A világon a helyzet annyira komoly, hogy még olyan híresztelések is vannak, miszerint a legújabb japán katasztrófa nem is Isten műve, hanem az embereké (interneten e címszó alatt kell keresni: HAARP Tsunami). Mit tehet ilyen helyzetben egy katolikus, hogy megmentse a lelkét? Őszintén megmondva, a világért nem sokat tehet, de a legkevesebb, amit önmagáért megtehet, az az, hogy virraszt, vagyis ébren marad. Urunk a Getszemáni kertben a virrasztást – vagyis a szemek nyitvatartását és a nem-elalvást – az imádság elé helyezte (lásd Mt 26,41: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.”) Ennek oka nyilvánvaló. Ha én, mint Péter, Jakab és János nem virrasztok (Mt 26,43: „Amikor visszatért, megint alva találta őket”), akkor az imádkozást is abbahagyom – talán, mint az ő esetükben, éppen akkor, amikor Urunknak erre a legnagyobb szüksége lenne.      Hány katolikus – leginkább klerikus – nem virrasztott az 1950-es és 1960-as években az idők jeleit illetően az Egyházban és a világban, és ezért a II. Vatikáni Zsinat teljes mértékben felkészületlenül érte őket?      Ezért foglalkoznak az Eleison kommentárok újra és újra a gazdasággal és a politikával: hogy a katolikusok tisztában legyenek vallásukkal és annak követelményeivel, melyek Isten ígéreteivel több mint kiegyenlítettek lesznek. (lásd 1 Kor 2,9: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”) Ezért nyilatkozta Jim Sinclair, Wall-Street-i szakértő 2011. március 30-án: „A pénzügyi rendszer helyrehozhatatlanul el van rontva. Továbbá nincs is semmilyen törekvés arra, hogy bármit is helyrehozzanak, mert az okos fejek pontosan tudják, hogy ez lehetetlen. Ez az a világ, melyet a bankok csődje idézett elő. Nem egy szép világ.” Jim Sinclair azt mondja, hogy már mellékes, hogy a központi bankok még mennyi „játékpénzt” gyártanak le: „A kár megvan, és nem létezik rá megoldás… Igyekezzenek pénzügyileg függetlenné válni.” Mindazonáltal még a hagyományhű katolikusok is hajlanak arra, hogy elábrándozzanak vagy elaludjanak. Erre álljon itt két, friss tanúbizonyság. Az első egy hagyományhű katolikus iskola tanárától származik: „Borzasztóan egyedül érzem magam a harcban. Nem a külső ellenségekkel a világban folytatott küzdelemre gondolok, hanem a Szent X. Pius Papi Közösségen belülire, melyet olyan ügyességgel folytatnak, hogy – úgy tűnik – senki nem vesz észre! Ez ugyanaz a harc, mint ami annak idején az 1960-as években a hivatalos egyházban zajlott, ugyanazzal a lassú, fokozatos ellanyhulással a viselkedés terén.” A második tanúságtétel a mai amerikai tradicionális katolikus szektor egyik megfigyelőjétől származik: „Nekem úgy tűnik, hogy a katolikus harckészség eltűnőben van. Sok katolikust látok, különösen családapákat, akik alkalmazkodnak a világ folyásához. A harc már nem fontos a számukra. Meg vannak elégedve, hogy vasárnap szép miséjük van, de hétfőn már szekuláris iskolába küldik a gyerekeiket. … Szerény véleményem szerint a tradicionális katolikus világban a harci készségnek ez a hiánya egyre jelenvalóbbá lesz.      Mi, laikusok ugyanazokhoz a körülményekhez térünk vissza, melyek a II: Vatikáni Zsinathoz vezettek? A vasárnapi katolikusok teszik ki ma már a tradicionális katolikus mozgalom túlnyomó többségét? Attól félek, hogy e két kérdésre igen a válasz.” Mert nem sokkal könnyebb, a kísértésnek engedni, és nem az ár ellen úszni, és nem sokkal kellemesebb álomba merülni? A legkevesebb, amit magunkért megtehetünk, hogy kidobjuk a televíziót. Kyrie eleison Feltéve: 2011. április 18.