Mivel világunkban a jó gyakran csak nehezen szerezhető vagy őrizhető meg, a bátorság sarkalatos erénye döntő jelentőségű lett a számunkra. A bátorság erénye diszponálja a lelkünket, hogy kitartóan a jót akarjuk és tegyük, függetlenül az előttünk álló akadályoktól és a fenyegető veszélyektől. Az igazi bátorságot Krisztus szenvedésében különös módon tudjuk megfigyelni. A szenvedés hete nagyon alkalmas arra, hogy ezt a fontos erényt közelebbről megvizsgáljuk. A bátorságnak két aktusa van: a támadás (aggredi), vagyis a nehéz dolgok elvégzése és az elviselés (sustinere). A támadás A lelki élet harcát magunkra venni, nem visszariadni a vesződségektől, melyeket a saját hibáink ellen való küzdelem hoz magával, önkéntes áldozatokat magunkra vállalni, mind ezek bátorságot követelnek tőlünk. Csakúgy, ahogy az igazság megvallása és megvédése az ellenségektől, nem törődve azzal, hogy az emberek mit szólnak ehhez, és akkor is, ha ezáltal elutasításban vagy kigúnyolásban van részünk. Mindazoknál megtaláljuk ezt a bátorságot, akik Isten birodalmáért valami nagyot tettek, a misszionáriusoknál, a rendalapítóknál, a szent püspököknél stb. Nekik mind megszámlálhatatlan nehézséget és akadályt kellett áthidalniuk. De természetesen a bátorság eme aktusát a legjobban Krisztusnál figyelhetjük meg, aki rettenthetetlenül vallotta meg az igazságot ellenségei előtt. Amikor az emberek az eucharisztikus beszéde után csapatostul hagyták el, megkérdezte tanítványait: „Csak nem akartok ti is elmenni?” (Jn 6,67) A templom megtisztításánál is láthatjuk a jóért vállalt támadó lelkületet. A Zsoltárok könyvében ez áll: „Viselkedjetek férfiasan és erősítsétek meg szíveteket”, és Szent Pál egészen hasonlóan ehhez ezt írja: „Viselkedjetek férfiasan, legyetek erősek!” (1 Kor 16,13) Az elviselés A bátorsághoz a kellemetlenségek, szenvedések, üldözések, sőt a halálnak az elviselése is hozzá tartozik. Krisztus mondja tanítványainak: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.” (Mt 10,28) És Szent Pál ezt írja Timóteusnak: „Hiszen mindaz, aki buzgón akar élni Krisztus Jézusban, üldözést szenved.” (2 Tim 3,12) – Krisztusnál ezt a kitartást leginkább a passiójában figyelhetjük meg. Aquinói Szent Tamás azt hangsúlyozza, hogy a kitartás a nehezebb aktus. A támadás olykor viszonylag egyszerű lehet, különösen, ha valakinek alapvetően harcias természete van. Gyakran csupán viszonylag rövid erőfeszítést igényel, ami még dicsőséget is hozhat az elkövető számára.      A hit ellenségeit rettenthetetlenül megtámadni, arcukról lerántani a maszkot, bár bátorságot igényel, de a szenvedély gyakran könnyűvé teszi ezt a támadást. Ugyanis aki valami nagy dolgot akar véghezvinni, az gyakran művének a nagyságát látja csak, a nehézségeket pedig alig veszi észre, vagy annyira vonzza a tett szépsége, hogy a veszélyek nem riasztják vissza. Ezzel szemben a szenvedésben való kitartás az emberi természet számára nagyon nehéz, különösen, ha sokáig tart. És ez többnyire nem is hoz dicsőséget. A szentek, akik nagy dolgokat vittek végbe, inkább előtérben vannak, mint a csendes vezeklők.      Mégis, Krisztus éppen a szenvedések, elsősorban kereszthalála elviselése által váltott meg bennünket! Így lett a kereszt elfogadása a bátorság legfontosabb aktusa! Bátor az, aki nem próbál meg elmenekülni a szenvedés elől, hanem elfogadja, legyen az betegség, csalódás, sikertelenség, üldözés vagy maga a halál. A bátorság erénye ellen két módon véthetünk 1. Félelemmel A veszedelmektől való félelem még nem vétek a bátorság ellen, de az igen, ha valakit félelme irányít, ha enged neki és elmenekül, és félelemből a kellemetlenséget inkább elkerüli. Az Egyház viselkedésének a II. Vatikáni Zsinat óta sok köze van a világtól való félelemhez: ezek közé tartozik az igazság egyedüli birtoklásáról való lemondás, a reverenda levetése, az egyház jelenlétének csökkenése a közéletben. 2. Vakmerőséggel Vakmerőség alatt azt értjük, ha valaki elégséges ok nélkül teszi ki magát veszélynek. Ez többnyire a saját magában való túl nagy bizalommal van egybekötve. Az igazán bátor ember nem önmagában, hanem Isten segítségében bízik. Szent Tamás szerint négy erény van, melyek összefüggnek a bátorsággal: kettő, melyek segítenek nekünk nagy dolgokat véghezvinni, ezek a nagylelkűség, illetve nemesszívűség (magnaminitas) és a nagyvonalúság (magnificentia). És a másik kettő, melyek abban segítenek, hogy helyesen szenvedjünk a türelem (patientia) és az állhatatosság (perseverantia). A nagylelkűség nemes hajlam Istennek és a felebarátnak nagy dolgokat megtenni, úgy, hogy eközben se fáradtságtól, se áldozattól nem riad vissza az ember. Ezt a nagylelkűséget látjuk Krisztusnál, amikor arra vágyott, hogy életet megváltásunkért odaadja: „Keresztséggel kell megkeresztelkednem: mennyire vágyom, hogy beteljesedjék!” (Lk 12,50) – „Vágyva vártam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát.” (Lk 22,15) Jézus ugyanezt a nagylelkűséget szeretné nálunk is látni. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna!” (Lk 12,49) Tehát arra kell vágyakoznunk, hogy nagy dolgokat vigyünk végbe. Olyanokat, melyek Isten előtt is nagyok. Annak semmi köze a gőghöz, ha a nagy dolgot nem magunkért, hanem Isten nagyobb dicsőségére akarjuk megtenni.      A nagylelkű arra is kész, hogy szenvedéseket és megaláztatásokat vegyen magára, melyek szükségesek. Avilai Nagy Szent Teréz azt mondta, hogy legyenek nagy vágyaink. A nagylelkűséget annyiban is az alázatosságnak kell kísérnie, hogy a nagy dolgokat nem a saját erőinkben való bizakodással, hanem Isten segítségében való hittel akarjuk teljesíteni. Így emelkedik ki a nagylelkűség mint két mélység feletti és közötti hegycsúcs. Az elbizakodottság (rendetlen önbizalom), a becsvágy (a saját dicsőség utáni vágy) és a hiú dicsvágy áll az egyik oldalon, csüggedés és kishitűség a másik oldalon.      A kishitű a legkisebb nehézség esetén feladja vagy a nehézségektől való félelemből egyáltalán bele se kezd semmilyen nagy dologba. Dante az ilyeneket „gyáva lelkeknek” nevezi. A kishitű talán alázatosnak tartja magát, holott a valóságban csak gyenge, és talán bizonyos értelemben még gőgös is. Gyakran arra gondol ugyanis, hogy balsiker esetén rossz fényt vet magára. Az ilyen viselkedés hozta az alázatosságot rossz hírbe. A nagyvonalúság inkább a materiális javakra vonatkozik. Azt jelenti, hogy valaki hajlandó javait fontos művek támogatására vagy elindítására felhasználni. A nagyvonalúság ellentéte a zsugoriság és a pazarlás. A szenvedésben türelemre van szükségünk. A türelem megakadályozza, hogy a szenvedésben elveszítsük békénket, vagy hogy megtörjünk. Világunk úgy van megalkotva, hogy a bátorság utolsó próbája nem a támadásból, hanem a türelmes kitartásból áll. „Úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé” (Mt 10,16) – mondta Jézus.      A vértanúság a bátorság koronája, mely a hitért vagy az erényért elviselt halál türelmes elviseléséből áll. Krisztus „türelemben termett gyümölcsről” beszél. Életünkben mindennek időre van szüksége, ez a lelki életre is érvényes. Állhatatosság Nem elég olykor türelmesnek lenni, olykor valami jót tenni, mert csak „aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül” (Mt 24,13).      A szenvedésben vagy a tökéletesség utáni törekvésben az a nehéz, hogy olyan sokáig tart. Egyszer összeszorítani fogunkat és valamit kibírni, ez még sikerül. De évekig elviselni valamit, ráadásul úgy, hogy a végét sem látjuk, ez nagyon nehéz.      Ha a szentté-válást néhány heti erőfeszítéssel el lehetne érni, akkor viszonylag sokan válnának szentté. De évekig igyekezni, csak lassan haladni, talán ismételten visszaesni, ez nagyon nehéz. A bátorság az erő adománya által lesz tökéletes. Ha a Szentlélek ezen ajándék által mozgat bennünket, akkor könnyű a bátorság hősies tetteit végrehajtani. Ha a vértanúk olykor szenvedésük közben boldognak tartották magukat és örültek, akkor ezt ennek az ajándéknak köszönhették. 2011. április 12.