Hivatalos liturgikus visszaélés a Freiburg-i pápai misén Részletek Valérie van Nes beszámolójából Nagyon örültem, amikor láttam, hogy a Freiburg-i misén az egyszerű hívek soraiban számtalan pap is ül.      Az áldoztatáskor egyszer csak azt vettem észre, hogy hirtelen sok ministráns és laikus hátra ment. Mit csinálnak ott? Hova mennek? Nyilván nem áldoztatni a rengeteg pap jelenlétében, mikor egyedül körülöttünk 5 méteres sugárban három pap is helyet foglalt? Ekkor ebben a hátra vonuló tömegben egy alak különösen feltűnt. Messziről a tüskés-rövid haj, a testtartás és a szétterpesztett járás miatt először nem tudtam felismerni, hogy férfi vagy női személyről van-e szó. Közelebb érve láttam, hogy nő, ugyanakkor mélységesen megütköztem e nő grimaszán és különös tekintetén. Nyilvánvalóan nagyon élvezte, ahogy az egyszerű nép elől elzárt járáson végigvonulhatott. Ki volt ez az alak? Látszólag liturgikus öltözetet viselt, durva, világosszürke lenvászonból, melyre asszimetrikusan egy széles, zöld csíkot varrtak, mely úgy nézett ki, mint egy levágott stóla. Amikor ezt a személyt megláttam, undor és iszonyat fogott el.      Minden tájékozatlan idegennek ezen alak felbukkanása azt kellett jelentse, hogy a pápai misén természetesen női papok is részt vesznek. Ez a nő tehát, egyenesen ingerlő hanyagsággal, liturgikus öltözetet viselve valódi liturgikus visszaélést követett el. Mindezek ellenére azt mégsem akartam elhinni, hogy ez a felfuvalkodott nő vagy a többi laikus, akik vidáman hátra sétáltak, valóban rendkívüli áldoztatók, tehát a Szentatyának ennyire eklatáns módon megtagadják az engedelmességet, még hozzá egészen nyíltan egy hivatalos pápai misén, melyet világszerte élőben közvetítenek. Az Egyház előírása szerint, csak felszentelt papok áldoztathatnak. Azon a misén azonban, amelyen elegendő pap van jelen, hogy a jelenlevőket megáldoztathassák, azok a laikusok, akiknek rendkívüli esetben megengedett az áldoztatás [modern betoldás], ezt a szolgálatot nem gyakorolhatják. – Ezért egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a világ szeme láttára laikusok ilyen inzultust merészelnek meg a Szentatya jelenlétében. Ekkor hirtelen nadrágos és rövidhajú nők gyűrűje vett körül bennünket. Szorosan egymás mellé sorakozva álltak, mint rendkívüli áldoztatók a kordonok előtt. Láthatóan nem volt menekvés – azon számos pap számára sem, akik mellettünk álltak.      Mindent megpróbáltam, hogy kis gyermekeimmel ki tudjak jutni ebből a B3-as blokkból. De nem volt menekvés ebből a német külön-útból: a nők különösen gondterhes tekintetükkel glédában állva szorosan és sűrűn állták el az utat.      Ebben a pillanatban a járásban megláttam egy apácát, odarohantam hozzá, és kértem, hogy vezessen egy paphoz. Annyit tett, hogy szabaddá tette nekünk az utat, hogy kiszabadulhassunk a lezárt területről.      A blokkok közötti járásban több fiatal apáca jött velünk szembe, akik szintén papot kerestek, akinél áldozhatnak. De távol s közel nem láttunk egyet sem, csak ezeket a nadrágos nőket. Ekkor végre belebotlottam egy papba, akitől megkérdeztem, ha nem ő, akkor legalább mutassa meg, hol találunk egy papot, aki áldoztat. Egy távoli sarokba mutatott: „Ott, legalább egy diakónust találnak”, és valóban ott volt a diakónus, aki előtt már óriási tömeg várakozott.      Ekkor egy fekete bőrű apáca magához intett bennünket: „Egy pap, egy pap!” Sietve követtük, mire ő rohanni kezdett, mert a pap láthatóan éppen elmenőben volt már.      Székeken, kordonokon keresztül rohantunk a WC irányába, ahol tényleg ott állt egy pap, aki előtt hálásan térdre borulva fogadtuk a szentostyát. Visszatértünkben láttam egy fiatal ministránst, egy valódi óriást egy sötétvörösre festett rövidhajú, leopárdöltözékű nő előtt, aki lábujjhegyre állva nyújtózkodott a magasba, hogy ennek a fiatal férfinak a nyelvére tudja tenni a szentostyát. A jelenet taszítóan groteszk volt, de akkor megpillantottam a férfi tekintetét, amelyből látszott, hogy ez a fiatal férfi tudatosan tagadta meg a kézbeáldoztatást.      Mire visszaértünk a saját blokkunkba, ott már véget ért az áldoztatás, így nem tudtam meg, amit borzalommal képzeltem magam elé, hogy a blokkban helyet kapott papoknak egy rendkívüli áldoztató-nőtől kellett a szentostyát fogadniuk. Ha erre a pápai misére visszagondolok, undor fog el, mert belső szemeim előtt újra és újra megjelennek ezek a szakadárok, különösen az a nő a maga piszkos öltözékében a felvarrt levágott stólával. Diadalmas járását, gúnyosan mosolygó pillantását, mely azon örömnek kifejezését tükrözte, hogy a Szentatyát kész tények elé állítják – teljesen nyilvánvalóan a helyi megyéspüspök megbízásából. „Továbbá, ha egy valódi szükséghelyzet megköveteli, a jog értelmében a megyéspüspök egy másik keresztény laikust is megbízhat ad actum vagy ad tempus, hogy rendkívüli áldoztató legyen.” (Redemptionis sacramentum Nr. 155) – Hol volt itt, tekintve a többezer jelenlevő papot és diakónust, ilyen „szükségállapot”? (A kath.net olvasóinak hozzászólásaiból kiderült, hogy mások is jelen voltak ennél az eseménynél.) [szerk. megj.: Hogy az eretnek püspök ilyen nőket bíz meg az áldoztatással egy pápai misén, ez bár minden képzeletet felülmúl, de nagyon is elképzelhető. De kiktől kapták ezek a nők az ostyákat? Akitől kapták, az semmiképpen nem lehetett a püspök, az olyan valaki volt, aki felelős a pápai mise rendjéért. A pápa szertartásmestere minden pápai mise előtt megbeszéli a teendőket a helyiekkel. Valójában ő a felelős a misén történtekért. Másfelől a Vatikánban olvassák a német katolikus oldalakat az interneten. Százszor, ezerszer nem értem, hogyha az augsburgi püspököt le lehetett váltani, akkor a freiburgi érseket miért nem? Egyszer, csak egyetlen egyszer használná hivatalát a pápa a jó irányban is. Egyszer, csak egyetlen egyszer fegyelmezne meg, rúgna ki egy eretneket, a többiek, különösen a gazdag német funkcionáriusok meggondolnák, hogy merjenek-e szembeszállni vele és az Egyház tanításával. Miért nem lehet ezt megtenni? „Ha valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék.” (Mk 9,42)      Szerintem a Vatikán azért ajánl végre elfogadható feltételeket a Szent X. Pius Papi Közösségnek, mert e helyzetet látva, felismerték, hogy ez az egyház valóban a végét járja. Az egyetlen kiút a tradíció, és azok a papok, akiket Lefebvre érsek éppen azért képezett ki, hogyha majd Rómának szüksége lesz rájuk, készen álljanak.] 2011. október 4.