Williamson püspök úr három héten át heti kommentárjaiban csak a világ-végéről értekezett. Amerikai tekintélyeket idézett, akik polgártársaiknak gyakorlati tanácsokat adtak a végidőkre, például olyasmiket, hogy pénzüket ne tegyék bankokba, pláne ne olyanokba, melyek tőlük távol vannak. Sőt, tartsanak otthon készpénzt, egyáltalán készüljenek fel a „háborús időkre”. Ilyeneket írt:      A vészmadarakat ugyan nem szeretik, de ha ezek Isten szolgái közé tartoznak, akkor ki kell mondják az igazságot. Néhányan közbevethetik, hogy az ilyen szolgáknak se a politikát, se a gazdaságot nem kéne tárgyalniuk, de hogyan néz ez ki akkor, ha a politika pót-vallássá lett. És hogyan néz ki akkor, ha a gazdaság, illetve a pénzrendszer összeomlása sok embert éhségbe fog dönteni: Vajon ilyen esetekben se kérdezhetik meg Isten szolgái, hogyan éljenek az emberek erényes életet, ha a legszükségesebb élelmiszerek is hiányoznak náluk? Vagy az emberek erényes életével ne törődjenek Isten eme szolgái? A püspök úr ezen költői kérdések felvetése után egy amerikai szerzőtől idézett:      „Ne hallgassanak többé olyan emberekre vagy intézményekre, akiknek érdeke a centralizálás, és szakítsák meg az ilyenekkel a kapcsolataikat. Kezdjék el ezt azzal, hogy kikapcsolják a televízió készülékeiket. Befizetéseiket, vásárlásaikat olyan emberekre és vállalatokra bízzák, akikben megbízhatnak.      Csökkentsék mindennapi kiadásaikat. Idejüket olyan sok szakma megtanulására fordítsák, amennyire csak lehet, melyek segítenek Önöknek, hogy egyre többet tehessenek saját magukért, és amelyek lehetővé teszik, hogy a környezetükben élő emberekkel cserekereskedelmet folytathassanak. Vásároljanak nemesfémet. Végül agyukat és képességeiket építsék ki a szellemi hadviselésre. Hiszen a financiális szétesés csak az előjele egy sokkal mélyebbre ható és életbevágóbb erkölcsi és kulturális problémának. Alakítsák életüket úgy, hogy azokra az emberekre, akiknek sorsa szívügyük, időt tudjanak szakítani.      Védjék az egészségüket: az élelmiszer- és vízellátás lassan, de biztosan kontrolálva, és mérgezve lesz.” Majd a püspök úr egy másik szerzőnek „Hősre várunk” című cikkéből idézett:      „Csökkentsék a kiadásaikat és növeljék készpénzkészletüket. Spóroljanak egyre jobban, és vásároljanak nemes fémeket, ezüstöt és aranyat, de ne papírokban, hanem valóságosan. Megmaradó pénzüket csak a helyi bankoknál tartsák, amelyeket előtte leinformáltak. Dobják el a hitelkártyáikat, és csak készpénzzel fizessenek. Tartsanak legalább két hónapra elegendő készpénzt otthon. Legalább hat hónapra tároljanak élelmiszert, olyanokat, melyekre nap mint nap szükségük van. Ha lehet, csináljanak maguk kiskertet, de legalább támogassák a helyi parasztokat.      Röviden: ébredjenek fel! A virtuális életből térjenek vissza a valóságos életbe. Vegyék végre észre, hogy az emberiség ellenségei megmérgezik az élelmiszert és a vizet, hogy ezáltal globális kontrollt gyakorolhassanak – ez része az emberiség elleni háborúnak, mely alapvetően szellemi természetű. Ezért, katolikusok, vessék be hitüket egyértelműen a harcba!” Ezeket az írásokat olvasva, levelet írtam Williamson püspök úrnak. Én azok közé tartozom, akik már régóta úgy gondolják, hogy a legteljesebb mértékben eljött annak az ideje, hogy Isten megelégelje az emberek égbekiáltó bűneit, és valamilyen módon közbelépjen. Ezért vártam a 40-es évfordulókat különös izgatottsággal: 1962-2002 (a II. Vatikáni Zsinat kezdete), 1965-2005 (a zsinat vége), 1969-2009 (a NOM kihirdetése), és végül 1970-2010, azaz az új rítusnak az egész világra történő előírása. De nem történt semmi, így hát ismételten belenyugodtam, hogy Isten útjai nem a mi útjaink, és az Ő türelme végtelen.      Isten se 1517-ben, se 1986-ban, az első Assisi-találkozónál, se 2002-ben a másodiknál, se bármikor máskor nem lépett közbe, úgy hogy egyre többször megmutatja, hogy az emberi spekuláció semmit sem ér. Ugyanakkor Jézus Urunk azt mondta, hogy „amikor a fügefa ága már gyönge és levelet hajt, tudjátok, hogy közel a nyár. Amikor mindezt látjátok, tudjátok meg ti is, hogy közel van már, az ajtóban. … Azért ti is álljatok készen, mert az Emberfia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok.” (Mt 24,32-33;44)      Vagyis Urunk megmondta, hogy az Emberfia eljövetelének óráját csak az Atya ismeri, de mégis, nekünk értenünk kell az idők jeleit, és abból rá kell ismernünk. Ezért írtam levelet a püspök úrnak, akitől azt szerettem volna megtudni, hogy ő miből látja úgy, mely eseményeket tartja olyan szörnyűeknek, melyek után most már tényleg itt az idő Isten beavatkozására.      Williamson püspök úr röviden válaszolt és a legsúlyosabb eseményeket így nevezte meg: „A bűnök egyre növekvő özönvize. Az istentelenség. Teljesen normálissá vált Isten nélkül élni, még magában az Egyházban is! Talán a legsúlyosabbak az egyházi intézmények által elkövetett bűnök (például Assisi III.). Csakhogy, »Isten nem hagy magából gúnyt űzni« (Gal6,7).” Bevallom, azt hittem, a püspök úr talán tud valami „titkot”, információt, ami kicsit konkrétabb. De válasza csak azt húzta alá, amit eddig is tudtunk: a mai helyzetben nem a világ kétségbeesett állapota az „új”, a rendkívüli, hanem az Egyház belső válsága, éppen az Assisi III. és a boldoggá-avatás. De ez a folyamat már magában az Egyházban is elég régóta tart, és eddig Isten mégse „elégelte” meg. Most vajon számára is „betelt a pohár”?      Nem tudni, de nem is ez a lényeg. A lényeg, illetve az, ami ránk tartozik, így szól: „álljatok készen”! A végső idők jelei megmutatkoztak már, tehát nekünk fel kell készülnünk. E felkészülésnek egyik állomása – szerintem – az, hogy Isten nekünk feltett kérdéseire ne halogassuk többet a választ. Ha figyelünk, észrevehetjük, hogy Isten egyre gyakrabban állít választás elé minket. Olyan csomópontokat rak elénk, melyekben világosan, egyértelműen kell végre döntenünk a jó és a rossz között, ahol semmi esetre sem maradhatunk meg az eddigi langyos középútnál. Olyanok ezek, mint a vizsgakérdések. Sőt, még úgy is tűnik, hogy e kérdéseket elsősorban a „jó” és a „félig jó” diákok kapják, nem pedig a rosszak, akik mintha már az előző rostánál kiestek volna.      Magyarul: a végső idő egyben a kegyelem ideje, mely egyúttal a próbatételek, a világos válaszok ideje is. Egy példával megmagyarázva: ha egy tradicionalista katolikus nem aszerint dönt, hogy hova megy misére, hogy melyik misét tartja „jónak”, hanem aszerint, hogy melyik van hozzá közelebb, akkor valószínű, hogy Isten előbb utóbb olyan kérdés elé állítja, melyben végre elválik, mennyire igaz is az ő hite, azaz képes-e egyáltalán áldozatra érte. Ez olyan, mintha egy gyerek anyjának kérdésére, hogy szeretsz-e engem, nem adna egyértelmű választ. Mire az anya, hogy világos választ kapjon, megkéri, hogy segítsen neki. Ezek után aszerint, hogy a gyerek mit tesz, már pontosan el tudja dönteni, szereti-e őt gyermeke, csak nem tudja kifejezni a szeretetét, vagy valójában nem is szereti. Készüljünk fel arra, hogy az elénk állított próbákat felismerjük és sikerrel kiálljuk. Hogy tetteinkkel is bizonyságot teszünk hitünk valódisága, melysége mellett. Hogy egyre komolyabban vesszük a katolikus életszabályokat. Hogy nem a magunk feje után megyünk, hogy örülünk, ha oktatnak bennünket, és hagyjuk magunkat vezetni a nálunk képzettektől. Hogy nem a saját elképzeléseinkhez, vágyainkhoz ragaszkodunk, hanem Isten akaratát követjük. Hogy készek vagyunk áldozatokat hozni hitünkért. 2011. március 11.