Ha a Rorate Caeli és Messa in Latino tradicionalista közösségek helyesen tájékoztatnak a Summorum Pontificum végrehajtási utasításai körüli bonyodalmakról, akkor mostanáig két pontot ismerünk, melyeket e dokumentum tisztázni fog – mégpedig mindkét esetben korlátozás formájában. Az első pont szerint a motu proprio csak a szűk értelemben vett római rítus számára érvényes, tehát kifejezetten nem csak a – gyakorlatilag tönkretett – milánói, hanem a domonkos és ciszterci rítusoknál sem. E helyeken a döntés nem az egyes papoktól, hanem kizárólag a rend elöljáróitól függ.      Bár ez sajnálatosnak tűnhet, azonban kétségtelenül megfelel az engedelmességi fogadalomnak, melyet a rend tagjai belépésükkor fogadnak. Hogy ezt a fogadalmat ma már számos rendben gyakorlatilag nem tartják be, nem számíthat ellenérvnek. Amíg valaki a rendhez tartozik, és amíg a vezetés a konvent egészére nem ír elő más szabályozást, a rend elöljárójának döntése minden tagra nézve kötelező érvényű. Aki szerzetesrendbe akar lépni, annak a liturgia kérdése a jövőben még sokkal jobban, mint eddig, a kritériumok közé fog számítani. A második pont kimondja, hogy a püspököknek nem szabad a papszentelést a hagyományos liturgiában végezni – kivéve a régi rítusú közösségeket vagy az Ecclesia Dei különleges engedélyével.      Ha ezt a szabályozást tényleg bevezetik, arra hivatkozhatnak, hogy a motu proprio 9. cikkelyében a régi könyvek szerint kiosztott szentségek között a papszentelés valóban nincs felsorolva. [9. cikkely 1. §: A plébános, miután mindent figyelmesen mérlegelt, megadhatja az engedélyt a régi rítus használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és az utolsó kenet szentségeinek kiszolgáltatásánál is, ha ez a lelkek javát szolgálja. 2. §: A püspököket felhatalmazzuk, hogy a bérmálás szentségét a régi Pontificale Romanum szerint ünnepeljék, ha a lelkek java ezt tanácsolja.]      Ha ez a szabályozás tényleg ilyen korlátozó formában történik, akkor ez valóban első rangú szegénységi bizonyítvány lenne. (Eddig egyetlen püspök akadt, aki egyházmegyés papjait a régi rítusban is felszentelte, a francia Frejus-Toulon püspöke.) A római autoritások évtizedek óta nem figyelnek oda, hogy sok püspök a liturgiát és a tant egyházmegyéjében lezülleszteni hagyja – de ahol a hagyományos liturgiáról van szó, ott árgus szemekkel akarnak őrködni afelett, hogy senki ne térhessen le a csődbe vezető „új tavasz útjáról”. Azt a kurzust folytatják, melyet Joseph Ratzinger 2000-ben így fogalmazott meg: „Aki manapság e liturgia fennmaradásáért harcol vagy ezen részt vesz, azt úgy kezelik, mint egy leprást; itt minden toleranciának vége szakad.” Hogy a dokumentumban valóban benne lesz-e ez a két pont, és hogy a pápa vajon jóváhagyja-e őket, holott legalább a második aligha egyeztethető össze az elképzeléseivel, jelenleg nem tudható.      A pápa csodálatraméltó elnézéssel tűri, ha kuriális munkatársai nem tartják magukat az általa meghatározott irányvonalhoz, és magán politikájukat követik. A pápa tudja, hogy nem csinálhat mindent saját maga, és azt is tudja, hogy milyen hivatalnokok veszik körül. Mégis jó ötlet a The New Liturgical Movement által kezdeményezett, pápának címzett kéréshez csatlakozni, mely azt a reményét fejezi ki, „hogy nem engedi meg, hogy az a jó, melyet Szentséged személyesen a Summorum Pontificum motu proprioval elkezdett, ilyen korlátozásokkal gátolva lesz”.      Csatlakozni ezen a linken lehet: http://www.motuproprioappeal.com/p/deutsch.html 2011. február 22.