Christian Sieberer plébános kommentárja a bécsi érsekség aktuális helyzetéről Bécs/Ausztria Sok katolikust ismerek, akik aggódva figyelik az érsekségben zajló fejleményeket, de éppen az Egyház tanítóhivatalához hű katolikusok – többnyire a püspökük iránti lojalitásból – nem gyakorolnak kritikát, mert úgy gondolják: „Úgyis annyian bírálják őt, nem akarjuk még mi is ezt tenni.” Ezért könnyen az a benyomás keletkezhet, mintha az ú. n. „egyházújítók”, akik állandóan felszólalnak, az egész népet reprezentálnák. Számomra mindig megrendítő látni, hogy az idősebb papok gyakran meglepően megfélemlítettek, és a fiatalok a puszta aktivitástól és harmónia-vágyuktól hajtva ritkán ejtenek ki világos szavakat.      Nos, rendben, ha a hivatottabbak hallgatnak, akkor én ragadom meg a „szabad mikrofont”, ami most mindenki számára nyitva áll, tehát remélhetőleg egy olyan katolikus pap számára is, aki minden pontban hűséges a katolikus Egyház tanítóhivatalához, és aki a helyi egyháza által járt út miatt aggódásának szeretne hangot adni, anélkül, hogy emiatt megtorlásoktól kelljen tartania. Ezt plébánosi funkciómból adódóan is teszem, aki Isten előtt 17 ezer rám bízott lélekért vagyok felelős. „Kényelmetlen érzés” XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinat előtt kijelentette, hogy ott nem fognak a cölibátusról vitatkozni. Biztos vagyok benne, hogyha a bécsi Stephans-dómban tartott egyházmegyei gyűlések előtt világosan megmondanák, hogy ott végre egyszer valami másról, mint az ú. n. „kényes témákról” lesz szó, a résztvevőknek legalább a fele el sem jönne.      Másfél évvel az „Apostolok Cselekedete 2010” után [a bécsi érsekség új akciója] a hangulat engem „A császár új ruhái” című mesére emlékeztet. A katolikus egyház Bécsben megint egy új kabátocskát kap, melyről senki nem tudja igazán, hogy hogyan is néz ki. És valahogyan mindenkit az a kellemetlen érzés fog el, hogy itt valami félresikerült. De amíg tart az ujjongás, mindenki együtt ujjong a többiekkel, mindenesetre állandóan azt az érzést keltik, hogy valami egészen nagy és új készül.      Se nem vagyok nagy tehetséggel megáldott teológus, se dörzsölt egyházpolitikus, hanem csak egy kis gyerek, aki már hónapok óta dörzsöli a szemét és most végre felkiált: „De hiszen ezen nincs semmi, ez a misztikusan kitömött »megújulási folyamat« meztelen!”      De hogy ezt senki ne vegye észre, a „folyamatot” újra meg újra nagy, átlátszó szó-költeményekbe öltöztetik. A példák sora hosszú, ezekből most egyet szeretnék kiragadni. „És újra és újra, mindig a teológiával kezdődik” A bécsi érsekség 2010. szeptember 18-án oktatást tartott a plébániák jövőjéről a bécsi egyházmegye „Apostolok Cselekedete 2010” nevű kezdeményezésének keretében. Ezen Dr. Johann Pock, a bécsi egyetem katolikus-teológiai fakultásának lelkipásztorkodástan professzora irányadó gondolatokat fogalmazott meg.      Ezekben Pock annak a véleményének adott hangot, hogy a paphiány miatt bár gyakorlatiasságból érthető az a szándék, hogy a plébániákat össze akarják vonni, de teológiai okokból ez nem helyes. Pock szerint az Újszövetség idejében maximum 30-40 emberből állt egy közösség, és a közös vacsora, az Eucharisztia-ünneplése volt a közösségi élet csúcspontja.      Hogy korunkban kevés a pap, az egy „seb”. E helyütt több lehetőséget kell megvizsgálni, a szentelési feltételek megváltoztatásától a plébániák összevonásáig, folytatta Pock. „Úgy gondolom, hogy a közösségeknek helyben van szükségük a közös ünnepre, és hogy az egyháznak az a felelőssége, hogy gondoskodjon arról, hogy helyben ünnepelhessék az Eucharisztiát, és hogy ne kelljen az embereknek valahova elutazniuk, ahol talán nincs is senkihez közük. Mert az Eucharisztia olyan fontos volt a közösség számára” – mondta Pock professzor.      Ami magyarul annyit jelent: „Teológiailag mindig fontosabb volt, hogy Eucharisztiát ünnepeljenek, mint az, hogy ki áll az Eucharisztia élén.” Igen tisztelt professzor úr, minden tiszteletem mellett nem tartom az ön feladatának, hogy az egész nyilvánosság előtt olyan egyházról álmodozzon, mely soha nem volt és soha nem lesz. .. Teológus professzori hivatalának átvételekor ön ugyanazt a hűségesküt tette le, mint én, amikor plébánosként átvettem saját hivatalomat. Mit is mond erről a kánonjog?      Can. 899 – § 1. Az Eucharisztia ünneplése magának Krisztusnak és az Egyháznak a cselekedete; benne az Úr Krisztus a pap szolgálata által a kenyér és bor színe alatt valóban jelenvalón önmagát áldozza fel az Atyaistennek, és adja magát oda a híveknek, akik áldozatában egyesülnek, szellemi étekként.      § 2. Az eucharisztikus gyülekezetben a püspök vagy az ő tekintélye alatt álló pap vezetése alatt, aki Krisztus személyében jár el, Isten népe egységre lesz összehívva; minden jelenlévő hívő, legyen klerikus vagy laikus, együtt működik, mindenki a maga módján a szentelés és a liturgikus szolgálat különbözősége szerint.      Can. 900 – § 1. A celebráns, aki Krisztus személyében az Eucharisztia szentségét foganatosítja, csak egy érvényesen felszentelt pap lehet.      Ehhez teljesen hasonlóan mondja a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója (SC 28): „A liturgikus ünnepeken mindenki, legyen hivatalviselő vagy hívő, feladatának elvégzésénél csak azt és mindazt tennie kell, amit a dolog természete és a liturgikus normák a számára előírnak.” A rutinszerű válság-szertartás többnyire a paphiányra előadott elégiával kezdődik, melyben bánatosan megállapítják, hogy 40 évvel ezelőtt kétszer annyi pap volt, mint manapság. Ugyanakkor csaknem mindig elhallgatják azt a tényt, hogy 40 évvel ezelőtt négyszer olyan sok gyakorló hívő volt, mint ma. A mai hívő tehát abban a nagyszerű helyzetben van, hogy egy pap kétszer annyit tud vele foglalkozni, mint régen.      A kérdés csak az, hogy a hívők egyáltalán akarják-e ezt… „Ne aggódjon, plébános úr, ezt mi majd magunk elintézzük”, mondta nyugtatóan a tiszteletbeli sekrestyésnő a falusi plébánosnak, amikor arról volt szó, hogy nehéz lesz a szentmiséhez papot találni.      „Valóban aggódom az igeliturgiát vezetőm miatt, túl ritkán kerül sorra”, mondta mélyen lesújtva a hatvanéves plébános harmincéves káplánjának. „Akkor aludjak következő vasárnap tovább, hogy Huber úr ünnepelhesse a vasárnapi misét?”, válaszolta a káplán.      Igen tisztelt sekrestyésnő, önök ezt nem végzik el maguk. Éppen e tévedés elkerülésére létezik a papszentelés szentsége. Jézus Krisztus az Eucharisztia-ünnep elöljárója, az ő személyében celebrál a pap, in persona Christi capitis ecclesiae.      Főtisztelendő plébános úr, önnek nem kell minden nap bocsánatot kérnie azért, mert pap. Isten nem haragszik ezért önre, némely ember azonban egy életen át dühös lesz önre emiatt. XVI. Benedek pápa az arsi plébánosról, aki a mai fogalmak szerint a klerikalizmus ultrakonzervatív képviselője volt, ezt írta: „Az arsi plébános rendkívül alázatos volt, mégis tudta, hogy papként mérhetetlenül nagy ajándékot jelent hívei számára. »Egy jó pásztor, Isten szíve szerint való pásztor a legnagyobb kincs, melyet a jó Isten egy plébániának adhat, és az isteni irgalmasság legértékesebb ajándéka.« Az arsi plébános úgy beszélt a papságról, mintha egyszerűen nem lett volna képes felfogni az ember-teremtményre bízott eme ajándék és feladat nagyságát: »Oh, mily nagy a pap! Ha megértené saját magát, meghalna bele. .. Isten engedelmeskedik neki. Két mondatot mond ki, és szavára az Úr leszáll a mennyből és egy kis ostyába zárja be magát.«      És amikor a híveinek a szentség jelentőségét magyarázta, így beszélt: »A szentelés szentsége nélkül nem bírnánk az Urat. Ki helyezte Őt a tabernákulumba? A pap. Ki vette fel lelketeket az életbe való első lépéseteknél? A pap. Ki táplálja, hogy erőt adjon neki a zarándoklás befejezéséig? A pap. Ki fogja arra előkészíteni, hogy Isten előtt megjelenjen, amikor utolsó alkalommal mossa meg Jézus Krisztus vérében? A pap, mindig a pap. És ha ez a lélek [a bűn által] meghal, ki fogja felkelteni, ki fogja neki a nyugalmat és a békét megadni? Megint csak a pap. Isten után a pap minden! Csak a mennyben fogja magamagát is igazán megérteni.«” 2011. június 20.