1. A pápa németországi beszédei Arisztotelész mondta, hogy csak a jólnevelt tud hasznosan etikát tanulni, a romlott ember számára, aki az értékrendszeren kívül áll, e tudománynak még a kiindulópontja sem látható. (Lásd a honlap Az ember likvidálása című írásának 2. előadását.)      E cikkben Lewis korunk egyik döntő jelenségét taglalja, nevezetesen, hogy olyan emberek szólnak bele az Egyház, a vallás, az értékek kérdésébe, akiknek fogalmuk sincs, hogy e kifejezések egyáltalán mit is jelentenek.      Lewis írja: „Csak az végezhet egy rendszeren változtatásokat, újításokat, aki maga is benne van a rendszerben, érti annak szellemét. Ez esetben olyan irányokba térítheti, melyeket maga a szellem követel meg és segít elő. Csak egy ’beavatott’ ismerheti fel ezen irányokat, hiszen egy kívülálló semmit nem ért az egészből. Az ilyen kívülállónak a változtatási szándékai tökéletes zűrzavarhoz vezetnek. Csak magának a rendszernek a belsejéből jöhet a felhatalmazás az esetleges változtatásra. „Olyan valakitől tanácsot kérni, aki más utat követ, haszontalan dolog.” Hogy ez mennyire igaz, különösen teljesen bomlott agyú korunkban, az a pápa parlamentben mondott beszédének németországi sajtóvisszhangjából tökéletesen kiderül. Az egyik azt kifogásolja, hogy a pápa nem beszélt a konkrét politikai problémákról, mikor pont arról beszélt. Azt próbálta – mégha kissé virágnyelven is – kifejteni, hogy az ember nem változtathat önkényesen a természetjogon. Hogyha ezt teszi, akkor önmagát pusztítja el.      A másik azon háborodik fel, hogy ha a pápa jogról beszél, akkor miért tagadja ezt meg a saját köreiben a nőktől, a homokosoktól, az elváltaktól? Az ilyen kritikus a beszéd egyetlen szavát nem fogta fel, mintha nem is hallotta volna, hiszen abban a pápa éppen azt mondta, hogy Isten határozza meg az emberek között fennálló jogrendszert, amin az ember önkényesen nem változtathat. Hogy az Egyház, a katolikus hit nem emberi intézmény, törvényei nem emberi alkotások, hanem isteni eredetűek, s mint ilyenek örökéletűek, változtathatatlanok.      A zsidó rabbi mélységes felháborodását fejezte ki a Pius Közösséggel zajló tárgyalások, a nagypénteki ima és XII. Pius pápa tervezett boldoggá-avatása miatt. Nem értem, hogyan képzeli egy szervezeten kívül álló, hogy beleszólhat egy szervezet belügyeibe? Arra sem emlékszem, hogy egy katolikus az elmúlt száz évben egyszer is hivatalosan elmondhatta volna, hogy ő mit tart felháborítónak a zsidók tanításában, tetteiben. Az etikáról szóló előadásokat csak az fogja hasznosan forgatni, aki maga is etikusan gondolkodik. Az ember Istentől való függőségét csak annak az agya fogja bevenni, aki ezt legalábbis sejti már. A mai világ nem tartozik ezek közé. Sőt, napról napra távolodik ettől, úgyhogy náluk a józan észre való apellálás, pláne a megtérítés, teljesen értelmetlen, sőt felesleges próbálkozás. 2. A Pius Közösség és a Vatikán E sorok írója 2000-ben egyetértett Maeßen atyával, aki a Rómával való tárgyalásokat és kiegyezést pártolta. 2011. szeptember 14-e előtt pedig azokkal, akik ellenezték ezt. Mégpedig azért – hogy egy gyakorlati példával világítsam meg –, mert az az eset, ha én minden előzetes gondolkodás nélkül összefogok a szomszédommal, hogy a környékünkre törő ellenséget elzavarjuk, más, mint az a helyzet, amikor előbb leülünk a szomszédommal megtárgyalni, hogy mit és hogyan tegyünk, és e tárgyalás közben kiderül, hogy ő géppisztollyal, én meg szép beszéddel próbálnám célunkat elérni. Magyarul: 2000-ben a közösség római szentévi zarándoklata után akkora volt Róma lelkesedése, hogy – lehetséges – mindenféle tárgyalás nélkül adott volna valamilyen kánoni megoldást. Ezzel szemben a két éves tárgyalás fényt derített arra, hogy Róma és a tradíció álláspontja semmiben nem közeledett, és a vitatott kérdésekben áthidalhatatlanul eltérő, azaz Rómáé modernista, a közösségé pedig katolikus. Ember tervez, Isten végez; ez az alapvető igazság most abban mutatkozott meg, hogy szeptember 14-én valami olyan történt, amire – gondolom – senki nem számított, amit Williamson püspök úr előzetes kommentárja is bizonyít. Úgy tűnik, a francia „Le Figaro”-ban, Jean-Marie Guenois cikkírónak jó kapcsolata van Rómával. Ő ugyanis szeptember 13-án arról számolt be (lásd a honlap szeptember 13-i szerkesztői üzenetét), hogy „szerdán Levada bíboros Fellay püspök elé terjeszti Róma ajánlatát. De ami érdekesebb, azt is írja, hogy bár Fellay püspök és a bíboros meg fogja állapítani, hogy a II. VZs-tal kapcsolatban nem azonos az álláspontjuk, de »a nagy újdonság az, hogy a Vatikán el fogja ismerni, hogy a vitatott kérdések nem a katolikus hit ’lényegi” kérdéseit érintik. Ezért a Vatikán azt fogja követelni a Pius Közösségtől, hogy azokat a központi pontokat ismerjék el, melyeken a katolikus hit kétezer éve alapszik. Ha a javaslatot elfogadják, akkor több lehetőséget is felvázolnak Fellay püspöknek. Személyi prelatúra, mint az Opus Dei-nél, vagy mint az áttérő anglikánoknál, ordináriátus, mindkettő direkt Róma alá helyezve.« A cikk szerzője tovább azt írja, hogy nem valószínű, hogy a döntést már szerdán nyilvánosságra hozzák, mert a rendfőnöknek előbb beszélnie kell a társaival. De úgy tűnik, hogy a közösség nagy többsége elfogadja a római elképzelést.” (Eddig is mindig így volt, a motu proprioval és más érdekes bejelentéssel is: egy jól informált újságíró mindig volt, aki előre mindent pontosan megmondott. Szerintem ez a Vatikán taktikájának része.) Ha mind ez igaz, és a kiszivárogtatásokból úgy tűnik, hogy igaz, akkor, ami 2011. szeptember 14-én Rómában történt, tényleg történelmi jelentőségű esemény, és – gondolom – lehetetlenné teszi a visszautasítást.      Ugyan arról még nem volt szó, hogy mi történik a közösséggel, ha nem fogadják el a javaslatot, mit tervez erre az esetre Róma velük, de azért feltételezni lehet, hogy nem sok jó. Ha kiderül, hogy a preambulumban tényleg az szerepel, amit sejteni lehet, akkor nehéz lesz kimagyarázni, hogy ebben mi nem elfogadható egy katolikus közösség számára.      A világ püspökei, elsősorban a németek, természetesen őrjöngeni fognak a megegyezés ellen, és se ők, se a többiek nem fogják „emberszámba” venni ezután sem a tradíciót, de – tekintetbe véve a múlt tapasztalatait – még ennél a tiltakozásnál is gátlástalanabb lesz a reakciójuk, ha a közösség egy ilyen nagylelkű ajánlatot visszautasít. (Szerintem, az sem véletlen, hogy a Pius Közösség felelős vezetői éppen Albanoban, közel a Vatikánhoz, és még közeleb a pápa nyári rezidenciájához találkoznak. Menzingen sokkal egyszerűbb találkahely lett volna a számukra. Csak nem innen egyenesen mennek Levada bíboroshoz?) 3. A pápa találkozásai Egy fiatal katolikus mondta egyszer, hogy mennyire szenved attól, hogy a katolikusok mindig csak bocsánatot kérnek mindenkitől, hogy a katolikusok azok, akiknek mindig szemlesütve kell közlekedniük. A – szerintem – elviselhetetlen ellentmondás a katolikus ember életében az, hogy egyfelől azt tanulja, azt kell hinnie, hogy a katolikus Egyház az egyetlen igaz egyház, és hogy a katolikus vallás az egyetlen igaz vallás, következésképpen az igazságnak egyedül a katolikus Egyház a birtokosa, másfelől folytonosan azt kell látnia, hogy a katolikus vezetők azok, akik állandóan „kunyerálni” járnak más vallások, sőt vallástalanok képviselői elé.      A katolikus tehát egyfelől döngeti a mellét, hogy csak nekünk van igazunk, másfelől hajbókolva kér bocsánatot, és esdekel a megértésért és elfogadásért. Lehet, hogy csak az én értesüléseim hiányosak, de nem emlékszem, hogy a katolikus Egyháztól bárki bármikor bocsánatot kért volna, nem emlékszem, hogy a pápától bárki bármiért bocsánatot kért volna, de arra sem emlékszem, hogy bármely más szervezet eltűrte volna, hogy a katolikus Egyház beleszóljon a belügyeibe. Sőt, arra sem emlékszem, hogy mások keresték volna a találkozást, a közös programokat a katolikus Egyházzal, hacsak nem arról volt szó, hogy a katolikusoknak kell egy ilyen programon belül megint megalázkodniuk. Úgy vélem, a fiatalembernek igaza van. Ezt az állapotot, állandó megalázkodást nagyon nehéz elviselni. Talán ez is közrejátszik abban, hogy az emberek megszűnnek valóban katolikusok lenni, és hogy ma jóformán minden gyakorló katolikus valamilyen formában sérült ember. Azon nem tudnak változtatni, hogy a pápák ne hajlongjanak a hitetlenek és eretnekek előtt, ezért ezen ellentmondásos helyzetből csak „az igazság egyetlen birtokosa címről” való lemondás jelentheti a megoldást számukra. 4. Az egyháztörténelem tanulságai Tanulmányozva a múltat, úgy tűnik, hogy az Egyház vezetői nem csak manapság követnek el súlyos hibákat. Erről tanúskodik az az ismert anekdota is, miszerint egy hitetlen azért tért meg, mert látva a kúria működését, azt mondta, hogy az a tény, hogy ez az intézmény már két évezrede fenn áll, csakis úgy lehetséges, ha valóban a Szentlélek vezeti. Ami a különbség, az a szentek vagy nagy püspökök vagy hiteles teológusok, egyszóval az igazi katolikus személyiségek teljes hiánya. Ilyen még nem volt az Egyház történetében. Ekkora, évtizedeken át tartó űr még nem tátongott az Egyház szellemi és lelki életében.      Meglehet, hogy ez is a végidő jele? Minden elhangzott már, minden megtörtént már, ennél többet, jobbat, nincs már mit mondani vagy tenni. 5. A bocsánatkérések csak gyűlöletet fakasztanak A gyáva és aljas ember gyűlöli a gyengének látszó embert. És mivel a bocsánatkérést gyengeségnek tartja, annál dühödtebben támadja a katolikusokat, minél többször kér bocsánatot a pápa, minél meghunyászkodóbban viselkedik az Egyház, minél többet enged „szórakozni” magával: A gonosz ember olyan, mint az állat. A szelíd gazdát az erős kutya nem tiszteli, viszont a lábát nyalogatja annak, aki korbácsot használ vele szemben. Berlinben a napokban keresztények demonstráltak az abortusz ellen. A mintegy 2.200 békés felvonulót radikálisok csapata vette körül, és gyalázta végig a templomig. A rendőrök alig tudták megfékezni a randalírozó baloldaliakat, akik ilyeneket kiabáltak: „Se Isten, se állam, se patriarkátus”, – „Ha Mária elvetette volna gyerekét, ezt megspóroltuk volna”. A kath.net internetes honlapon Helmut Matthies, az evangélikus sajtóügynökségtől számolt be az eseményekről. Többek között arról, ahogy a radikálisok vezetőnője az ökumenikus istentisztelet alatt a templom előtt a katolikus „fanatizmust” gyalázta.      Helmut Matthies ezt így kommentálta: „Minket, evangélikusokat vagy pláne az evangéliumi keresztényeket egyetlen szóval sem említette meg. Már szövetségesnek tartanak bennünket, vagy annyira hitetlennek tűnünk, hogy már nem is vesznek komolyan bennünket?” Hiába alázkodik meg a katolikus Egyház, az a dogmája, hogy Egyházon kívül nincs üdvösség, hogy CSAK egyetlen igazság létezik, egyedül elég arra, hogy kihívja maga ellen az egész világot. Még akkor is, vagy pláne akkor, ha egyre kevésbé tisztelik, ha minden tiszteletreméltóságát önként dobja el. 6. Isten akarja, hogy legyünk Williamson püspök úr szeptember 17-i kommentárban felvetett kérdésre az is válasz, hogy azért élünk, mert Isten már az idők kezdete előtt akart bennünket. Szerintem minden embernek az az egyik legfontosabb szükséglete, hogy valaki számára fontos legyen. Nos, Isten számára olyannyira fontosak vagyunk, hogy együtt akar lenni velünk az öröklétben.      Mindenkivel egyesével és önmagáért. Azért ez részegítő gondolat! Ha az embernek Isten az eredete és egyúttal a célja, akkor Isten csakis azért teremtett bennünket, hogy majdan hozzá érjünk, vele legyünk. Számít erre, ezért „drukkol”, ezt kívánja. Ha talán másnak nem is, de neki fontosak vagyunk! Ez talán olyan magyarázat, ami erőt adhat a földi élet megpróbáltatásai között. 2011. szeptember 24.