Kérdés: Docens úr, az Ön intézete a bécsi mecsetben a vallásellenességről tartott konferencia után most a Heiligenkreuz-i kolostorban tart vitanapot a cölibátusról...
Bonelli: Igen, ez tarka program. … A cölibátus témája különösen felkelti az érdeklődést, ez senkit nem hagy hidegen, holott csak egy elhanyagolható kisebbség él így. Mindazonáltal ez az életforma kirívó, sok korszellemiséget kérdőjelez meg.
Kérdés: Többeknek az a véleménye, hogy a cölibátus nem időszerű…
Bonelli: Úgy gondolom, hogy a cölibátus soha nem volt időszerű. Ez nem kritérium. A korszellem állandóan változik, de mindig egy kissé leegyszerűsítő és felületes. Ezért jönnek régi ideák mindig újra elő. Például, hogy minden embernek feltétlenül szüksége van szexre, ezt már a nácik is állították és terjesztették. Már akkor nem volt a cölibátus korszerű: aki akkor „haladó” volt, az naturalisztikusan gondolkozott. A mennyországért vállalt nőtlenség mindig provokáció. Minden társadalomban. És mindig egy kisebbség programja, soha nem a tömegeknek szóló ajánlás.
Kérdés: Miért van egyáltalán cölibátus?
Bonelli: Na igen, én nem vagyok teológus és történész sem. Pszichológiai szemszögből a cölibátusnak sok köze van egy roppant nagy lelki szabadsághoz, mely után egyes emberek vágyakoznak, és ami ezt a szabadságot lehetővé teszi. A cölibátus egy emberi-spirituális jelenség, és nem kizárólag katolikus. Gondoljunk például az evangélikus nővérekre vagy a buddhista szerzetesekre, bizonyos értelemben ezek is így élnek.
Kérdés: A buddhista szerzetesek összehasonlíthatóak a keresztény szerzetességgel?
Bonelli: Nem, nem igazán. Pestalozzi véleményéhez kapcsolódva azt mondanám, hogy a tibeti szerzetesek valamitől való szabadságban élnek, a katolikus szabadság pedig valamiért való szabadság. A buddhizmus célja – az én értelmezésében szerint – a saját személyiség legyőzése a Nirvánában, a keresztény szerzetesség célja a saját személyiség tökéletesítése a Krisztus-hasonlóságban, a szentéletűségben. De mindkettőben közös, hogy egy magas, egy vallási ideál érdekében lemondanak a házasságon és családon belüli roppant nagy ön-ajándékozásról. Lemondanak a másik nem és a családalapítás iránti természetes vágyról, hogy spirituális, szellemi életet élhessenek.
Feltéve: 2011. október 12.
Kérdés: A cölibátusban élők tehát szabadabbak?
Bonelli: Mondjuk inkább úgy, másképp kötődnek. A kapcsolatfenntartás, a fészekrakás és a gyerekgondozás roppant nagy érzelmi energiát igényel, amit a házasok kevés emberbe invesztálnak, amit viszont a cölibátusban élő Isten és embertársai számára használhat fel. Ez a külső szabadság azonban nem öncél; ez nagyon fontos. Ez lehetőség, hogy belül valóban szabad és ezáltal sokak számára hasznos legyen. Hogy szolgálni tudjon. Ezt a belső szabadságot az élet során kell kifejleszteni, kultiválni.
Az egyiptomi atyák a sivatagba mentek, hogy belül szabaddá váljanak, a – külső – cölibátus ennek egyik feltétele volt. Amikor beléptek a sivatagba, még nem voltak szabadok. Ez az exkluzív emberi kötődésektől való szabadság valamilyen irányt követel, valami szabadon választott nagyszerűnek való önátadást, különben terméketlen marad. A nagy üres teret valamivel ki kell tölteni, különben üres és rideg marad. A szív a szeretet számára teremtetett, és ha az ember lemond a partneri szeretet emberi boldogságáról, akkor ezt csak valamilyen magasabb szintű szeretet kedvéért teszi, melynek egészen átadja magát.
Kérdés: A cölibátusban élőknek le kell mondaniuk a szexualitásról…
Bonelli: Igen, de a cölibátus sokkal több, mint a szexről való lemondás. A gondolat, mely ez utóbbiban kimondatlanul benne rejlik, valójában az, hogy a házasság egyet jelent azzal, hogy az ember bármikor kedve szerint közösülhet. Ez ostobaság, és egyúttal sok házassági probléma okozója. És nem utolsósorban ez a gondolat annak a véleménynek is megfelel, melyet a korszellem ma a sexnek tulajdonít.
Mivel a szexualitás a házasságra irányul és a cölibátusban élő lemond a házasságról, így a szexualitásról is lemond. Úgy, ahogy katolikus értelmezés szerint a nőtlen, az özvegy vagy az elvált szintén nem éli ki szexualitását. A cölibátusban élő azonban önként mond le a kölcsönös partneri exkluzivitásról, az élethossziglani egymásért élésről, amit élhetne – és ezt csak intenzív Isten-kapcsolattal tudja megtenni.
Az a szexszel csak másodlagos dolog. Mint pszichiáter és orvos az a tapasztalatom, hogy a szexszel sokkal inkább a házasoknak vannak problémái, mint a cölibátusban élőknek. Messze több házasnak, mind a férfiaknál, mind a nőknél.
Kérdés: A házasság tehát, úgymond, ellentéte a cölibátusnak?
Bonelli: Nem. Minden cölibátusban élőnek alkalmasnak kell lennie a házasságra. És mindkettőre szeretetből kötelezik el magukat. A cölibátusnak az ellentéte a hűtlenség, a tetszés szerintiség, az elkötelezetlenség, az élvezeteknek élés. A mostani ideál. Tartósan elviselhetetlen, de a pillanat számára csábító.
A házasság és a cölibátus sokban hasonlít. A cölibátus nem egyenlő az olyan agglegény élettel, hogy „pillanatnyilag éppen nincs feleségem, de majd…”, ugyanolyan kevéssé, ahogy a házasság sem azt jelenti, hogy „pillanatnyilag van feleségem, de majd…”. Mind a cölibátusban, mind a házasságban szavukat adják a felek, életre szóló döntést hoznak. A cölibátus kötelezettség, odaadás, a jó és a rossz napokban. A cölibátus azt jelenti, hogy valakit nem állandóan a saját szükségletei irányítanak – úgy, ahogy a házasságban sem. Ez a szeretet halála lenne.
Kérdés: És ezért időszerűtlen ez a kettő.
Bonelli: Pontosan. Mindkettő, házasság és cölibátus, ellentmondanak a 70-es évek pszeudo-pszichológiai dogmatikájának, vagyis annak, hogy mindenki először magának és szükségleteinek élhet, el kell határolnia magát, saját magát kell megvalósítania, és semmiképpen nem szabad önzetlennek lennie. Az ezen elvekre épített házasságok már az első években tönkremennek, a kolostorok, melyek ilyen ideologizált pszichológust vittek be magukhoz, gyorsan kiüresednek. A 70-es és 80-as években papok tömegei vesztették el hivatásukat – és ezzel ironikusan saját magukat – az „önmagára találás” szemináriumokon.
Kérdés: Ki dönthet a cölibátus mellett?
Bonelli: A cölibátus csak a házasság és az emberi szexualitás megbecsülése mellett működhet. Aki az emberi, erotikus szeretetet és a házasságot nem becsüli, az visszaél a cölibátussal és elhomályosítja annak világító erejét. A pápa nemrégen megint leszögezte, hogy csak annak szabad papnak lennie, aki természetes vágyat érez a házasság iránt. A szomorú visszaélési botrányok megmutatták, hogy csak házasságra képes férfiak képesek a cölibátusra. A püspökök feladata, hogy a szeminaristák közül csak a megfelelőket szenteljék fel.
Kérdés: Hogyan függ össze a házasság és a cölibátus?
Bonelli: Tapasztalt, jó házasságok, melyek már túl vannak a válságaikon, ismerik a cölibátusban élők nagy személyes kompetenciáját a szeretet témájában, és ezért szívesen helyezik magukat az ő oltalmuk alá. A sikeres cölibátusi élet tele van bölcsességgel.
Az az érdekes, hogy az egyszerű nép a keleti egyházakban is így látja. Az emberek tömegével zarándokoltak az egyiptomi sivatagba, hogy valamilyen sivatagi atyát szóra bírjanak. Ezt aztán a legnagyobb tisztelettel lejegyezték, például Cassianus. És fordítva, a jó családokban a fiatal emberek egészséges vallásosságot tanulnak, azt, hogy mit jelent másokra gondolni, saját magukat visszafogni. Ily módon lehet felkészülni a cölibátus melletti döntésre, mely nagymértékű emberi érettséget feltételez, mely ma a legtöbb fiatalnál hiányzik.
Kérdés: A cölibátusban élő lemond a nőről. A házasságban élő a „szabadságáról”. Mit tesz ez a szabadság a cölibátusban élőnél lehetővé?
Bonelli: A sikeres cölibátusi szabadságnak következménye a kapcsolatteremtésre való erős képesség, mely nem a saját rászorultságból fakad, és ami nem néhány családtagra korlátozódik. Kötetlenül élve ahhoz lehet közel, akinek éppen akkor rá van szüksége, hogy aztán a következő pillanatban megint egy másik rászoruló felé fordulhasson. Atyai, önzetlen odafigyelés. Mások számára ajándék lenni, anélkül, hogy magának bármit is elvenne. Atyának lenni mindenki számára. Az a képesség, hogy sok embert intenzíven és önzetlenül szeressen, sokakhoz közel legyen, anélkül, hogy valaki ezért féltékennyé váljon.
Kérdés: Atyának lenni?
Bonelli: Igen, a férfi cölibátusban élőknél, természetesen. Csak egy valódi férfi tud jó apa lenni. Az apaságnak több dimenziója van, mint a biológia: a keresztény hitben Isten is atya.
Milyen kár, ha egy pap csak „egy a sok közül” akar lenni. Ez az identitás válsága, amit tévesen alázatként akarnak eladni. Milyen szomorú látni, némely „megzabolázás” még az idősebb korban is megtörténhet, mely a cölibátusban élő ereiből kiszívja az erőt, és „ártalmatlanná” teszi: üressé, a varázslat alól feloldottá, lényegétől megfosztottá, sekélyessé, semmit mondóvá. Ez lehet egy rendetlen érzelmi kötődés, olykor, de nem szükségképpen erotikus természetű, anyaghoz kötött vágy, mint például az alkohol, vagy nem-anyagi vágy, mint például az internet-függőség, az érvényesülési vágy vagy a vásárlási függőség. Mindenesetre az erő elszáll.
Kérdés: Nem lehet a cölibátusban élő olykor egy kissé komikus?
Bonelli: Igen, persze, lehet neurotikusan magában összezavarodott. Ekkor a külső szabadságot nem a szeretet számára használta, és a szíve ezért elsatnyult. Az ilyen eset nagy kár és olykor még kínos is. De tegyük a kezünket a szívünkre: eléggé sok ember van, aki komikus, legalábbis is itt, Bécsben. Sok házas is. Én mindenesetre sok csodálatraméltó, gyümölcsöző és sikerült életet ismerek a cölibátusban élők között. Gondoljon II. János Pál pápára vagy Teréz anyára. Az ilyen hatalmas egyéniségek nem is képzelhetők el házasságban. Mi lenne az Egyház azon sok nagyszívű ember nélkül, akik egészen Istennek adták magukat – osztatlan szívvel?
Kérdés: Néhányan elviselhetetlennek tartják a cölibátust…
Bonelli: A legtöbben, akik a cölibátust elviselhetetlennek tartják – vigyázzunk, másoknál – véleményem szerint azt az elképzelést nem tudják elviselni, hogy az Isten iránti szeretet konkrét, érezhető odaadást követelhet, mely a tiszta érzelmi síkot meghaladja. Igen, valószínűleg egyáltalán nem értik meg, mennyire súlyos lehet az Isten iránti szeretet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy sokan – az Egyházban is – ezt a nagy szeretet-odaadást lebecsülik. Ma már minden cölibátusban élőnek szinte igazolnia kell magát a döntéséért… Mindenesetre azok, akik személyes istenkapcsolatban élnek, sokkal hamarabb megértik, milyen értékes ez az út.
Kérdés: És azok a cölibátusban élők, akik elviselhetetlennek tartják a cölibátust?
Bonelli: Ez nagyon jól összehasonlítható a házassággal. Vannak jó és rossz napok. A katolikus pozíció az, hogy valaki, aki szeretetből átadja magát, a szavát akkor sem veszi vissza, ha ez éppen fáj, és már nem annyira közvetlenül örömteli, mint a kezdetekkor. Pont ez teszi ki az érett embert, hogy képes a hűségre, hogy pillanatnyi érzéseit képes interpretálni és ezáltal nem veszti el a szabadságát. És ily módon képes lesz, valami valóban állandót és nagyot felépíteni. Ezt mi a pszichológiában affektív érettségnek nevezzük.
És a rossz napok után megint jó napok jönnek, bár nem maguktól. Ehhez újra a partner felé kell fordulni, akitől előbb elfordult – és ez a partner a pap számára Isten. Sok papot láttam válságban – ahogy sok házas embert is – és az én megfigyelésem az, hogy ez gyakran kapcsolat-probléma.
Kérdés: Az Ön konferenciáján az egyik előadás címe ez: „Mennyi szexre van szüksége az embernek?” Elárulná nekünk már most a választ?
Bonelli: Egyesek azt hiszik, hogy a szexualitás a fejben mechanikusan fut: ha nem élik ki – tehát „elfojtják” – akkor automatikusan valahol máshol neurózist okoz. Ez tudományosan teljesen elavult elmélet, és a folyamatokat még egy Sigmund Freud sem képzelte el ilyen banálisnak.
A házas Mahatma Ghandi spirituális okokból letette a szexuális önmegtartoztatás fogadalmát. Egy nagyon érdekes idézetem van tőle: „1906-ban tettem le a fogadalmat. Komoly nehézségeim voltak, hogy a végső döntést meghozzam. Hogyan tartsam féken a szenvedélyemet? A saját feleséghez való testi kapcsolatról való lemondás akkoriban valami szörnyűségnek számított. Én mégis megkockáztattam bízva Isten segítő hatalmában. Ha a fogadalmam 20 évére visszatekintek, elégedett és csodálkozó vagyok. A többé vagy kevésbé sikeres önkontroll 1901-ben kezdődött. Mégis, azt a szabadságot és örömet, ami a fogadalom letétele után elfogott, 1906 előtt soha nem éreztem. A fogadalom előtt a kísértés minden pillanatban legyőzhetett. Most a fogadalom biztos védelmet jelentett a kísértéssel szemben. Az önmegtartóztatás nagy lehetőségei minden nappal világosabbak lettek számomra.”
Ghandinak e szavai tényleg súlyos neurózisról árulkodnak? „Szabadságról és örömről” beszél, „nagy lehetőségekről”.
Tehát összefoglalva: minden embernek szüksége van szeretetre, de nem feltétlenül van szüksége szexualitásra. És ez a szeretet egyébként is inkább az adásból, mint vevésből áll. A cölibátusban élő szeret, miközben magát átadja – és Istene viszont szereti őt. És sok ember is szereti – de ezek érzéseitől nem teheti magát függővé.
A felebarátokkal vagy pláne a médiával szembeni függő „szeretetigény” deficit, mert rabszolgává tesz. És fogékonnyá a manipulálásra és érzelmi zsarolásra.
Feltéve: 2011. október 14.