A summorum-pontificum internetes honlap, mely a „legnormálisabb” katolikus fórumok közé tartozik, Assisi-III. kapcsán egyfelől felsorolta a mostani és az eddigi vallásközi találkozók közötti különbséget, másfelől felhívta a figyelmet a pápának a találkozót megelőző beszédére, melyet a pápa szerdán, az általános audiencia keretében mondott el. A honlap a beszámolóját azzal zárta, hogy e beszéd nélkül nem érthetők meg a pápa elképzelési az Assisi-találkozóval kapcsolatban. A cikk szerzője állításának igazolására a pápa beszédéből a következő passzázsokat emelte ki: Benedek pápa a tegnapi általános audienciát arra használta, hogy egy szokatlanul aktuális és szokatlanul hosszú beszédben bemutassa saját véleményét az Assisi-találkozóról. A békéről mint Isten ajándékáról beszélt, melyet Isten Krisztusban, a béke királyában ajándékoz nekünk – Krisztus nem nagy földi hatalommal és pompával, hanem alázattal és szelídséggel rendelkező király. „Jézus azok királya, akiknek szíve szabad a hatalom és a materiális javak iránti sóvárgástól, a mások feletti uralom vágyától és keresésétől. Jézus azok királya, akiknek megvan az a belső békéje, mely arra tesz alkalmassá, hogy a kapzsiságot és az önzést legyőzze, mely a világban uralkodik; azok királya, akik tudják, hogy egyedül Isten az ő gazdagságuk. Jézus egy szegény király a szegények között, jótékony azok között, akik jótékonyak akarnak lenni. Ily módon a béke királya, Isten hatalmának köszönhetően, aki a jó és a szeretet birtokosa. Jézus az a király, aki a harci szekereket és méneket elpusztítja, és széttöri a harci íjakat, egy király, aki a kereszt békéjét valósítja meg, eget és földet összeköti egymással, és testvéri hidat emel minden ember közé. A kereszt a béke új íja, a megbékélés jele és eszköze. (lásd: Zak 9,9-10)      Ez az új béke-birodalom, melyben Krisztus a király. Olyan birodalom, mely az egész földet beborítja. Zakariás próféta meghirdeti, hogy ez a szelíd és békeszerető király uralkodni fog »tengertől tengerig, a Folyótól egészen a föld határáig«.      Annak a birodalomnak, amit Krisztus alapít, univerzális méretei vannak. E szegény és szelíd király horizontja nem egy terület és nem egy állam, hanem az egész föld határa. Túl minden faj, nyelv és kultúra határain teremt közösséget és egységet.” Azt hiszem, mind a summorum-pontificum, tehát a katolikus fórumok egyik legkatolikusabbja, leghitelesebbje, mind a pápa, a Hittani Kongregáció egykori prefektusának, azaz az Egyház tanítóhivatala legfőbb tekintélyének elképzelése a kereszténységség alapdogmájáról, egyáltalán Jézus Krisztus személyéről annyira elképesztő, hogy az már-már hihetetlen. Mindazonáltal arra alkalmas, hogy feltárásával lerántsa a leplet az elmúlt évtizedek szellemi zűrzavaráról, eltévelyedéséről. Hogy a helyzetet világosabban lássuk, elsőnek azt kell megnézni, hogy XVI. Benedek pápa milyen szövegből merítette idézetét. Ő Zakariás próféta könyvének 9. fejezetéből idézi a 9. és 10. verset. Ugyanennek a fejezetnek, mely a próféta jövendölését írja le, 3-4 és 13-14 verse a következőképpen hangzik: „Erődöt épített magának Tirusz, annyi ezüstöt halmozott fel, mint a por, annyi aranyat, mint az utcán a sár. De lám, tulajdonává teszi az Úr, seregét a tengerbe űzi, őt magát lángba borítja.” – „Kifeszítem íjamat, Judát fölfegyverzem Efraimmal; meglengetem a fiadat, Sion, s mint a hősök kardja, olyanná teszlek. Az Úr, megjelenik fölöttük, s nyilai repülnek, mint a villám. Az Úr megfújja a harsonát, előrenyomul dél fergetegében.” A próféta tehát egyáltalán nem egy általánosságban mindenütt és minden helyzetben békét hozó Istenről beszél, hanem egy nagyonis harcias, népének ellenségeivel igencsak kegyetlenül elbánó Úrról. Ha tehát a pápa Assisiben és egyáltalán különböző alkalmakból tartott beszédeiben arról szólna, arra figyelmeztetne, hogy az Úr békét ad az övéinek, miközben eltiporja, megsemmisíti, megbünteti a vele ellenkezőket, akkor és csak akkor beszélne a Szentírás szellemében, akkor lennének szentírási idézetei autentikusak.      Így azonban, azzal, hogy a békét olyannak írja le, mely minden emberre vár, akár elismerik azok Krisztust királyuknak, akár nem, akár Isten parancsait teljesítik azok, akár nem, valójában a legádázabb módon félrevezeti őket, és részese, ha nem közvetlen okozója lesz pusztulásuknak, annak a borzalomnak, amikor Isten „megfújja a harsonát, előrenyomul dél fergetegében”, hogy elpusztítsa őket. Jézus egyáltalán nem a szegények és szelídek királya, Jézus nem az emberek miatt üresítette ki magát, azaz lett szegénnyé, hanem egyes egyedül Isteni Atyjának a megdicsőítésére! Ő Isten előtt szegény és szelíd, nem az emberek előtt! Ő ragyogó pompában uralkodó király, a dicsőség birtokosa itt a földön, aki harcában, az Istennek adott elégtételben időszakosan levetette királyi jelvényeit, de nem azért, hogy előttünk, emberek előtt szegény legyen, hanem, hogy Istent megdicsőítse önmaga teljes kiüresítésével.      Ahogy G. atya magyarázta: azt tette, amit egy földi király tesz, amikor harcba vonul ellenségei ellen. Leveszi koronáját és díszes köpenyét, és felcsatolja páncélját. Ezt azonban azonnal újra a díszes köpenyre cseréli fel, ahogy a harcból győzelmesen visszatér, és ebben várja hívei feltétlen hódolatát.      Az a tény, hogy Krisztus itt a földön támadt fel, hogy emberként jelent meg a tanítványok előtt, hogy emberként ment fel a mennybe, tehát, hogy nem a mennyben támadt csak fel, azt mutatja a napnál világosabban, hogy a megfeszített Jézus itt a földön lett diadalmas, itt mutatkozott meg győztes királyként! Jézus különösen az ellenségei előtt király, aki velük szemben „ítélni fog eleveneket és holtakat”. Jézus csak azáltal vált a szegények királyává, mert azoknak, akik megtartják parancsait, e világban – amelynek „Sátán a fejedelme”, ahogy Ő mondta –, csak a szegénység és az üldöztetés lehet az osztályrésze, ahogy erre tanítványait figyelmeztette.      A szegénység önmagában, cél és értelem nélkül nem jó, nem olyan valami, ami elérendő vagy dicsérendő cél. G. atya mondta, hogy ő egy természeténél fogva, eleve szegény, elesett, szerencsétlen királyban nem tud hinni. Az emberi természet, mellyel Isten ruházott fel bennünket, már csak olyan, hogy a királyhoz nem a nyomort, a szűkölködést társítja, hanem a dicsőséget, a pompát, a gazdagságot, a hatalmat. Alapvető követelmény tehát, hogy különbséget tegyünk Krisztus, az emberek, a mindenség királya, és Krisztus, az Emberfia között, aki Atyjának akaratát teljesíti, azt a küldetést végzi el, melyet Atyja bízott rá, mellyel Atyja előtt tiszteleg. A szentmise Istennek szól, az ember a gyümölcseiből részesül. A keresztáldozatot Jézus Isteni Atyjának mutatta be, nem pedig nekünk, embereknek, és nem is e világnak.      Jézus nem azért született a jászolban, hogy nekünk a szegénységet mint valami önmagában jót hirdesse, hanem hogy Isten előtt kiüresítse önmagát. A születés után ezért küldte Isten a három királyokat, hogy királynak kijáró módon tisztelegjenek előtte, és ezzel minden kor emberének megmutassák az Őt megillető tiszteletet. A pápa által hirdetett szegény, mindenki számára békét hozó király-hitből egyenes út vezet a modernizmus szeretet-vallásához, az objektív Krisztus-királyban való hittől a „megtapasztalás-hithez”, a küzdelem helyett mindenütt meghunyászkodást hirdető hithez. E modern újhit fontos tanújele magának az ünnepnek az elhelyezése. XI. Pius pápa Mindenszentek előtti vasárnapra helyezte a Krisztus-Király ünnepet, a zsinat újítói, az újhit, újvallás hívei az egyházi év utolsó vasárnapjára tették át, jelezve az újhit dogmáját, hogy Krisztus a földön, a világon nem minden teremtmény ura, hanem csak az Őt követőké, a világ felett majd csak a mennyben fog uralkodni.      Miután a pápa (előbb mint Ratzinger bíboros) imígyen megfosztotta trónjától Krisztust, természetes, hogy bármikor képes a hamis vallások képviselőivel mint egyenrangú felekkel tárgyalni. Így nem tűnik számára lehetetlennek, hogy azt képzelje, mások is – mint azok, aki következetesen betartják Krisztus parancsát – tehetnek valamit a békéért.      Ezért panaszolta Lefebvre érsek, hogy a zsinat legnagyobb bűne, hogy Krisztust megfosztotta trónjától, ezért írt erről egy egész könyvet (melyből hamarosan következnek részletek). És ezért kötelessége minden katolikusnak, hogy úgy higgyen Krisztusban, mint e világ koronás, dicsőséges királyában. És akkor megváltozik az élete: felfogja, hogy semmiért nem kell aggódnia. Semmi, egyetlen pénzügyi gazemberség, egyetlen gazság, igazságtalan törvény stb. nem történhet a mindenható, mindentudó Király tudta és beleegyezése nélkül, és hogy mindez csak azt szolgálja, hogy az Ő tervei valósuljanak meg. Még akkor is, ha ez a hit számunkra nagyon nehéz, arra kell gondolnunk, hogy az embernek nem adatott meg, hogy kifürkéssze Isten akaratát, az Ő tettének rugóit.      A katolikus hit éppen abból áll, hogy mindezek ellenére rendületlenül hiszünk abban, hogy Isten mindent a mi javunkra fordít, hogy hosszú távon mindez a mi üdvösségünket szolgálja. Azt hiszem, ezt a tökéletes, feltétlen bizalmat nevezték a régiek a bretagne-i parasztasszony-hitnek. 2011. október 30., Krisztus-Király ünnepén