„A hit éve”, amit XVI. Benedek pápa 2011. október 16-án a Szent Péter bazilikában tartott szentmise prédikációjában jelentett be, VI. Pál és II. János Pál pápák tanításának nyomdokában áll.
A mise után az Úrangyala imádság keretében a zarándokok és látogatók előtt XVI. Benedek pápa megismételte „a hit éve” kikiáltásának tervét, mely 2012. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulóján veszi majd kezdetét, és 2013. november 24-én, Krisztus-Király ünnepének napján fejeződik be, és „a kereszténységbe való újabb bevezetést” szolgálja.
XVI. Benedek pápa a most lezárult új-evangelizációról tartott kongresszus kapcsán kijelentette, hogy már II. János Pál pápa rámutatott az új-evangelizáció sürgető és érdekfeszítő kihívására. A boldog pápa a II. Vatikáni Zsinat után és VI. Pál előírásainak megfelelően, mind az ad gentes misszió meggyőződéses támogatója, mind az új-evangelizáció heroldja volt.
XVI. Benedek pápa emlékeztetett arra, hogy VI. Pál 1967-ben, a „nagy kulturális átalakulások korában”, Péter és Pál apostolok vértanúságának 1900. évfordulójának alkalmával hasonló „a hit évét” hirdette meg. [Ez 1968. június 30-án fejeződött be.]
„Az a véleményem, hogy egy fél évszázaddal a zsinat megnyitása után, mely Boldog II. János Pál pápa boldogságos emlékezetével van összekötve, kötelességünk, hogy a hit szépségét és centralitását, valamint személyes és társadalmi szinten történő megerősítésének és elmélyítésének szükségességét emlékezetbe idézzük, és ezt nem annyira az ünneplés perspektívájában, hanem az ad gentes misszió és az új-evangelizáció misszionáriusi perspektívájában tegyük meg.”
„A hit éve” az új-evangelizációnak „valóban nagy eseménye” lesz, mondta Salvator Fisichella érsek, az Új-evangelizációs Pápai Tanács elnöke. „Egy egész éven” keresztül „el fogunk gondolkozni a hitről, hitbeli elkötelezettségünkről, hitbeli döntésünkről és a hittartalomról való tudásunkról”, így vázolta a Hittani Kongregáció és a Szenttéavatási Kongregáció tagja a XVI. Benedek pápa által kikiáltott „a hit évét”.
A legjelentősebb események, melyeket „a hit éve” alatt terveznek, közé fog tartozni a metropoliszok missziójának böjti akciója, mely 12 európai katedrálisban, mint városuk új-evangelizációjának kiindulópontjában zajlik majd. Ez a kezdeményezés „a mai embernek megmutatja”, hogy az Istenben való hit újra felébred, mondta az érsek.
A „Porta fidei” kezdetű pápai motu proprioban, melyben a pápa hivatalosan bejelentette „a hit évét”, meg van hirdetve, „hogy minden püspöknek a papokkal és a hívekkel együtt egy ünnepélyes pillanatot kell találnia, melyben nyilvánosan meg kell vallaniuk a hitüket”, magyarázta Fisichella. Az érsek abban reménykedik, „hogy mi Rómában, Szent Péter és Pál sírjainál különböző rendezvényeket szervezhetünk, melyekben szintén nyilvánosan megvalljuk, hogy hitünk a mai világ számára a remény jele, a remény, a hit és a szeretet jele”.
XVI. Benedek pápa a „Porta fidei” motu proprioban, mellyel „a hit évét” meghirdette, így ír:
„Nem szabad megengednünk, hogy a só ízét veszítse és a világosságot véka alatt tartsák (ld: Mt 5,13-16). A mai ember is érezheti annak vágyát, ahogy a szamariai asszony a kúthoz ment, hogy Jézust hallgassa, aki arra hív meg, hogy higgyünk benne és merítsünk abból a forrásból, melyből az élő víz szökell fel (ld: Jn 4,14). Újra kedvet kell találnunk abban, hogy Istennek az Egyház által hűségesen áthagyományozott szavával és az élet kenyerével táplálkozzunk – ezek adományok, amelyek mindenkinek erősítésül szolgálnak, aki az ő tanítványa lesz (ld: Jn 6,51). Jézus tanítása ugyanis még a mi napjainkban is ugyanakkora erővel szólnak: »Ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre« (Jn 6,27). Az őt hallgatók kérdése ugyanaz ma a mi számunkra is: »Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?« Ismerjük Jézus válaszát: »Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött.« A Jézusban való hit tehát az út, melyen véglegesen az üdvhöz lehet eljutni.”
Szerk. megj.:
Amikor először olvastam „a hit éve” kifejezést, azt hittem, nem látok jól. Képtelen voltam felfogni, hogyan lehet valaminek, ami a legfontosabb az ember életében, aminek minden dolog előtt a legeslegelső helyen kell állnia, az „évét” kikiáltani. Az érthető, hogy az anyáknak, akikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, vagy a papokról, vagy bárki, illetve bármi másról, amit gyakran elhanyagol az ember, figyelemfelkeltés és egyfajta jóvátétel gyanánt külön évet, napot szentelnek. De hogy a hitnek, annak, aminek mindig és mindenütt, folyamatosan és megingathatatlanul, teljes komolysággal és mélységgel kell a középpontban állnia, miért lenne ilyen figyelemfelhívásra szüksége – nos ezt én egyes egyedül úgy értelmezhetem, mint a hitetlenség, illetve a langyos hit nyílt deklarálása. Annak szégyenkezés nélküli elfogadása és kinyilvánítása, hogy egy katolikusnak nem a hit jelenti élete központi kérdését.
Ezután megkérdeztem két laikust, gyakorló katolikust és egy papot, nekik mi jut eszükbe „a hit éve” kifejezés hallatán. A két laikus gyors és határozott válasza a szörnyülködés és a felháborodás, és az én fent ismertetett nézetemmel egyező vélemény volt. A pap azt mondta, hogy ő örül, mert már javában tervezi az eseményeket, a nyilvános hitvallásokat és hasonlókat.
Nyilvánvaló, hogy egy zárt közösségnek használ, ha langyos, fáradt tagjait mások lelkes, nyilvános tanúságtétele újra felébreszti és aktivizálja. Nyilván annak is meg lehet az értelme, ha a hitetlen média és világ előtt minél több ember megvallja, hogy a katolikus hit nem halt ki teljesen az emberekből. De mindennek az akciónak a katolikusok, vagyis maguknak a hívőknek „a hit éve” nevet adni, sokkal több veszteséget okoz, mint amit ezen akciók a legrózsásabb elképzelések szerint is a hitetlenek és langyosok lelkében elérhet.
Először is azért, mert a hitetleneket és langyosakat az ilyesmi nem fogja megtérésre buzdítani. Legfeljebb tudomásul veszik, hogy még mindig vannak „középkorból itt maradtak”. De semmi nem fogja nekik az ezek közé való tartozást kedvessé, követendővé tenni.
A kár viszont egészen nyilvánvaló: „a hit éve” – és a vele kapcsolatos tervek: „el fogunk gondolkozni a hitről, hitbeli elkötelezettségünkről, hitbeli döntésünkről és a hittartalomról való tudásunkról” – azt sugallja, mégpedig a – még – valóban hívők felé, hogy kár annyit törődniük vele, annyi időt, gondolatot vesztegetni rá, ha a pápa és a Vatikáni elöljárók szerint is a hit csak olyas valami, amivel elég 50 évenként egyszer, egy éven át intenzíven foglalkozni.
Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy akinek a hit valóban élete központi része, annak egyáltalán eszébe juthat olyasmi, hogy „a hit éve”.
Aztán megtudtam, hogy az utolsó [és egyúttal első is, nem tudom] „a hit éve” 1967-től 1968-ig tartott és VI. Pál kiáltotta ki, és hogy a mostani a II. Vatikáni Zsinat, valamint VI. Pál és II. János Pál pápa „dicsőséges és a hit terjedésében felejthetetlen munkásságának” az emlékezetére jön majd.
Egyetlen komoly és hívő egyházi személy nincs, aki az elmúlt 50 évet nem az Egyház történelmének legválságosabb, legnagyobb hitvesztéssel járó időszakának tartaná. Egyetlen komoly és hívő egyházi személy és katolikus hívő nincs, aki ezért nem VI. Pál pápát – elsősorban, de nem csak: a NOM miatt – és II. János Pál pápát tenné felelőssé. (Lásd például Georg May professzort.) A fekete-fehér számok, a statisztikák bizonyítják, hogy soha, semmikor nem hagyta el annyi pap és szerzetes és hívő a katolikus Egyházat, mint e két pápa pontifikátusa alatt. Hogyan, ki nevezheti ezt a hit – követendő, példamutató – bizonyítékának?
Nem tudom eldönteni, hogy mi más, mint a stupiditás, a rosszindulat, a gúny, a nemtörődömség, a hitetlenség, vagy netán ördögi befolyásoltság, ösztönzés tehet valakit képessé arra, hogy „a hit évét VI. Pál és II. János Pál nyomdokában” kitalálja, meghirdesse, benne a katolikus hit diadalútját lássa.
Hogyan képzelheti valaki, hogy az a zsinat, illetve azok a személyek, akik a hitétől nemzedékeket, emberek millióit fosztották meg, most „a kereszténységbe való újabb bevezetést” szolgálhatják?
Egy valami azért mégis megcsillogtatta előttem a reményt. 1968 nagyobb változást hozott az emberiség életében, mint a két világháború vagy a forradalmak: a kétezer éves értékrend ugyanis ekkor dőlt meg véglegesen. A NOM is ez után „a hit éve” után kezdődött, kvázi ennek egyik gyümölcseként. Vagyis, „a hit éve” 1968-ban nem maradt hatás nélkül. Akkor minden rosszabb lett, most amikor már semmi nem lehet a mostaninál rosszabb, talán az új „a hit éve” a várva várt isteni beavatkozást hozza végre el.
2011. december 2.