa a modern és felvilágosulttá vált időből. Mindazonáltal az, hogy mi elbúcsúzunk az ördögtől, még korántsem jelenti azt is, hogy az ördög is elbúcsúzott tőlünk, különösen pedig azt nem jelenti, hogy az ember racionalista szkepszise vagy a sötét hatalom valóságának racionalistán motivált tagadása által mentve lenne e sötét hatalomtól. Hans Urs von Balthasar teológus és bíboros-jelölt is vitatkozott gondolataiban az „üres pokollal”. Miként előbb minden ember Ádám engedetlensége miatt bűnbe esett, úgy lettek mind Krisztus által megváltva. A pokolba való leszállása által Krisztus von Balthasar szerint a legmélyebb poklot szenvedte át, és a gonosz egész működését, az összesűrített bűnt magába felszívta és leküzdötte. Az „Apokatastasis” e tana a teológus számára azt a logikus reményt adta, hogy a pokol üres lehet. Eközben az ember állapotát Isten magassága felöl gondolta el, mely talán annyira nagyszabású, hogy elvileg és a gyakorlatban az embereket Isten felfogható igazságától és teremtményeihez való viszonyától eltávolítja. Ebben az esetben még kivehető bizonyos metafizikus dimenzió. Miközben az „ördögtől való búcsúról” szóló beszéd tökéletesen minden metafizikai kijelentés posztmodernista megkérdőjelezései közé tartozik, az „üres pokol” gondolata a metafizikához való tehetetlenség helyére lép, melyben Istent és az Ő működését egy radikálisan túlemelt módon ábrázolja. Pontosan ebben a gondolkodási módban rejlik a veszély, hogy Istennel együtt az ördög és a bűn is felszámolódik, és az érzék a hit üzenetének középpontja felé elsötétedik, sőt lehetetlenné válik. Ettől óvott XVI. Benedek pápa a március 13-i Úrangyala imádságkor mondott beszédében. A bűn fogalma és a Sátán valóságának felismerése az ember és a világ széles és transzcendentális nézetét előfeltételezi, mert „ha Istent eltüntetjük a világ horizontjából, bűnről sem beszélhetünk többé. Ha a nap elrejtőzik, akkor az árnyékok is eltűnnek, az árnyék csak akkor látható, ha a nap süt. Így vezet Isten eltűnése szükségszerűen a bűn eltűnéséhez. Ezért jelenik meg a bűn iránti érzék – ami más, mint a bűntudat, ahogy azt a pszichológia értelmezi – akkor ismét, ha az Isten iránti érzék újra kialakul”. „Isten meg csak egy van”, írja Pál apostol a korintusiaknak. „Igaz, beszélnek istenekről, az égen és a földön, mivel sok istenük és uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s akiért mi is vagyunk, egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk.” (1 Kor 8,4-6) E szavakban rejlik a ténylegesen felszabadító hatalom, írja XVI. Benedek pápa Jézus-könyvének első kötetében. Ez a „nagy exorcizmus, ami a világot megtisztítja”, amit az Egyház kezdeteitől fogva a mindig jelenlevő és megtestesült gonoszság valódi veszélye ellen állított. Akárhány isten és különösen gonosz szellem „lebegjen is körbe” a világon, Jézus saját birodalmát és királyságát hirdeti e szavakkal: „csak egy az Úr”. Minden más elveszti hatalmát, „elveszti az istenség fényét”. (Az idézőjelbe tett részek a pápa könyvéből való.)      Ahogy XVI. Benedek pápa hangsúlyozza, a kereszténységnek ez az igénye a világ racionalitását ábrázolja. Ez a racionalitás, mely az embereknek lehetővé teszi, hogy a helyes értelem szerint cselekedjenek, „a saját értelemből származik, és csupán ez az alkotó értelem jelenti az igazi hatalmat a világ felett és a világban”. Mert: „csak az egy igaz Istenben való hit szabadít fel, és racionalizálja” valóban a világot. Ahol eltűnik, ott a világ csak látszólag lesz racionálisabb. És ekkor „a véletlen erőinek hatalmát kell elismerni, melyek meghatározhatatlanok”. Éppen a meghatározhatatlan e hatalmai a démoni sötétség kifejeződése, mely fogságba vet, és az értelmet elbizonytalanítja. Az ördögűzés XVI. Benedek számára abból áll, hogy „a világot a ratio fényébe állítja, mely az örök alkotó értelemből és annak gyógyító jóságából ered és rá mutat vissza”. Isten elsötétülése tehát az embert annak a veszélynek teszi ki, hogy a gonosz hatalmak zsákmányává válik – melynek uralma alól Krisztus keresztáldozata által már egyszer megszabadult –, mialatt az ember úgy véli, hogy Isten nélkül is létezhet. Csakhogy a Sátán „kezdettől fogva bűnös” (1 Jn 3,8), „a hazugság atyja” (Jn 8,44), Istennel szembeni döntései végérvényesek; így tanítja a katolikus Egyház katekizmusa. A Sátán hazugsága abból áll, hogy azt, amit mond, egyedül magából mondja, és ezzel „az egész világot tévútra vezeti”. (Jel 12,9) 2011. június 20. A Sátán Isten nélkül akar létezni, nem akar Neki szolgálni, saját egoját akarja az utolsó és egyedül érvényes fórumnak megtenni. Ezért gúnyolja Istent, és ezért húzza be az embereket ebbe a gúnyolódásba, azáltal, hogy engedetlenségre sarkallja, és irigységből az örök halálba zuhanni engedi őket: „A Szentírás és az Egyház hagyománya ebben a lényben egy bukott angyalt lát, akit Sátánnak vagy Ördögnek nevezünk. Az Egyház azt tanítja, hogy eredetileg Istentől teremtett jó angyal volt.” (Katolikus katekizmus)      Krisztus szenvedése által megváltotta az embert a Sátántól és a bűntől, és megszolgálta számára az új életet a Szentlélekben. „Kegyelme újraállítja azt, amit a bűn bennünk tönkretett.” (Katolikus katekizmus) A keresztény ezért vár Krisztus újra-eljövetelére, mely a teremtést végérvényesen megszabadítja a gonosztól. Tehát az Ördög létének tagadása, illetve egy pusztán belső, lelki szimbólummá való visszavezetése, mely azt mutatja csak, ami az alannyal történik, szöges ellentétben áll az Egyház tanításával, és azon kor jellegzetességeihez tartozik, melyben magának Istennek létét is kétségbe vonják, és ez a probléma az általános közömbösségben lényegtelenné válik. Ez azok számára is érvényes, akik messze állnak a hittől, és azok számára is, akik még az Egyház tagjainak vallják magukat. A nagy orosz gondolkodó, Vladimir Sergejevics Solovjev (1853-1900) az „Antikrisztusról szóló rövid történetében” óvott attól, hogy a kereszténységet értékek gyűjteményévé redukálják. Solovjev az Antikrisztust pacifistaként ábrázolja, aki nagy odaadással foglalkozik az ökológiai problémákkal. Ezen felül radikálisan lép fel az ökumenizmusért, összehív egy ökumenista zsinatot, és azt akarja, hogy ezen minden keresztény felekezet konszenzusát elérjék. Ez olyan megegyezés, melyért azzal kell fizetni, hogy mindenki valamit felad a saját hitéből. Az Antikrisztus mindenkinek a szimpátiáját meg akarja szerezni, ő a könyörületes filantróp, aki „Nyitott út a békéhez és jóléthez” címmel ír könyvet. A „beavatottak”, csalódva a „világ-közigazgatás” hiányzó egyetértésétől, mint „a jövő emberét” minden hatalommal felruházzák. Az Antikrisztusnak az a célja, hogy a kereszténység vezetői tiszteljék őt és megtagadják Krisztust. Az Antikrisztus „A keresztény archeológia múzeumát” akarja felállítani.      Az a kevés hithű keresztény, aki ellenáll neki, azonban ezt válaszolja neki: „A kereszténységben a legdrágább számunkra maga Krisztus – Ő maga, és minden, ami Tőle jön, mert tudjuk, hogy Benne az istenség teljessége testet öltve lakozik. De tőled, uralkodó, is készek vagyunk mindennemű jót elfogadni, amint adakozó kezedben felfedezzük Krisztus szent kezét. És arra a kérdésedre, hogy mit tehetsz értünk, világos válaszunk ez: Valld meg itt, most mielőttünk Jézus Krisztust, Isten fiát, aki emberré lett, feltámadt és újra eljön – valld meg Őt, és mi teljes szeretetben fogunk téged elismerni mint az Ő dicsőséges újraelvövetelének előfutárát.” E szavak hallatára az Antikrisztus elvesztette önuralmát, és igazi arca végre napvilágra került. Az Isten-sötétség az értelem távolléte, mely a sokistenhitben és a relativizmusban megtalálta a saját kifejeződését. A modernben, mely egy leszűkített értelem-fogalmat tett meg istennőjének, és egy „maiasított kereszténységben” alapvetően két tévtan állapítható meg, melyek megegyeznek az „ördögtől való búcsúban”. Egyfelől a nyugat modern társadalma Isten gondoskodását, mely az Ő törvényében jut kifejezésre, kizárja gondolkodása horizontjából; másfelől tudatán túl az ember még tartja magát ahhoz, hogy szüksége van a megváltásra, és ezért magába szerelmesedve megvalósítja magát mint „hipertróf Ént”.      Az elbúcsúztatott Ördög annyira elemberteleníti az embert, hogy az nem tudja magát többé az istenire vonatkozó dimenziójában felismerni. Ez kétségen kívül nagyszerű fondorlat. Az Ördög oda vezeti az embert, hogy őt ne ismerje fel mint a gonoszt, ami szükségszerűen magának Istennek mint a minden jó teljességében levő lénynek a tagadását hozza magával.      Ha Isten halott, akkor minden megengedett, ismerte fel Dosztojevszkij. De hogy lehet Őt a legegyszerűbben megölni? Úgy, ha az ember saját önzésének (magára vonatkoztatásának) oltárán, vagy inkább menzáján feláldozza Őt, ez viszont lehetetlenné teszi számára, hogy az igazat a tévedéstől és a hazugságtól megkülönböztesse. A Sátán provokálja az embert kezdettől fogva. Ezt a kihívást ma a figyelmes és részben elbátortalanított vagy megzavarodott hívő sokkal jobban érzékeli. Az Ördög a lelket előszór nem az ördögihez vezeti, ahogy ennek karikatúráját az irodalomban, a művészetben és a média képein ábrázolják, mely ijedtséget kelt és utána a nyugalom utáni vágyat ébreszti fel. A „fekete misék”, a szentostya meggyalázásai, az „incubus” vagy a succubus”, bár nagyon súlyos jelenségek, de nem az igazi problémát jelentik, hanem a Sátán tényleges működésének szimbólumai. A Sátán tényleges működése abból az állandó próbálkozásból áll, hogy a szabad embert mindig saját magára és saját vágyainak a kielégítésére vezeti vissza. A Sátán ma úgy provokálja az Egyházat, ahogy annak idején Jézust megkísértette a pusztában. Nem kéntől bűzlő Belzebub áll előttünk, hanem a világ a maga merő desztillált világiasságával. Jézus megkísértése (kenyér mindenkinek, hatalom saját magad és a halál felett, uralom a népek felett, ha az ember aláveti magát az ellenségnek és hódol előtte) párhuzamba állítható azzal, ahogy ma a valódi és történelmi Krisztust „liberalizálják” és tan- és emberszimbólummá hamisítják. XVI. Benedek pápa nem szűnik meg hangoztatni, hogy Isten birodalma egy személy. Az Isten birodalmához való új közelség maga Krisztus, aki radikálisan új módon lépett be a történelembe, és amelyben hat. Ez az ellenség számára elviselhetetlen. Ezért idegeníti el a Sátán az embert Krisztus központiságától, és a neutrális isten, az „új világrend”, az új „univerzális” (azaz isten-telen) etika mint mindenki „világetikája”, indifferens központiságába vezeti.      Az Ördög ezáltal az ideák látszólag legemberibbjével csábít tévútra. Ami viszont megmarad, az egy ember, aki egyedül találja magát saját fondorlataiba belebonyolódva. Ez Isten perfekt megölése: az új paradicsom kertésze minden vallást egyenrangúan kezel, és ezzel azt juttatja kifejezésre, hogy ezek abszolút semmit nem jelentenek, miként ezt Sátán Jézusnak mondta, amikor a világ feletti uralmat ajánlotta fel neki. Sátán az e világ sötétségségének hatalmai által uralt klímát teremt, olyan levegőt, mely úgy szimbolikusan, mint valóságosan dögletes, mérgező és a hitet nevetségessé teszi. Egyedül Krisztus, aki az igazi birodalom, tud ebből kimenteni bennünket. „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert a ti ellenségtek, az ördög mint ordító oroszlán körüljár, keresvén kit elnyelhessen, kinek álljatok ellent tántoríthatatlan hittel.” (1 Pét 5,8) Péter apostol óvja a kereszténységet: A Sátán hatalma alattomos és egyben erőszakos is. A gonosz azokat az eszközöket használja fel, melyeket a világ rendelkezésére bocsát. Sár és gaz az eledele, úgy hogy „az ősellenség és gyilkos” újult erővel tud felegyenesedni és „egy fényangyalba átváltozva” a gonosz lelkek egész csapatával tud a világba berontani.      „Rosszasságának mérgét a gonosz kígyó a koszos folyóhoz hasonlóan a szellemében megbolondult és szívében megromlott emberbe önti ki: a hazugság szellemét, a jámbortalanságot és az istengyalázást, az erkölcstelenség halált hozó leheletét, és a bűnök és gonoszságok mindennemű fajtáját.” (lásd XIII. Leó pápa: Exorcismus in Satanam et angelos apostaticos, Acta Sanctae Sedis XXIII; Rituale Romanum) Vagy talán nincs úgy, hogy ma jobban, mint valaha, az erkölcs széthullását követő hitehagyás zajlik, melyet az Evangéliumban nyomasztóan ír le: „Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság elhatalmasodásával sokakban kihűl a szeretet.” (Mt 24,10-12) Ha egy kereszténység lemond Jézusról, ha Jézus Krisztust keresztjével és feltámadásával zárójelbe teszi, akkor az ember Istenről mond le és az uralmat annak engedi át, akit Sátán a látszat és a hazugság hatalmával fegyverzett fel, mely által végül az ember a semmibe zuhan. Ez a semmi a halál, a meghalás értelmetlensége, melyből hiányzik a feltámadás és az Istennel levés reménye.      Ha az ember elhagyja Isten házát a földön, akkor Sátán szolgái veszik uralmuk alá. De az ígéret érvényes, hogy nem ez lesz az utolsó szó. „Aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,13) 2011. június 25.