„Mindent, amit korábban tanítottak, hittek és tettek, az mind tévedés lenne?” – Egy idős plébános a II. Vatikáni Zsinat reformjairól – Alois Aßmayr főtisztelendő úr († 1980) visszaemlékezései – első rész Ha sok pap, teológia-professzor, püspök, bíboros, sőt a pápa beszédeit, írásait átgondoljuk, az emberben Pilátus Jézushoz intézett bizalmatlan kérdése tolakszik elő: „Mi az igazság?”      Oly sok és egymásnak ellentmondó összevisszaságot hallunk, hogy már nem csak a közönséges keresztény, hanem a pap sem tudja sokszor, hogy egyáltalán mi az igaz. Mindent, amit korábban tanítottak, hittek és tettek, az mind tévedés lenne? Ma mindent sokkal jobban tudnak, mert a tudomány nagy előrelépéseket tett, állítják. Ha például az Econe-ba küldött pápai vizitátor, Albert Descamps († 1980) jelentéseit olvassuk, vagy pláne Lefebvre érseknek Rómával folytatott tárgyalásait, akkor a katolikus Egyház egész mai vezetésétől meg kell őrülnünk.      Ha az aszkézis, miként Descamps püspök mondta, értelmetlen, ha Krisztus feltámadását egészen másképp kell magyarázni, mint ahogy eddig magyarázták, ha nincs maradandó, változtathatatlan igazság, ha a halállal minden befejeződik, akkor elkezdem érteni, hogy miért tekintik a katolikus vallást és az Egyházat ma már csak emberi műnek, és hogy ezért az Egyházban a vezetők azt hiszik, hogy minden megváltoztathatnak, mint egy önkényes állami vezetés, mely a „törvényeket” és „előírásokat” szintén szándékosan és szeszélyesen változtatgatja.      Ha mindezt halljuk és olvassuk, akkor kezdjük megérteni, hogy ma Krisztus tanításával, parancsaival és szentségeivel úgy akarnak bánni, mintha mindez csak az emberi kéz műve lenne, melyről tetszés szerint lehet rendelkezni. De, tiszteletreméltó urak, egy változó igazság badarság! Ha ti az egy, változatlan igazságban nem hisztek, akkor nincs többé mit mondjatok nekünk, és akkor nincs többé jogotok a hitre és az engedelmességre.      Akkor fölöslegesek vagytok, sőt több: reformjaitok hitetlenségtekről tesznek bizonyságot. A „reform” szónak olyan jelentést adtok, ami nincs neki, hogy a híveket félrevezessétek. Egy lezüllött rendet reformálni annyit jelent, mint az eredeti állapotába visszahelyezni, nem fordítva. Ti ezt a szót a rombolásra használjátok!      Mely gazságot nem követtek el a kommunisták a béke és szabadság neve alatt. Mit nem tettetek ti már tönkre a katolikus Egyházban a „reform” álruhája alatt? Alois Aßmayr az innsbrucki egyházmegyében fekvő Biberwier plébánosa volt. A következő címen találhatók képek róla: einsicht-online.org (A legújabb – de a fordítást már meg sem érdemlő – hírek a „katolikus” egyház életéből, melyek különösen aláhúzzák a plébános úr szavait:      A magdeburgi egyházmegye hivatalos közleménye szerint Úrnapján a körmenetben, mely az evangélikus templomból indult, „megszentelt kenyeret” vittek körbe.      Egy újabb főpap, most Lisszabon bíboros-érseke, ismét arról nyilatkozott a stuttgarti püspök után, hogy a nők pappá szentelése csupán fegyelmi rendelkezés, és ezért II. János Pál pápa körlevelét ezzel kapcsolatban felül kell írni.) Feltéve: 2011. június 30. Alois Aßmayr főtisztelendő úr († 1980) visszaemlékezéseinek második része Ha valakinek kétségei támadtak, tudták, hogyan kell megnyugtatni (forrás: www.kreuz.net – 2007. november 4.) Úgy gondolom, nehezetekre fog esni olyasmit találni, amit még nem tettetek tönkre, de talán még jön ilyen. Ez a pusztítás valójában már a zsinat előtt elkezdődött, de a szilárd alapokat hozzá a zsinat teremtette meg. Eleinte óvatosan fogtak munkához, hogy az emberek ne vegyék észre, hova akarnak kilyukadni, hogy lehetőleg semmilyen vagy csak nagyon kicsi ellenállást keltsenek. Szándékosan fogtak hozzá a reformokhoz a katolikus Egyház szívénél: a liturgiánál és a szentmisénél. Az elején – így számoltak vele – még nem sok zsinati atya olyan éber, hogy észrevegye, mit is akarnak a reformokkal elérni.      Azon kívül egészen szerény és csaknem ártalmatlan változtatásokkal kezdtek, de ezekkel az ajtót a későbbi és messzebbre nyúló változtatásokra kissé már megnyitották anélkül, hogy a zsinati atyák ezt észrevették volna. Ha valaki mégis ellenvetést tett, akkor értettek hozzá, hogyan nyugtassák meg. Amikor aztán 1969-ben az új mise népnyelven is megjelent és ezt elrendelték, sokan nagy lelkesedéssel fogadták, néhányan azonban – köztük én is – a fejüket rázták. Ugyanakkor mások nagyon határozottan óvtak tőle.      Engem különösen az üres, semmitmondó, valójában hazug felajánlási imák és az átváltoztatás szavainak meghamisítása zavart a legjobban. Aztán további változtatások is jöttek. Amikor az „ökumenikus fordítás” megjelent, nyíltan megmondtam: „Nem hagyom magamat tovább bolonddá tenni, és egészen visszatérek a latin miséhez. Akkor a majmok azt fordíthatnak, amit és ahogy akarnak. Ha az érettségin mi így fordítottunk volna, akkor mindannyian megbuktunk volna. A vasár- és ünnepnapokon a szentleckét és az evangéliumot fel fogom olvasni németül, és ti hátul azt imádkoztok, amit és ahogyan akartok.” Ezután ismertem meg a „Quo primum” és az „Auctorem fidei” enciklikákat. A „Pascendit” már korábbról ismertem, csakúgy, mint Szent X. Pius pápa harcát a modernizmus ellen.      (Lásd e három dokumentumot a honlap Habemus Papam, Dokumentációk oldalán.) Ma már tény, hogy a katolikus Egyház egész irányadó vezetése modernista és ezért az Egyház is az. A „reformjaik” bizonyítják ezt.      És az is köztudott már, hogy az új mise a liberális protestánsok és a modernista katolikusok gyártmánya, akik mindketten tagadják a szentmise áldozati jellegét és ezért a mise elpusztítására törekszenek. De hogy a hívek szemébe port hintsenek, fabrikáltak egy misét, mely még misének tűnik, holott valójában már nem az. Feltéve: 2011. július 13. Alois Aßmayr főtisztelendő úr († 1980) visszaemlékezéseinek harmadik része Csak kevesen szegültek ellen (forrás: www.kreuz.net – 2007. november 14.) A reformátorok tapasztalatból tudták, hogy a legtöbb ember amúgy is mindent elfogad, amit eléje tesznek, különösen, ha azt felül jónak tartják és ajánlják. Így volt most is. Csak kevesen szegültek ellen. De aztán őket is ártalmatlanná tették azzal, hogy az új misét kötelezőnek írták elő és a régit végleg betiltották. Az illetékes püspök ugyan néhány idős úrnak még megengedheti, hogy a régi misét celebrálja, de ezen senki másnak nem szabad jelen lennie. Számomra ez úgy hangzik, mintha egy öreg pap celebrálását illetlen viselkedésnek minősítették volna, melyen senki nem vehet részt, mint például a toalettre menésnél. Csak akkor lehet bemenni, ha már nincs senki bent, be kell zárni az ajtót, és csak akkor lehet kinyitni, ha kész van.      Vezetőink ennél nem tehették volna magukat még nevetségesebbé, de a katolikus Egyház iránti gyűlöletükről sem szolgáltathattak volna jobb bizonyítékot.      Természetesen azzal számolnak, hogy csak egészen kevesen merik az engedelmességet megtagadni, és azokkal majd leszámolnak. „Ha nem szófogadóan követsz …” Az a mise, amely a protestánsoknak és a modernistáknak tetszik és megfelel, csak látszat-mise lehet és nem katolikus. Ha VI. Pál pápa is megtiltja az igazi misét és a látszat-misét és mind a többi „reformot” kötelező érvényűnek jelenti ki, nem lep meg, ha azt is megtiltja, hogy a korábbi pápákra hivatkozzunk, hiszen azokkal mind ellentmondásban áll. Az új mise ajánlásában azt mondták, hogy a misét „átláthatóbbá” tették. Az igazi mise titok és csoda. Egyiket sem lehet anélkül átláthatóbbá tenni, hogy egyúttal nem zúzzák szét.      Ez olyan, mint egy ruhával. A ruhának elrejteni és fedni kell. Ha „átláthatóvá” teszik, akkor nem tölti be többé célját. Egy átlátszó ruhát csak olyan ember viselhet, aki szemérmét már elvesztette, és tisztességtelen szándékai vannak. Nem azok a katolikusok váltak ki a katolikus Egyházból, akik hitükhöz hűségesek maradtak, hanem a többiek. Nem én változtattam meg a hitemet, és nem én szakadtam el a katolikus Egyháztól, amit ti szememre vettek és rossz néven vesztek tőlem, hanem ti vagytok azok, akik hitehagyottak lettetek, akik még néhány évvel ezelőtt is ugyanazt tettétek és ugyanazt hittétek, amit én ma. Sokan bebizonyították ezt, én különösen Georg May professzorra, Wigand Siebel professzorra, A. Holzer-re és még sok másra emlékszem, akik szintén nem voltak gyávák.      Ezért egészen nyíltan kijelentem: Senkitől nem hagyom, hogy nekem a látszat-misét előírja, és senkitől nem hagyom, hogy számomra a régit megtiltsa. Feltéve: 2011. július 18. Alois Aßmayr főtisztelendő úr († 1980) visszaemlékezéseinek negyedik része Nyámnyila alakokat és talpnyalókat akarnak (forrás: www.kreuz.net – 2007. november 27.) Nagyon nagyra értékelem az engedelmességet, de a vak és rettegő engedelmesség nem mindig erény. Tudom, hogy általában jobban szeretik a pipogya frátereket és a talpnyalókat, mint a gerinces embereket. Bízni azonban csak az utóbbiban lehet. Hogyan várható el tőlem hűség, ha ők nem igyekeznek az Úrhoz hűségesek maradni? Katolikus vagyok, és az is akarok maradni, kerüljön, amibe kerül. Az Atyaisten Fia által megváltott engem, és mibe került ez Neki? Áldozatos életbe és egy fájdalmas, szégyenteljes halálba a kereszten. Mi mindent eltűrt az irántam való szeretetéből? Ezért egész szeretetemmel és határtalan hálával tartozom Neki. Az Atyaisten a keresztségben gyermekévé fogadott engem. Csak örülhetek neki most, hogy egy ilyen hatalmas, végletekig jóságos atyám van. Csak arra kell törekedjem, hogy jó gyermeke legyek.      Akkor minden egyebet egészen nyugodtan Rá bízhatok, és oltalma alatt olyan biztonságban érezhetem magam, hogy semmitől és senkitől nem kell féljek. Valóban nagyon atyaian gondoskodott mindig és mindenütt rólam, sok bűnöm és nyomorúságom ellenére is, hogy mindig csak csodálkoznom kell emiatt, és irgalmasságáért mindig csak hálálkodnom kell. Néha elfutja a szememet a könny, ha végtelen szeretetére és türelmére gondolok.      Mindazonáltal a mennyei Atya nem kényezteti el a gyermekeit, és ez jól van így. Az elkényeztetett gyermekekből nem lesz semmi jó. Tehát éppen elég okom van arra, hogy határtalanul bízzak Benne, és egész szeretetemet Neki ajándékozzam. Ezért szilárdan el vagyok szánva arra, hogy ne engedjem magam arra csábítani, hogy meggondoltan és tudatosan olyat tegyek, ami a mennyei Atyát elszomorítja vagy pláne fájdalmat okoz, különösen nem olyat, ami engem Tőle elszakít.      Ne várjátok tehát el tőlem, hogy a modernista és bűnös újításokban, melyek részben direkt szentségtörők, részt vegyek. Pláne ne higgyétek, hogy számomra az új misét előírhatjátok, mely véleményem szerint látszat-mise, és ezért érvénytelen. Borzasztó gaztettnek tartom, hogy a híveket tévútra vezetik. Én szeretem a jóságos mennyei Atyát, és amennyire nyomorúságomtól telik, Hozzá ragaszkodom. Engem megbérmáltak. Akkor letettem a katona-esküt, azaz ünnepélyesen megfogadtam, hogy hűséges maradok Hozzá szóban és tettben, és nyilatkoztam, hogy kész vagyok ezért szégyent és üldözést is elvállalni, és mindig és mindenütt vállalni ezt.      Ezért határozottan vonakodom végigcsinálni a nem-katolikus újításokat, melyek már úgyis sok szerencsétlenséget okoztak. A püspök és a püspöki hivatal ismerik az álláspontomat, de még soha senki próbát sem mert tenni, hogy ez ügyben nyomást gyakoroljon rám. Ezt nagyra értékelem bennük. Remélem, hogy ez továbbra is így marad. Feltéve: 2011. július 22. Alois Aßmayr főtisztelendő úr († 1980) visszaemlékezéseinek ötödik, befejező része Egy lelkipásztor lelkiismeretének kiáltása (forrás: www.kreuz.net – 2007. november 30.) Az Úr hívott meg a papságára. Egy ideig ellenálltam ennek a meghívásnak, de végülis igent mondtam. Soha nem bántam meg, ma sem, és soha nem fogom megbánni. Lelkipásztorként még inkább kötelességem, hogy a romboló modernista ideákkal bátran és határozottan szembe szálljak.      Ma azonban ezeket az ideákat maguk az Egyház képviselői propagálják. És én még segítsek is ebben? Nem, ez ki van zárva! Isten gyermekeként, katonaként, és még inkább papként és lelkipásztorként Urunknak és a híveknek feltétel nélküli hűséggel tartozom.      Ha elolvassátok Ezékiel próféta könyvének 33. fejezetét, akkor nekem már nem is kell mit mondanom. Plébánosként nem nagy, de annál nehezebb egyházközségem van, melyben még senkinek nem sikerült sokat elérnie. Akaratos nép! Elődöm, egy nagyon buzgó pap, hat év után szívesen ment el innen. Újra és újra az engedelmességre hivatkoznak. Már mondtam, hogy én nagyon nagyra becsülöm az engedelmességet. De ma az engedelmességhez való kötelességet csak kényszerítő eszközként használják. De jegyezzétek meg – ti tiszteletreméltó urak –, nem minden pap nyúlszívű és pipogya, és hajlandó a modernizmus előtt behódolni. Hogy a papok, püspökök és bíborosok között ritka a gerinces és hősies hűségű ember, ezt a történelem bizonyítja, a mai egészen különösen, pláne itt az elpuhult nyugaton.      Az uralmon levőknek az ilyen emberek természetesen jobban megfelelnek. Tudom, hogy veszélyes dolog a hatalmasoknak kendőzetlenül kellemetlen igazságokat mondani, különösen, ha a kellemetlenkedőnek magának nincs semmilyen hatalma.      Keresztelő Szent Jánost lefejezték és Jézust keresztre feszítették. Én még ismerek egy olyan püspököt, akinek szabad kellemetlen igazságokat mondani, anélkül, hogy haragját vonnám magamra, ezért nagyra becsülöm őt.      Aki az igazságot nem viseli el, annak nem mondják már meg, és ennek nagyon rossz következményei lehetnek. Nem az a barátom, aki udvarol, hanem az, aki az igazságot mondja nekem. Annak hálával tartozom. Gyűlölöm a hazugságot és az álnokságot, de minden szolgalelkűséget is. Megszoktam, hogy azt mondom, amit gondolok – másképp beszélni, mint gondolni, ez azt jelenti, hazudni. Tiszteletreméltó urak, akikre ez tartozik, ne e figyelmeztetés durva csomagolására tekintsetek, hanem arra, amit mondani akar. Lelkiismeretekre apellálni, figyelmeztetni és óvni. Egy lelkipásztor lelkiismeretének kiáltása akar lenni, aki mindenfajta megerőszakolás ellen tiltakozik.      Tudásom és lelkiismeretem ellen nem teszek semmit. Azt csinálhattok ezek után velem, amit akartok, biztosak lehettek benne, hogy nem reagálok keserűséggel vagy gyűlölettel. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó a katolikus Egyház szétzúzásában részt venni és arra sem, hogy ehhez hallgassak. „Caritas Christi urget…” – Krisztus szeretete hajt bennünket.      Emlékezzetek saját szavaitokra: „A törvények nem azért jók, mert a többség hozta őket” (Osztrák püspökök 1975. november 6-án). A hűségesnek maradt papok és püspökök ellen lezajlott zsaroló kísérletek és brutális intézkedések után gúnyként hangzik, amikor VI. Pál pápa 1969. július 9-én ezt mondta: „Mindenfajta döntőbírósági ítélet, csakúgy, mint az intolerancia és abszolutizmus minden formája el lesz törölve.” Vége Feltéve: 2011. július 28.