Újra és újra téves információk keringenek a médiában a Szent X. Pius Papi Közösségnek a zsinatutáni, megváltoztatott miserítussal szembeni álláspontját illetően. Mit mond a Közösség az új miséről? Érvényesnek tartja vagy nem? Megengedettnek vagy nem?
A pápának Summorum Pontificum kezdetű motu proprioja – melynek éppen a napokban volt nyilvánosságra hozatalának negyedik évfordulója – e kérdéseket ismét az érdeklődés középpontjába állította.
P. Matthias Gaudron, a Szent X. Pius Papi Közösség német disztriktjének teológusa és dogmatikusa, kérdés-feleletben foglalt állást a megváltozott miserítus átfogó tematikájáról.
Az új miserítus
1. Mi a szentmise
A szentmise a keresztáldozat megújítása. Krisztus a szentmisében az emberi pap közvetítésével vérontás nélkül áldozza fel testét és vérét az Atyának, melyet a kereszten véres módon adott oda. A szentmise tehát valódi áldozat, mely által mi a keresztáldozat érdemeiből részesülünk.
A Trienti Zsinat ezt tanítja: „Aki azt állítja, hogy a szentmisében Istennek nem valódi és tényleges áldozat lesz bemutatva … anathema sit ( = legyen kiközösítve).” Továbbá azt tanítja a Trienti Zsinat, hogy Krisztus „az utolsó vacsoránál, »azon az éjszakán, melyen elárultatott« (1 Kor 11,23), hogy szeretett menyasszonyának, az Egyháznak látható (ahogy ezt az emberi természet megköveteli) áldozatot hagyjon hátra, ami által az a véres áldozat, melyet majd a kereszten kellett bemutatnia, meg legyen újítva, emlékezete az idők végezetéig tartson és annak üdvöthozó ereje a bűnök bocsánatára, melyeket mi naponta elkövetünk, fordítódjon, … testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt bemutatta az Atyának”. E szavakkal, „tegyétek ezt az én emlékezetemre” az apostolokat pappá szentelte és azt a feladatot bízta rájuk, hogy a jövőben ezt az áldozatot ünnepeljék.
A kereszt- és a miseáldozat viszonyát a zsinat a következőképpen határozta meg.
Mindkét áldozatban ugyanaz az áldozat, nevezetesen Jézus Krisztus. A szentmisében a pap nem kenyeret és bort áldoz (hiszen ezek az átváltoztatás után megszűnnek létezni), hanem Jézus Krisztus testét és vérét. Az áldozatot bemutató pap is ugyanaz, bár azzal a különbséggel, hogy Krisztus a kereszten egyedül áldozta fel magát, míg a szentmisében ehhez az emberi papot használja, aki azonban csak Krisztus eszközeként tevékenykedik.
Az áldozás módja mindazonáltal különböző. A kereszten Krisztus véresen áldozta fel magát, a szentmisében ezt vérontás nélkül hajtja végre. A kettős átváltoztatás, azaz a kenyér átváltoztatása Krisztus testévé, és a bor átváltoztatása Krisztus vérévé, arra szolgál, hogy jelezze Krisztus testének és vérének szétválását a kereszten.
Feltéve: 2011. július 10.
2. Ki tagadta, hogy a szentmise áldozat?
A szentmise áldozati jellege több mint ezer évig a keresztények vitathatatlan tantétele volt. Először a 12. században jelenik meg ezen igazság tagadása néhány szektánál. Mindenekelőtt azonban Luther Márton és vele az egész protestantizmus volt az, aki sok keresztényt e dogma tagadásához vezetett.
Luther nem tagadta, hogy Krisztus bizonyos módon valóságosan jelen van az Eucharisztia szentségében, bár ezt sem katolikus értelemben értette. Amit szilárdan tagadott, és amit a leggorombább kifejezésekkel szidalmazott, az a szentmiseáldozatról szóló tanítás volt.
Holott a szentmise áldozati jellege a kinyilatkoztatás forrásaiból teljesen világosan kitűnik. Elsőnek Malakiás jóslata mutat egy eljövendő áldozatra: „De napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között. Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek.” (Mal 1,11) A zsidóknak csak egy helyük volt ahol törvényesen mutathattak be áldozatot, nevezetesen a jeruzsálemi templom. Az Újszövetség számára azonban a próféta egy tiszta áldozatot jövendöl, melyet a világ minden táján be fognak mutatni. A keresztények a kezdettől fogva a szentmisét tartották eme áldozatnak.
Melkizedek áldozata, aki kenyeret és bort mutatott be (Ter 14,18), szintén a szentmise előképe. Ezért nevezik Krisztust „Melkizedek rendje szerinti papnak” (Zsid 6,20), mivel az áldozatot, melyet Ő alapított, a kenyér és a bor színe alatt mutatják be.
Ezen kívül Krisztus, amikor megalapítja a szentmisét, áldozati terminusokat használ: „A test, mely értetek adatik – a vér, mely kiontatik a bűnök bocsánatára.” Ezek a kifejezések az eredeti szövegben jelen időben állnak, tehát a jelenben folyó úrvacsora-cselekedetre vonatkoznak.
A korintusiaknak szóló első levélben Szent Pál is szembe állítja a „démonok asztalát” az „Úr asztalával”. A démonok asztala alatt a bálványoknak bemutatott áldozati lakomán való részvételt érti, és ezzel azt akarja mondani, hogy azoknak, akik ezeken részt vesznek, nem szabad Krisztus áldozatában részesülniük és fordítva.
Ahogy a „démonok asztala” alatt a pogány áldozatot értették, úgy jelentette az „Úr asztala” a keresztény áldozatot (lásd: 1 Kor 10,18-21). A Zsidóknak írt levél 13,10 versében végül ez áll: „Olyan oltárunk van, amelyről az nem ehetik, aki a sátornak ( = a zsidó kultusznak) szolgál.”
Furcsa is lenne, ha az Ószövetség sok áldozatának az Újszövetségben nem lenne megfelelője. Az akkori időben minden vallásnak megvolt a maga áldozata, és egy áldozat nélküli vallás egyáltalán nem lett volna elképzelhető. Ezért beszélnek a legrégebbi egyházi iratok az Eucharisztiáról mindig mint áldozatról. Mint például a körülbelül Kr. u. 100-ban íródott Didache: „Az úr napján gyűljetek egybe, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, azután, hogy előbb a bűneiteket megvallottátok, hogy az áldozat tiszta legyen.” Ezt az áldozatot is „tisztának” nevezik, ugyanúgy, ahogy a Malakiástól megjövendölt áldozatot.
Kelemen pápa (92-101) ezt írja: „Az Úr azt parancsolta, hogy az áldozat és az istentiszteleti cselekedetek meghatározott időben és órában történjenek.” Karthagói Szent Ciprián († 258) 63. levelét a szentmise tanának szenteli, és ebben azt hangsúlyozza, hogy Krisztus testét és vérét az Atyának áldozatként mutatta be, és hogy Ő ezt az áldozatot az emlékezetére megismételni megparancsolta, és a pap Krisztus helyetteseként szerepel.
Különösen szépek Nazianzi Szent Gergely († 390) szavai. A papnak mondja: „Ne szűnj meg, te jámbor férfi, értem imádkozni és könyörögni, amikor szavad által az Igét hívod le, amikor vérontás nélkül az Úr testét és vérét elkülöníted, miközben a szót (az átváltoztatás szavait) kardként használod.” Itt egészen világosan jut kifejezésre a Krisztus vérontás nélküli feláldozásának tana testének és a vérének a kettős átváltoztatás segítségével történő elválasztása által.
Ezek és számtalan más hely világosan mutatja, hogy a keresztény tantól való elfordulást jelentette, amikor a szentmise áldozati jellegét elkezdték tagadni.
Feltéve: 2011. július 13.
3. A szentmiseáldozatról szóló tanítás csökkenti a keresztáldozat jelentőségét?
A szentmiseáldozat semmilyen módon nem csökkenti a keresztáldozat jelentőségét, hiszen egész erejét ebből meríti és teljesen ettől függ. Jelentősége csak abból áll, hogy a keresztáldozatot megjeleníti, és az embereknek juttatja azt a kegyelmet, amit Krisztus a kereszten kiérdemelt.
A protestánsok azt állították, hogy a szentmiseáldozat a keresztáldozat becsmérlése, mert ezen úgy tesznek, mintha a keresztáldozat nem lett volna elég az emberiség megváltására, és ezért ez állandóan további áldozatokat igényelne. Ezt azonban a katolikus Egyház soha nem tanította! Krisztus kereszthalála által mindenazon kegyelmet kiérdemelte, ami minden idők minden emberének megváltásához szükséges. „Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett.” (Zsid 9,12) – A szentmiseáldozat által tehát nem újabb kegyelmeket szerzünk, hanem a szentmiseáldozat feladata a kereszten kiérdemelt kegyelmek emberekhez való juttatása. Krisztus akarata szerint ugyanis a megváltás gyümölcseinek kiosztása a szentségekhez, különösen a szentmiseáldozathoz van kötve.
Luther számára az Eucharisztia ráadásul csak Isten ajándéka az embereknek. Ezért a római Egyháznak azt vetette szemére, hogy a miséből egy az ember által Istennek felajánlott ajándékot csinált. Luthert zavarta az a tanítás, hogy az ember Istennek valamit felajánlhat, és ezzel valamit tehet saját üdvéért, mert az ő meggyőződése szerint az ember a megigazulását tisztán passzívan fogadja.
4. A szentmiseáldozat lakoma is?
A szentmise lényegét tekintve se nem lakoma, se nem áldozat és lakoma, hanem csak áldozat. A szentáldozás, melyet, ha muszáj, lehet éppen lakomának is hívni, ezen áldozat gyümölcse, azonban lényét tekintve nem tartozik hozzá.
A szentmise áldozati jellegének megokolását már fentebb láttuk. A Trienti Zsinat szövegeiben soha nincs arról szó, hogy a szentmise egyúttal lakoma is lenne. Azt a tézist, hogy a szentmise egyszerre áldozat és lakoma, XII. Pius pápa kifejezetten elítélte a Mediator Dei kezdetű enciklikájában:
„Tévednek tehát azok, akik nem akarnak szentmisét bemutatni, csak akkor, ha azon a nép is a szentáldozáshoz járul; és még inkább tévednek azok, akik azt hiszik, hogy feltétlenül szükséges a híveknek a pappal együtt megáldozniuk, és akik azt állítják, hogy a szentmise nemcsak áldozat, hanem áldozat is és a közösség testvéri lakomája is, és ezért a közös szentáldozást úgy tekintik, mint az egész cselekmény csúcspontját.
Ezért újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy a szentmise a saját belső természeténél fogva vérontás nélküli áldozata az isteni Áldozatnak, és ez az áldozat, amelyet ő a mennyei Atyának bemutat, abban áll, hogy misztikus szétválasztás következik be a szent színek alatt. A szentáldozás teljessé teszi az oltáráldozatot és részesít benne, éppen ezért az áldozat-bemutató esetében feltétlenül szükséges, de a híveknek csupán nagyon ajánlható.”
Az Egyház tehát ugyan kötelezően írta elő a híveknek a vasárnapi miselátogatást, de soha nem a vasárnapi áldozást. Ha a szentmise lényegét tekintve lakoma lenne, akkor a jelenlevő híveknek feltétlenül áldozniuk kellene, hiszen aki egy lakomán nem eszik, nem is vett részt rajta!. Ezzel kapcsolatban a Trienti Zsinat ezt határozta: „Ha valaki azt mondaná, hogy azok a misék, amelyeken csak a pap áldozik, meg nem engedhetők és ezért megszüntetendők, legyen kiközösítve.”
Alapjában véve az egész miserítus ellenkezik a lakoma-karakterrel, hiszen milyen lakoma az, melyen ilyen hosszú rituális előkészület után ilyen csekély étket szolgálnak fel? Ha a mise lakoma lenne, akkor igazuk lenne azoknak, akik a misét egy valódi evés formájában akarják megrendezni.
5. Ki tanítja, hogy a mise egyszerre áldozat és lakoma?
Manapság számos katolikus teológus között elterjedt teória, hogy a mise egy lakoma, melyen egy áldozat történik. Az első tehát a lakoma, de – így mondják ők – ebben a lakomában egy áldozat is lezajlik, mely abból áll, hogy Krisztus étekként adja magát nekünk. Szerintük Krisztusnak ezen a lakomában való átadása tehát az áldozati jelleg, ami a misében található.
Ennek azonban a katolikus tanításhoz semmi köze, ehelyütt a valódi rendet az ellentétébe fordítják át. A szentmise-áldozat az Istennek való odaadás és nem egy embernek. Krisztus a kereszten Atyjának áldozta fel magát és nem nekünk. Ha az új teóriának igaza lenne, akkor a szentmiseáldozat nekünk és nem Istennek lenne bemutatva.
De ez a teória áll például az evangélikus és katolikus teológusok munkakörének végső beszámolójában is. Ez a munkakör 1976 és 1982 között ülésezett. Katolikus oldalról többek között Hermann Volk bíboros, Karl Lehmann, Walter Kasper és Ratzinger bíboros vettek rajta részt. A záró dokumentumban ez áll: „Jézus Krisztus áldozati odaadásának látható jele az Eucharisztia ünnepében és a magunk belevonása ebbe az önátadásba … a lakoma .. Ez jobban mondva azt jelenti, hogy a lezajlott lakomában Jézus Krisztus önátadásának áldozata jelenik meg és realizálódik. Ezért a hagyományos, az Eucharisztiának elvileg csak a Trienti Zsinat után történt megkülönböztetése szentségbe egyfelől és áldozatba másfelől teológiailag használhatatlan, mert ez az alapstruktúrát eltorzítja. Önmagának étekként való felajánlásában találja meg Jézus Krisztus odaadása a liturgikus jel szintjén való kifejeződését.”
Látható, hogy itt a tradicionális teológia megtagadásával valóban valami egészen újat tanítanak. Az ökumenikus munkakör kijelentései tagadják a tridenti dogmát, mely elítélte azt a tant, miszerint a szentmise áldozata abból áll, „hogy Krisztus étekként adja magát nekünk”.
Feltéve: 2011. július 18.
6. El lett törölve a tridenti mise?
Az új miserítus bevezetése nem volt egybekötve a tridenti mise eltörlésével vagy megtiltásával. Ez aligha is lett volna lehetséges, hiszen az Egyház soha nem tiltott be ilyen régi rítust, és Szent V. Pius a Quo primum kezdetű 1570. július 14-én kiadott bullájában, melyben a tridenti miserítust rögzítette, előírta, hogy ennek a miserítusnak örökre érvényesnek kell maradnia, és soha nem tiltható meg egy papnak sem, hogy ezt celebrálja. Mégis folyton azt állították, hogy a mise el lett törölve, és a legtöbb püspök megtiltotta papjainak, hogy ezt a misét ünnepeljék. XVI. Benedek pápa 2007. július 7-én kiadott Summorum Pontificum kezdetű motu propriojában végre hivatalosan megerősítette, hogy a hagyományos rítus soha nem lett eltörölve.
Szó szerint ez áll benne: „Ennek megfelelően megengedett a szentmiseáldozatot a Római Misekönyv Boldog XXIII. János pápa által közzétett és soha el nem törölt Editio typica-ja alapján az Egyház liturgiájának rendkívüli formájaként ünnepelni.”
A püspökökhöz írt kísérő levelében pedig ezt írta a pápa: „Amit az előző nemzedékek szentnek tartottak, a mi számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet egyik pillanatról a másikra teljes egészében megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni. Mindnyájunknak javára szolgál, ha megőrizzük azokat a gazdagságokat, amelyek az Egyház hitében és imádságában növekedtek.”
És még bíborosként a régi mise tényleges megtiltásával kapcsolatban ezt írta: „Egy közösség, amely azt, ami neki addig a legszentebb és a legnagyobb volt, egyszerre szigorúan tilosnak jelent ki, és az utána vágyakozást egyenesen illetlennek állítja be, saját maga létét kérdőjelezi meg. Hiszen mit kell neki ezek után elhinni? Nem fog holnap megint olyasmit betiltani, amit ma kötelezőként előír?” (Joseph Ratzinger bíboros, Salz der Erde, Heine, 2001, S. 188 [A föld sója])
Stickler bíboros már az 1990-es években ezt nyilatkozta egy interjúban: „1986-ban II. János Pál pápa egy kilenc bíborosból álló bizottságnak a következő két kérdést tette fel: »Betiltotta-e VI. Pál pápa vagy egy másik illetékes egyházi tekintély a tridenti miserítust?« A kilenc bíboros közül nyolcnak az volt a válasza: »Nem, Szent V. Pius pápa miséje soha nem lett betiltva.« Én mondhatom ezt, mert egyike voltam a kilenc bíborosnak. Aztán ott volt a második nagyon érdekes kérdés: »Megtilthatja-e egy püspök egy jó hírben álló papnak, hogy továbbra is a tridenti misét celebrálja?« A kilenc bíboros egységesen azon a véleményen volt, hogy egyetlen püspök sem tilthatja meg egy katolikus papnak, hogy a tridenti misét ünnepelje. Nincs hivatalos tiltásunk, és én azt hiszem, hogy a pápa soha nem mondana ki egy ilyen hivatalos tiltást .. éppen V. Pius szavai miatt, aki azt mondta, hogy ez a mise örökre szól.”
E bizottsági véleménynek azonban a gyakorlatban nem volt semmilyen hatása. Néhány püspök a pápa utasításával szembeszegülve még a Summorum Pontificum után is akadályozza vagy meg is tiltja papjainak a hagyományos mise bemutatását.
7. Az új miserítus a szentmiseáldozatról szóló katolikus tanítás teljes kifejeződése-e még?
Az 1969-es új miserítus Ottaviani és Bacci bíborosok ítélete szerint „mind egészében, mind részleteiben feltűnő szakadást mutat a szentmise katolikus teológiájától.” Minden változás azt célozza, hogy az áldozatra való gondolatot elnyomja, és ehelyett a protestáns értelmezésű úrvacsora ünnep értelmezéséhez közeledjen.
Luther a felajánlás és a kánon elhagyásáról szóló követelései nagyjából valóra váltak. A régi felajánlás világosan kifejezte, hogy a szentmise a bűnök engeszteléséért bemutatott áldozat. A pap itt ezt imádkozta: „Fogadd el, szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen adományt, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istenemnek, számtalan bűnömért, sértéseimért és hanyagságaimért; fölajánlom minden itt körülállókért, sőt minden keresztény hívőkért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életre. Amen.”
Az új rítusban törölték a felajánlást és az adományok előkészítésével helyettesítették, melynek szövegét a zsidó asztali imádságból kölcsönözték. Ez így szól: „Áldott vagy, Urunk, mindenség Istene, mert a te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret. Fölajánljuk néked, mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra az élet kenyere.” – Itt már szó sincs többé áldozatról és engesztelésről.
A szentmise ősrégi római kánonát ugyan lehetőségként még megtartották (még ha néhány változtatással is), de ehhez további kánonokat fűztek, melyek teológiailag sokkal kevésbé világosak, és melyek közül különösen a 2. kánon azzal tűnik ki, hogy – ahogy írták róla – ezt „teljes lelki nyugalommal bemutathatja az a pap, aki se az átváltoztatásban, se a mise áldozati jellegében nem hisz többé, és hogy ez ezért különösen alkalmas arra, hogy egy protestáns pásztor ünnepelje”.
Ugyanis ebben a kánonban az áldozat szó egyetlen egyszer sem fordul elő. Bár azt állítják, hogy ez a kánon Hippolyt régi kánonja, de először is ez legfeljebb e kánon megcsonkított formája, és másodszor elfelejtik ehhez hozzátenni, hogy Hippolyt egy ideig ellen-pápa volt, és hogy egyáltalán nem biztos, hogy az ő liturgiája a katolikus Egyházban valaha is bemutatásra került. Rövidsége miatt azonban ez a kánon örvend a legnagyobb népszerűségnek, és a négy hivatalos kánon közül ezt használják a legtöbben.
Hogy milyen szellem hatotta át az új miserítus megalkotóit, az az új misekönyv bevezetőjének 7. paragrafusából derül ki a legjobban. Ez így szól: „Az úrvacsora vagy mise Isten népének szent gyülekezete vagy közössége, mely a pap vezénylete alatt összejön, hogy az Úr emlékezetét ünnepelje. Ezért érvényes a szent egyház helyi összejövetelére kiváló módon Krisztus ígérete: Ahol ketten vagy hárman az én nevemben egybegyűlnek, ott közöttük vagyok.” – Ebben a meghatározásban nincs semmi specifikusan katolikus, és ugyanúgy használható egy protestáns úrvacsora ünnepre.
A misét e szövegben nem Krisztus áldozatának a megjelenítéseként, hanem a hívek összejöveteleként definiálják, holott a szentmise bemutatásához a hívek jelenléte ugyan kívánatos, de nem feltétlenül szükséges. (Ezért téves az, ami a 3. kánonban áll: „Az idők végezetéig összegyűjtesz magadnak egy népet, hogy nevednek tiszta áldozatot mutasson be.” Itt azt a benyomást keltik, mintha a nép jelenléte a mise ünnepléséhez elengedhetetlen lenne.)
A pap ebben a paragrafusban nem Krisztus helyettesítője, hanem a közösségi ünnep elöljárója, és ez az ünnep puszta megemlékezés, tehát csupán az utolsó vacsorára való megemlékezés.
Megrendítő ezek után, hogy Krisztus jelenlétét a tisztán szellemi jelenlétére korlátozzák, holott Krisztus a szentmisében a kenyér és bor színe alatt valóságosan, testével és vérével van jelen. Bár a heves tiltakozások miatt ezt a paragrafust néhány katolikus megjegyzéssel kiegészítették, de magán a miserítuson nem változtattak semmit!
Az első szövegváltozat alapjában véve pontosan az új mise szellemiségét adja vissza, amit azon lehet felismerni, hogy azoknak a híveknek, akik hosszabb ideje ezen vesznek részt, többnyire pontosan az a véleményük a miséről, mint ami ebben az első változatban kifejezésre jut.
XVI. Benedek pápa – különösen még bíborosként – több ízben többé-kevésbé kimondta, hogy a liturgia-reform kudarc volt. Még ilyet is írt: „Meg vagyok győződve róla, hogy az egyházi válság, melyet ma élünk át, messzemenően a liturgia széthullásán alapszik, amit ráadásul olykor úgy koncipiálnak meg, »etsi Deus non daretur«”
Feltéve: 2011. július 22.
8. A miserítus megreformálása tudatos protestantizálás volt?
VI. Pál pápa régi barátja, Jean Guitton 1993-ban azt nyilatkozta, hogy a pápa tudatosan el akart távolítani mindent a miséből, ami a protestánsokat zavarhatja.
Ezt az a tény is megerősíti, hogy VI. Pál az új miserítus kidolgozásában hat protestáns pásztort hagyott közreműködni. Egy híres fotó mutatja őt együtt e hat protestáns pásztorral az új rítus nyilvánosságra hozatalakor. E hat protestáns közül az egyik, Max Thurian von Taizé később ezt nyilatkozta: „VI. Pál pápa rítusát használni tudjuk anélkül, hogy hitünket meg kellene változtatnunk.” (Max Thurian in „La Croix”, 1969) Őt anélkül, hogy a katolikus Egyházba visszatért volna, mint protestánst a 80-as évek elején a nápolyi Ursi bíboros „pappá” szentelte. Az emiatt Ratzinger bíborosnál benyújtott tiltakozások azonban nem hoztak eredményt, Ursi bíboros büntetlenül maradt, és a mai nap is (1994-es adat) háborítatlanul élvezi hivatalát. (minderről lásd Maeßen atyának Az új miserítus című cikkét)
Jean Guitton állásfoglalásának pontos szövegét, mely egy rádióbeszélgetésben hangzott el 1993. december 19-én, Dom Gérard Calvet apát hozta nyilvánosságra: „VI. Pálnak a liturgiával kapcsolatos szándéka, tekintettel arra, amit közönségesen misének hívnak, az, hogy a katolikus liturgiát úgy újítsák meg, hogy majdnem egybeessen a protestáns liturgiával. De megismétlem: VI. Pál mindent megtett, ami a hatalmában állt, hogy a katolikus misét – a Trienti Zsinatot figyelmen kívül hagyva – a protestáns úrvacsorához közelítse. Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt mondom, hogy VI. Pál és az ő nevét viselő új liturgia szándéka abban áll, hogy a hívektől a misén aktívabb részvételt követeljen és a Szentírást nagyobb szerephez juttassa, és minden másnak kisebb helyet adjon, ami benne – ahogy egyesek mondják – mágikus, ahogy mások mondják, lényegi, természetfeletti consecratio, ami a katolikus hit. Másképp kifejezve, VI. Pálnál megvolt az az ökumenikus szándék, hogy mindazt, ami a misében hagyományos értelemben túlságosan katolikus, kitörölje vagy legalábbis korrigálja, vagy legalább enyhítse, hogy a katolikus mise, ismétlem, a kálvini miséhez közelítsen.”
Az elmondottakat vessük egybe Annibale Bugnini, az új mise fő felelősének „A liturgia reform” című művével, melyben Bugnini nagyon nyíltan kifejti ökumenikus szándékait.
(A bal oldali fotón VI. Pál pápa látható 1970. április 10-én a NOM kihirdetésekor azokkal a protestáns „szakértőkkel”, akik ennek megalkotásában közreműködtek, hátul a katolikus főpapok mosolyognak. Balról jobbra: Dr. George; Jasper; Dr. Shephard; Dr. Konneth; Dr. Smith; Max Thurian - fehérben.)
9. Nem tartozik egy rítus promulgációja (közzététele) az Egyház csalatkozhatatlansága alá?
Olykor azt állítják, hogy egy új rítus bevezetése vagy egy általános (például liturgikus) törvény nyilvánosságra hozatala automatikusan az Egyház csalatkozhatatlansága alá esik, úgy hogy ez semmi tévest vagy az Egyháznak ártót nem tartalmazhat. Ez azonban nem igaz. Ez ugyanúgy működik, mint a pápai tévedhetetlenség. Ahogy a pápának sem minden szava tévedhetetlen, hanem a tévedhetetlenség csak akkor érvényes rá, ha ezt igényli, úgy nem tévedhetetlen minden liturgikus törvény csupán magától, hanem csak akkor, ha az Egyház azt egész tekintélyével bocsátja ki, és benne tévedhetetlen akar lenni.
Így állt a római szertartáskönyvben például hosszú ideig egy rubrika, mely szerint a püspöknek a papszentelésnél éppen arra kell nagyon figyelnie, hogy a szentelendő megérintse a kelyhet és a paténát, mert ezáltal vésődik beléje a papi karakter. Ez a rubrika nyilvánvalóan tévedést tartalmaz, és ezért XII. Pius nyilatkozata után (Sacramentum ordinis 1947.), miszerint egyedül a kézrátétel a papszentelés lényeges anyaga, kitörölték. Sőt, a 13. századi római szertartáskönyvben még az a tévedés is szerepelt, hogy a bornak Krisztus vérévé való átváltoztatása az átváltoztatás szavai nélkül a bornak egy konszekrált ostyával való egyszerű érintése által is megtörténik.
Jó példa arra, hogy az Egyház nem minden törvénynél és nem minden liturgikus előírásnál használja egész tekintélyét, a Mária szeplőtelen fogantatásának tiszteletére bemutatott szentmise. Bár a Szentszék szentmisét és officiumot engedélyezett e kegy tiszteletére, a pápa mégis határozottan kijelentette – ahogy Suarez mondja –, hogy ő ezt a privilégiumot csak jámbor óhajnak és nagyon valószínűnek tartja.
1708-ban XI. Kelemen pápa az egész egyházra kiterjesztette ezt az ünnepet, és ezzel a latin rítus minden papját arra kötelezte, hogy ezt az ünnepet megtartsa. És a Szeplőtelen Fogantatás ezzel csalatkozhatatlan tantétel lett? XIV. Benedek pápa ezt kifejezetten tagadja, mert „mostanáig egyetlen az Egyház által megfogalmazott definíció a Szent Szűz szeplőtelen fogantatásáról nem jelent meg. A pápák konstitúcióikban maguk jelentették ki, hogy engedményeik ellenére a kérdést semmilyen módon nem akarták véglegesen eldönteni”. A pápa arra az eredményre jut, „hogy a tisztelet, az ünnep és minden, ami a Szent Szűz tiszteletére, mint a fogantatáskor az eredeti bűntől megőrzött, eddig engedélyezve lett, egyáltalán nem eredményezték azt is, hogy ez a megőrzés biztos és ezért a hit tárgyát képezi”.
XIV. Benedek pápa Máriának mennybevételével kapcsolatban szintén kiemeli, hogy a liturgikus ünnepből nem kell arra következtetni, hogy ez a tan a hit tárgyát képezi. Ha egy ünneptitok ünneplése az egész Egyházban ezt automatikusan a csalatkozhatatlan tan tárgyává tenné, akkor Mária mennybemenete dogmájának ünnepélyes kihirdetése XII. Pius által fölösleges lett volna.
Ugyanígy nem lehet azt következtetni Máriának a templomban való bemutatásának ünnepéből, hogy az Egyház tévedhetetlenül azt hirdeti, hogy ez az esemény történelmileg igaz. A mártíriologiumba felvett minden név szentségét sem szavatolja az Egyház.
Az új misét illetően maga VI. Pál pápa jelentette ki, hogy annak rítusai különböző teológiai kvalifikációkat kaphatnak: „Az említett rítusok és rubrikák nem magukban dogmatikus definíciók; különböző értékű teológiai kvalifikációt kaphatnak a liturgikus kontextus szerint, melyre vonatkoznak. Ezek gesztusok és szavak, melyek egy vallásos cselekedetre vonatkoznak, egy cselekedetre, melyet egyedül a teológiai kritika tud analizálni és doktrinális formulákban kifejezni, melyek logikailag kielégítőek.”
Ezzel az az állítás, hogy az új mise az egyházi tévedhetetlenség tárgya, tarthatatlanná vált.
E mellett vall az a sok kísérletezés és változtatás, amelyet eddig végeztek vagy ezután akarnak elvégezni rajta. Így például a szentelési rítusnak 1990-es javítása az első változat hiányosságának burkolt beismerése. Jelenleg is éppen a misekönyv új kiadását készítik elő, melyben állítólag az áldozati jelleg ismét világosabban jut majd kifejezésre.
Ráadásul nem utalhatott volna Ratzinger bíboros mint a Hittani Kongregáció prefektusa több ízben a liturgia-reform hiányosságaira és hibáira, ha ez a reform a csalatkozhatatlan tekintély egyik aktusa lett volna.
Feltéve: 2011. augusztus 8.
10. Mit kell tartami a nép felé való celebrálásról?
A nép fele való celebrálás a mise lakoma jellegét akarja kihangsúlyozni. Ezért adják gyakran az úgynevezett népoltárnak tudatosan az asztal alakot. A pap itt egy asztali társaság elnöke, és ezért természetesen a nép felé fordul. Mivel azonban a mise nem lakoma, ezt a gyakorlatot el kell vetni.
Ezen kívül a nép felé való celebrálás azt a benyomást kelti, hogy a mise ünneplésekor tisztán evilági ünnepről van szó, melyben az ember áll a középpontban. Az imádkozás is nehézzé válik, mert az egymással szemben való állás nem az ima normális testtartása.
Az őskeresztény formákhoz való állítólagos visszatérés, mellyel ezt a változást gyakran indokolják, XII. Pius pápa a Mediator Dei kezdetű enciklikájában mint „túlzó és beteg régiségvágyat” elítélte. Ezt írta: „Helytelen úton járnak azok, akik az oltárt ismét a régi mintára, asztal alakúra akarják építeni; … Ugyanígy nyilvánvalóan nem jó szellem vezeti azokat, akik a szent Liturgia terén akarják visszaállítani az ősi szokásokat és szertartásokat, megvetvén azokat az új szabályokat, amelyek az isteni Gondviselés irányítása mellett létesültek.”
Nagyon valószínű azonban, hogy a nép felé való celebrálás nem is létezett a régi Egyházban. Bár néhány régi bazilika azt a benyomást kelti, mintha a pap ott a nép felé celebrált volna, de valójában ez a térbeli elrendezés a kelet, a felkelő nap felé való celebrálással függött össze. Ha a bazilikát nyugatra tájolták, akkor a pap keletre celebrált, mert a felkelő napban a feltámadt Krisztus jelképét látták. Ekkor ugyan a nép valóban előtte állt, de mivel ez vele együtt szintén kelet felé nézett, és ezáltal a papnak hátat fordított, nem lehetett a pap és a nép egymással szembeni állásáról beszélni.
Ratzinger bíboros is helyesnek találta a jeles liturgia-tudósok kutatásainak ide vonatkozó eredményeit, és egyúttal a népoltár negatív konzekvenciára is rámutatott: „Valójában ezzel egy klerikalizálás következett be, amilyen ezelőtt soha nem létezett. Most a pap – az elöljáró, ahogy mostanában inkább nevezik – lesz az egész történés vonatkozási pontja. Minden róla szól. Őt kell látni, az ő akciójában kell részt venni, neki kell válaszolni, az ő kreativitásától függ az egész … Egyre kevésbé áll Isten a középpontban, egyre fontosabb lesz az, amit az emberek tesznek, akik itt találkoznak, és akik már egyáltalán nem akarják egy »előre megadott sémának« alávetni magukat.”
Feltéve: 2011. augusztus 14.
11. Érvényes az új mise?
A szentmise érvényessége az átváltoztatás, tehát a kenyérnek Krisztus testévé és a bornak Krisztus vérévé való átalakításának érvényességétől függ.
Az új mise érvényes, ha a pap helyes intencióval mutatja be. A papnak itt ugyanis azt kell akarnia csinálni, amit Krisztus és az Egyház a szentmise ünneplésekor tesz, azaz a papnak magát Krisztus és az Egyház szolgálatában levő eszköznek kell tekintenie. Ha tehát a pap tudatosan szembeszegülve az egyházi tanítással nem egy áldozatot, hanem az Utolsó Vacsorára való emlékező ünnepet akarna ünnepelni, a mise nem lenne érvényes.
Mivel az új miserítust könnyen lehet ilyen protestáns módon értelmezni, jogos a félelem, hogy sok papnak már nincs meg a szentmise bemutatásához szükséges intenciója, különösen, ha kiképzésük során az Egyházról, a papságról és a szentmiséről egészen téves fogalmat kaptak.
A mise érvényességének további kritériumai a helyes anyag és forma, azaz búzakenyér és szőlőbor használata, valamint az átváltoztatás szavainak kiejtése a pap által: „Ez az én testem – ez az én vérem (illetve vérem kelyhe)”. Ha másfajta kenyeret vagy bort használnak, vagy a pap kihagyja az átváltoztatást, akkor a mise nem érvényes.
Külön probléma származik még abból, hogy a legtöbb népnyelvi misekönyvben az átváltoztatás szavait a kehely fölött helytelenül fordították le. Az új mise latin kiadásában még helyesen ez áll: „Az én vérem, … mely érettetek és sokakért (pro multis) kiontatik …”. Ebből ezt csinálták: „Az én vérem, mely érettetek és mindenkiért kiontatik”. Ez a fordítás nyilvánvalóan helytelen. A „mindenkiért” kifejezés se a Szentírás megfelelő fejezeteiben, se egyetlen hagyományos liturgia átváltoztatási szavaiban nem szerepel.
Bár igaz, hogy Krisztus minden emberért kiontotta vérét, eszerint tehát minden embernek megvan a lehetősége, hogy üdvözüljön. Ez a mindenki, tehát az üdvözülés felkínálására értendő csak.
A szentmisében azonban az új szövetségről van szó („Ez az én véremnek kelyhe az új és örök szövetségé”), és ehhez az új szövetséghez így hát nem mindenki, hanem csak sokan tartoznak, vagyis azok, akik elfogadják a felkínált üdvöt. A misében tehát nem az üdv felkínálásáról, hanem annak hatékony közvetítéséről, elfogadásáról van szó.
E hamis fordítás oka nyilvánvalóan a „mindenki meg van váltva” modern tanítás elfogadásában keresendő, azaz abban a hitben, hogy egyetlen ember sem veszik el. Azonban így az átváltoztatás új szavai ténylegesen egy tévtant tükröznek! Bár ennek nem kell az átváltoztatást feltétlenül érvénytelenné tennie, különösen akkor nem, ha a pap a „mindenkiért”-et igazhitű módon értelmezi, vagyis a mindenkinek szóló felkínálásban, mindazonáltal a „mindenkiért” akkor is helytelen marad, és eretnekséget segít elő.
Szerencsére 2006 októberében Róma végre kiadta az utasítást e téves fordítás korrigálására. Ennek végrehajtására a püspöki konferenciák két évet kaptak. Néhány misekönyvet valóban kijavítottak. Az angol nyelvű misekönyvben, mely 2011 ádventjétől lép életbe, „for many” fog állni. A helyesbített spanyol és holland misekönyvben is a „sokakért” áll. Németország számára azonban a német püspöki konferencia elnöke, Robert Zöllitsch érsek 2010-ben az őszi plenáris gyűlés után kijelentette, hogy a német püspökök úgy döntöttek, hogy a teológiailag korrekt „mindenkiért” tartják meg, és nem helyettesítik a – régi/új – helyes „sokakért” kifejezéssel.
Különösen érdekes és fontos, hogy Zöllitsch érsek a helyesbítés visszautasítását azzal okolta meg, hogy a papoktól és a közösségektől nem várhatják el egy „alapvetően új fordítás” elfogadását. Ezzel beismeri, hogy a „mindenkiért”-tel valóban valami egészen mást állítanak, mint a „sokakért”-tel. Miután az embereknek évtizedeken keresztül azt mesélték, hogy nem létezik pokol, vagy ha mégis, akkor bizonyára üres, természetesen kínos, ha a liturgiában hirtelen megint kifejezésre jut, hogy ez még sincs így, és attól félnek, hogy a papok és laikusok a helyes fordítást, a „sokakért”-et már nem fogadják el.
Az még várat magára, hogy Róma a német különút próbálkozását elfogadja-e vagy sem.
Feltéve: 2011. augusztus 18.
12. Vegyünk részt az új misén?
Akkor is, ha az új mise érvényes lehet, objektíve nem lehet Istennek tetsző, mivel ökumenikus, protestantizáló mise. Az új mise veszélyt jelent a katolikus szentmiseáldozatban való hitre nézve, és ezért el kell utasítani. Ezért, aki az új mise problematikáját felismerte, nem fogja többé látogatni, mivel az ilyen látogatással a hitét veszélyeztetné, és a reformokkal szembeni egyetértését fejezné ki.
Az az ellenvetés, hogy egy olyan misét, ami érvényes, látogatni is lehet, nem elfogadható. Egy szentségtörő mise, melyet egy hitehagyott pap celebrál, hogy kigúnyolja Krisztust, érvényes lehet, természetesen mégsem szabad rajta részt venni. Ugyanígy nem szabad egy szakadár misén, melyet például egy ortodox pap celebrál, részt venni, holott ez a mise biztosan érvényes és a rítusa is tiszteletre méltó.
Sajnos tény, hogy az új mise miatt megszámlálhatatlan katolikus elvesztette a hitét abban, hogy a szentmise áldozat, és ehelyett olyan fogalmuk lett a miséről, mely sokkal inkább a protestáns úrvacsorához hasonlít. Ezzel függ össze, hogy alapjaiban nem sok különbséget látnak más a katolicizmus és a protestantizmus között, vagyis a katolikus hit egyedüli igazságáról szóló dogmát elvetik. Mivel az új mise a hit mai válságának fő forrása, távol kell tartanunk magunkat tőle.
Az új misénél hasonló szabályok érvényesek, mint a nem-katolikus istentiszteletek látogatásánál. Családi vagy hivatali okból ugyan jelen lehet rajtuk lenni, de csak passzívan, és semmiképpen nem szabad áldozni.
Más esetnek számít, ha olyan pap miséjéről van szó, aki többé-kevésbé a hagyományos misét ünnepli, csak néhány engedményt tesz a reformok irányában (például a szentleckét, evangéliumot vagy más részeket népnyelven mondja), hogy hivatalában maradhasson.
Akinek nincs alkalma, hogy minden vasárnap tridenti misére járjon, az fel van mentve a vasárnapi miselátogatási kötelezettség alól. Hiszen ez a parancs csak az igazi katolikus mise látogatására kötelez. Viszont az ilyen hívőnek igyekeznie kell, hogy legalább rendszeres időközökben tridenti misére tudjon menni. Az is ajánlott, hogy azokon a vasárnapokon, amikor nincs tridenti mise, valamilyen más módon emlékezzen meg a vasárnapi miséről: például rózsafüzér imádsággal vagy a mise szövegeinek elimádkozásával a misekönyvből, mialatt a máshol bemutatott misével egyesülni igyekszik, és szellemi módon áldozhat.
(A bal oldali képen Gaudron atya elsőáldozó kisfiúnak nyújtja a szentostyát.)
13. Hogyan kell szentáldozáshoz járulni?
A szent ostyát tiszteletteljes módon kell fogadni, mivel az ostya a mi Urunk Jézus Krisztust istenségével és emberségével, testével és lelkével, húsával és vérével tartalmazza. Ez a tisztelet a legjobban a nyelvre-áldozásban jut kifejezésre, melynél a pap a szentostyát a térdeplő hívő nyelvére helyezi.
Jézus Krisztus valóságos jelenlétének igazsága ebben a szentségben a Szentírás egyértelmű tanítása. Krisztus mondja: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,55-56)
A szentmise megalapításánál az Utolsó Vacsora alkalmával „Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem!« Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára«.” (Mt 26,26-28)
Ezért a keresztények másfélezer évig egybehangzóan hittek Krisztus valóságos jelenlétébe, és ezt a szentséget, mint az Úr legértékesebb ajándékát, nagy tiszteletben tartották, amíg a 16. században a reformátorok nagy tömegeket az Eucharisztiában való ezen hit elvesztéséhez vezették.
Feltéve: 2011. szeptember 5.
14. A kézbeáldozás méltó módja a szentáldozásnak?
A kézbeáldozás abban a tiszteletlen formában, ahogy ma gyakorolják, Krisztusnak a szentostyában levő valóságos jelenlétében való hittel nem egyeztethető össze, és ezért elvetendő. Ebben a formában a kézbeáldozás soha nem volt szokásban az Egyházban.
Ezért üdvözlendő, hogy XVI. Benedek pápa legalább saját maga visszatért a nyelvre áldoztatás gyakorlatához.
VI. Pál az 1969. május 29-i Institutio de modo sacram communionem ministrandi „Memoriale Domini“ által egy titkos szavazást követően (ebben kétharmados többség szükséges) és a Szentszék megerősítésével a püspöki konferenciákat felhatalmazta, hogy a kézbeáldozást bevezessék. Holott alig két hónappal korábban a világ püspökeihez intézett körkérdéskor a püspökök többsége még a kézbeáldozás ellen nyilatkozott. Maga VI. Pál pápa „gyakorlatilag kérdésesnek és veszélyesnek” tekintette a kézbeáldoztatást.
A Memoriale Domini ezért az Egyház közjava érdekében a nyelvreáldozás fontosságát hangsúlyozta, miközben mégis engedélyezte a kézbeáldozást. Ez a felemás, visszás eljárásmód nagyon jellemző a zsinatutáni tanítóhivatalra.
Bár a kézbeáldozás a régi Egyház egyes helyein valóban létezett, de a leírásokból és a képekből tudjuk, hogy ezt egészen másképp gyakorolták, mint ahogy ma szokás. Az áldozó ugyanis meghajlott tartásban lépett a pap elé, tehát az áldozást megelőzték a hódolat jelei, mint például a kezek kinyújtása vagy a térdhajtás.
Az áldozóknak előbb meg kellett mosniuk a kezüket, keresztformában egymásra tenniük, ráadásul a nőknek kendővel le kellett takarniuk a kezüket, mely szokást később a férfiak is átvették. A pap a szentostyát a hívek jobb kezére tették, amit azok a nyelvükkel vettek fel a szájukba, anélkül, hogy az ujjukkal megérintették volna.
Ezzel szemben az ostyának ma szokásos megragadása a jobb kézzel az Úr testét illetően a birtokbavétel és önfelhatalmazás illetlen gesztusa.
Jeruzsálemi Szent Cirill arra figyelmezteti a híveket, hogy vigyázzanak rá, hogy a szentáldozáskor egyetlen részecske se essen a földre. „Vigyázz, hogy semmi ne essen a földre. Amit belőle leejtesz, az természetesen annyi lenne, mintha saját tagodat vesztenéd el. Mondjad meg nekem: vajon, ha valaki egy arany darabkát adna neked, nem emelnéd fel olyan óvatosan, hogy egyetlen szemecskéje se vesszen el belőle, nehogy te kárt szenvedjél? Nem kell akkor sokkal inkább vigyáznod arra, hogy egyetlen morzsácska se vesszen el abból, ami sokkal értékesebb, mint az arany vagy a drágakő? – Itt minden tiszteletet áraszt! De hol lehet manapság ilyen figyelmeztetést hallani?
A kézbeáldozások miatt sok részecske esik a földre, melyekre semmilyen gondot nem fordítanak. Ez objektív tiszteletlenség Krisztussal szemben!
Az 5./6. századtól kezdve a kézbeáldozást egyre inkább a nyelvreáldozás váltotta fel, mely a 9. századtól az általánosan szokásos forma lett. 800 után a kézbeáldozás már csak a klerikusok kiváltságaként található meg.
Figyelemreméltó, hogy ez felülről jövő dekretálás nélkül történt, azaz magától ment végbe, mert ez felelt meg jobban a hitlelkületnek. A Szentlélek vezeti az Egyházat a századokon keresztül, és e vezetés tagadását jelenti, ha valaki úgy véli, hogy az idők során kialakult változások mind rosszak voltak és ezért újra vissza kell menni a kezdetekhez.
15. Mik a kézbeáldozás következményei?
A kézbe- és állva-áldozás legalábbis részben felelős a sok hívőnél tapasztalható Krisztusnak az Eucharisztia szentségében való valóságos jelenlétében való hitnek az elvesztéséért. Aki komolyan úgy gondolja, hogy a szentostyában az Istenembert fogadja, az a tisztelet jele nélkül nem léphet ehhez a szentséghez. A kézbeáldozás ezért eleinte langyossághoz és közömbösséghez, végül pedig egyáltalán magának a hitnek feladásához vezetett.
Természetesen ebben még több más faktor is közrejátszik, mindenekelőtt a rossz oktatás és prédikáció, amelyekben Krisztus jelenlétét gyakran már csak szimbolikuson értelmezik, és a kenyérnek Krisztus testévé való átváltozását tagadják.
A kézbeáldozás volt az, ami a híveket e hamis tanok elfogadására előkészítette, hiszen ha az ostya csak Krisztus szimbóluma, akkor érthető, hogy a szentáldozáshoz különösebb tiszteletadás nélkül járulnak.
Feltéve: 2011. szeptember 17.
16. A szentmisét latin nyelven kell ünnepelni?
A legnagyobb mértékben illő, hogy a szent liturgiát olyan nyelven ünnepeljék, mely ki van vonva a profán gyakorlat alól, mivel az a nyelv, melyet az utcán használnak, nem felel meg a szent történésnek. Ez a nyelv a nyugati Egyházban évszázadokon keresztül a latin nyelv volt. De az Egyház más részeiben és sok nem-keresztény vallásnál is megtaláljuk a különleges kultikus nyelvet.
Például az ortodox görögök liturgiájukat ógörög és az oroszok ószláv nyelven ünneplik. A zsidók már Krisztus idejében a nép között érthetetlen óhéber nyelvet használták az istentiszteletek számára, amit se Krisztus, se az apostolok nem helytelenítettek. A muzulmánok számára sem idegen ez a gyakorlat, hiszen ők ó-arabul imádkoznak.
17. Nem értik meg a hívek jobban a szentmisét népnyelven?
A szentmiseáldozatban kimondhatatlan titkok történnek, melyeket egyetlen ember sem érthet meg tökéletesen. A misének ez a misztérium-jellege a titokzatos nyelvben fejeződik ki. A nem általánosan érthető nyelv tehát éppen arra mutat, hogy titok előtt állunk. (Ugyanezt a célt szolgálják a mise halkan imádkozott részei is.)
Ezzel szemben a népnyelv olyan érthetőséget színlel, mely egyáltalán nem létezik. Az emberek ma azt hiszik, hogy tudják, mi a szentmise, mert népnyelven mutatják be. Valójában, a legtöbb esetben semmit nem értenek a szentmise lényegéből.
Természetesen a misztérium-jellegnek nem szabad olyan messzi mennie, hogy a hívek egyáltalán semmit ne értsenek meg abból, ami az oltáron megy végbe. Ezért kötelezte a Trienti Zsinat a papokat, hogy gyakran prédikáljanak a miséről és a híveknek magyarázzák el a rítusokat. Ezen felül ma léteznek kétnyelvű misekönyvek (németül: Schott, magyarul: Szunyogh Xavér), melyben a latin imák le vannak fordítva, hogy ezáltal minden hívő számára olvashatóak legyenek a liturgia szép imái, anélkül, hogy a latin előnyeit fel kéne adni. A tradíció hívei minden alkalommal felháborodva védekeznek azon rágalom ellen, hogy semmit nem értenek a misén.
18. Mely érvek szólnak még a latin használata mellett?
További érvek a latin nyelv használata mellett:
1. változatlansága;
2. csaknem kétezer éves múltja a liturgiában;
3. jelképessége az Egyház egysége számára.
1. ponthoz: Mivel a latin holt nyelv, többé már nem változik. Ez a hit tisztaságának megőrzése számára nagy jelentőségű. Az élő nyelvben ugyanis az idő múlásával egyes szavak jelentős mértékben megváltoztatják értelmüket. Például korábban a „niederträchtig” = alávaló szó „demütig” = alázatost jelentett, vagy a „Leichnam” = holttest, egész egyszerűen „Leib” = testet jelentett, ami a német „Fronleichnamsfest” = „Fest des Leibes des Herrn” = az Út testének ünnepe, szóban ma is látható. Ilyen módon a népnyelv használatával a liturgikus szövegekbe könnyen hibák csúszhatnak, míg a latinban a nagyon régi szövegek értelmezésénél sincsenek nehézségek.
2. ponthoz: A latint csaknem kétezer éve használják a liturgiában, és ezáltal bizonyos értelemben szentté vált. Nagyon felemelő, hogy mi ma ugyanazokkal a szövegekkel imádkozhatunk, melyekkel évszázadokon keresztül megszámlálhatatlanul sok pap és szerzetes imádkozott. Ily módon az örökkévalóság tör be az időbe.
3. ponthoz: Az Egyház egysége a latin nyelv által nagyon szépen jut kifejezésre. A zsinat előtt mindenütt a világon a római-katolikus misét ugyanazon a nyelven ünnepelték, így a hívek az idegen országokban is megtalálták hazájuk miséjét. Ma viszont az egység eme szimbólumát elszakították. A liturgiában nincs többé egység – se a nyelvben, se a rítusban –, és aki olyan nyelvű misére megy, melyet nem ért, még a fontos részeket is nehezen tudja követni. Ráadásul épp@n H ID H @ , Ahib H 0 0 i J A f`d @h Dgqhap ! " $"01(!$ 1%(2 0 4 ég 0 bA 5 m X l@ p $ $ !0@a " "! "B1@@` 0"" $"# )"$ 208 *B@@H@BPFBPP"d`b`( jbpp2&h`r " $&" *"" 1038@ @@DF HPPPPQR badedahab!`cdd`p(hp/@ ; f !0 aa ! A !2 "`P$