2011 októberében Assisiben – a katolikus Egyháznak mint az egyetlen igaz vallásnak minden más világnézet szintjére való megalázó letaszítása mellett – megint egyszer eljött az idő a bocsánatkérésekre, melyek sajnálatos módon magától a Szentatyától, XVI. Benedektől hangzottak el.
Ezzel Benedek pápa előde nyomdokaiba lép, aki a „bűn-kultuszt” egyenesen annak nevetségessé tételéig művelte. Luigi Accatolli már 1997-ig több mint 100 (!) nyilvános bűnvallomását és bocsánatkérését számolta össze II. János Pálnak.
Georg May professzor, egyházjogász és évtizedek óta a katolikus tanítás őszinte védelmezője, már évekkel ezelőtt analizálta ezt a viselkedést és megmutatta annak képtelenségét. A mostani Assisi-találkozóval kapcsolatban most May professzor „Bűnök bevallása és bocsánatkérések” címmel [2000-ben] tartott előadását idézzük fel.
A kereszténység területén az utóbbi időben szokássá vált a nyilvános bűnvallomás és bocsánatkérés. Ezek túlnyomórészt mások viselkedésére vonatkoznak, olyanokéra, akik a múltban állítólag vagy valóban hibát követtek el. Protestáns mintára ez a hullám a katolikus Egyházat is elérte. A bűnvallomásokat és bocsánatkéréseket többnyire az egyházi hierarchia tagjai fogalmazzák meg. A német püspökök többször is megtették ezt, különösen a zsidó-üldözésekkel kapcsolatban. Trier és Limburg püspökei a 2000-es évi nagyböjti pásztorlevelükben a múlt hibáiról írnak. Más országok püspökei követik a németeket. A francia püspökök kiadtak egy ú. n. vezeklési nyilatkozatot, mely elődeiknek a német megszállás alatti viselkedésére vonatkozik. Az ausztrál püspökök az ötödik kontinens őslakosaival szembeni eljárásért kértek bocsánatot. Christoph Schönborn bécsi érsek elődjének, Groer bíboros-érseknek állítólagos vagy valóságos hibájáért kért bocsánatot. Ebből az izgatott kórusból a laikusok sem akarnak kimaradni. Ezért emlékeztet újra és újra a német katolikusok központi bizottsága az egyház és a katolikus keresztények múltban elkövetett hibáira.
Mindezen bocsánatkéréseket elhomályosítja a jelenlegi pápa idevágó aktivitása. Pontifikátusa kezdete óta állandóan vezeklő aktusokat tart az Egyház nevében, melynek ő a legfelső képviselője. Különösen a zsidókkal szemben nem tud elég bűnbánatot tartani és elég sokszor bocsánatért esedezni. Luigi Accatoli 1997. augusztus 24-ig a pápának már több mint 100 nyilvános bűnvallomását és bocsánatkérését számolta össze. Azóta még csak nőtt ezek száma. Az egyetemes Egyház kormányzásának e módja eddigi csúcspontját a 2000. március 12-i istentiszteleten érte el, ahol „mindazok nevében, akik jogtalanságot követtek el” bocsánatot kért a pápa, és ezután ezt a jogtalanságot tárgyuk szerint külön is felsorolta. A pápa az Egyház nevében beszélt, és azt követelte, hogy az egész „Egyház” térdeljen le, és így kérjen bocsánatot tagjai bűneiért.
A pápa szavai alapján az ő bocsánatkéréseit az Egyház, mint intézmény bocsánatkéréseiként értelmezik. II. János Pál nyilvánvalóan sajátos módon gyakorolja hivatalát. Élvezi a rendkívüli és feltűnést keltő aktusokat, mindegy, hogy a szabadban tartott tömegrendezvényekről vagy látványos látogatásokról van szó. Ezek közé tartoznak a gyakori bocsánatkérései is. Úgy tűnik, hogy eközben erős hivatástudat vezérli.
A pápa jó szándéka ezen aktusok alatt kétségen kívül áll. [?] Mindazonáltal bocsánatkérései az Egyház és a pápaság történetében példa nélkül állnak. Ezért számos kérdést vetnek fel: Az első kérdés azt feszegeti, hogy a pápa kinek vallja meg a bűnöket és kitől kér bocsánatot.
Az 1999. szeptember 1-i általános audiencián a pápa Istent és a felebarátokat nevezte meg a bocsánatkérés címzettjeiként. A bűnvallomás, amit tett, szintén Isten és az emberek felé irányult, csakúgy, mint a bocsánatkérés. Ha Isten felé valljuk meg bűneinket, akkor nem érthető, miért a nyilvánosság előtt kell erre sort keríteni, hiszen Isten nem követel ilyesmit. Ha viszont mindez a világ felé irányul, akkor az az egész probléma áll elő, amiről itt most beszélünk.
Hasonlóan néz ki a bocsánatkérésekkel. Ha Istentől kérünk bocsánatot, akkor erre imádságok és könyörgések, a szentmiseáldozat ünneplése és a holtakért mondott búcsúk állnak rendelkezésre. Ha a bocsánatkérés a világ felé irányul, akkor az a kérdés, mivel bántotta meg a mai Egyház a mai világot? Ha a kérés azok felé irányul, akik ellen az Egyház tagjai a múltban vétkeztek, akkor ezek nem érik el a címzettet, mert ezek már nem élnek. A teológiai bizottság helyesen mondja, hogy a megbocsátás „a tettes és az áldozat közötti kortársi viszonyt” tételezi fel.
A Szent Péter bazilikában elhangzott vallomást a Nemzetközi Teológiai Bizottság „Emlékezni és kibékülni, Az Egyház és a múlt hibái” című szakvéleménye előzte meg, amiről a későbbiekben még szó lesz. Még korábbi előzmény volt a pápai „Tertio Millennio Adveniente” című 1994. november 10-i iratban található látványos aktus bejelentése. Itt az áll, hogy ezentúl az Egyház „lányainak és fiainak a vétkeit erősebb tudatossággal” veszi magára, és azon történelmi eseményekre utal, „ahol ezek Krisztus és az Ő Evangéliumának szellemétől úgy távolodtak el, hogy a hit értékeitől inspirált élettanúsággal ellentétben a világnak olyan gondolat- és viselkedésmódot mutattak, mely pont ezek ellentétének és a botránynak a formáit jelentik”.
Nyilván a jelen keresztényeire gondol, amikor a pápa azt írja, hogy az Egyház nem lépheti át az új évezred küszöbét „anélkül, hogy gyermekeit ne buzdítsa, hogy megbánással tisztítsák meg magukat a tévedésektől, a hűtlenségektől, a következetlenségektől és a késedelmektől”, miközben az említett fogyatékosságokat mégis láthatóan ismét a múltba datálja. Hiszen a pápa így folytatja: „A múlt hibáinak az elismerése a becsületesség és a bátorság aktusa.” Valóban az?
Bűn és hiba
Nem kérdéses, hogy az Egyháznak kell a bűnről beszélni, de az egyes embernek Isten ellen elkövetett bűnéről. Az Egyháznak a megbocsátásról is beszélnie kell, de Isten megbocsátásáról. Hiszen minden ember egyedüliként áll Isten előtt. Bűnt mindig csak egyes emberek követnek el. Akkor is, ha sokan együtt és egy időben vétkeznek, a bűn mindig csak mint az egyes ember vagy mint sok egyes ember vétke létezik. Egy részvénytársaság nem tud vétkezni, vétkezni mindig csak a tagok vétkezhetnek. Nem a kollektíva vétkezik, hanem esetleg a benne összefogott személyek összessége, de azok egyenkint. A kollektív bűn tézise elfogadhatatlan. XII. Pius pápa már az 1944-es karácsonyi üzenetében elítélte. II. János Pál a zsidó népnek Jézus halálában való „kollektív bűnösségét” – ahogy a II. Vatikáni Zsinat a „Nostra aetate” dokumentumban – kifejezetten elutasította.
A kollektív bűnösség kollektív személyiséget és kollektív lelkiismeretet előfeltételez, viszont e kettő nem létezik. Egy „közös lelkiismeret” lehetetlenség. E megállapításnak azonban az Egyház számára is érvényesnek kell lennie! Az Egyház bűne egy közös lelkiismeretet feltételez, ilyen viszont nem létezik.
Bevallani értelem szerint csak a saját vétket lehet. Aki mások vétkeire utal, az bűnnel vádol másokat. Ha a pápa az Egyház lányai és fiai által elkövetett vétkeknek a „bevallására” szólít fel, akkor ez a felszólítás nem helyénvaló. Még egyszer: bevallani csak a saját vétket lehet. A helyzet nem lesz jobb, ha valaki verbálisan a vétkes személyekkel való szolidaritását fejezi ki. Aki az elődökkel összefog, és azt mondja: „Vétkeztünk”, az fikciót követ el, mely ellentmond Jer 31,30-nak. Ha egy bocsánatkérés mások viselkedésére irányul, amire a bocsánatkérőnek nincs befolyása, akkor ez Noelle-Neumann asszony szerint „erkölcsi elkülönülés” lesz. (Elisabeth Noelle-Neumann „Kolumbuszért bocsánatot kérni” címmel jelentetett meg egy újságcikket 2000-ben.)
Feltéve: 2011. december 11.
Felelősség és felelősségteljesség
A ma szokásos bűnvallomásokkal és bocsánatkérésekkel kapcsolatban gyakorta felelősségről és felelősségteljességről beszélnek. A felelősség annyit jelent, hogy valaki tetteiért felelősséggel tartozik, miközben kell legyen egy olyan fórum, ahol számot adhat ezekről. A felelősségteljesség azt jelenti, hogy a törvény vagy az erkölcs előírása ellen elkövetett vétségért a tettesnek felelnie kell. Itt is kell lennie egy tekintélynek, amely a sérelemről dönt.
A hibáért a felelősséget mindig csak az egyes ember viseli. Erkölcsi felelősség pusztán egy csoporthoz való tartozás okán az egyéni bűnrészesség nélkül nem létezik. Nem létezik kollektív felelősség. Ugyanilyen kevéssé létezik felelősség az elmúlt generációk tetteiért vagy gonosztetteiért. A teológiai bizottság ezért jogosan jelenti ki, hogy a szubjektív felelősség az érintett halálával megszűnik, ezt nem lehet generációkon keresztül átadni. Senki sem lehet felelős a múlt történéseiért. A felelősség személyhez kötött kategória.
A teológiai bizottság beszél továbbá egy „objektív felelősségről”. Ez a kijelentés azonban megtámadható. Valaki elítélheti a múltban történt dolgokat, de a felelősség akkor is maguknál a tetteseknél marad. Lehet viselni annak következményeit, amit mások követtek el, de nem lehet ezekért a felelősséget átvállalni. Lehet sajnálni, hogy elődeink, a saját családunk korábban élt tagjai más embereknek kárt okoztak és az erkölcsi, vagy a büntetőjog törvényei ellen vétkeztek. De a jelenben élő ember mindezekért ilyen esetben sem visel felelősséget.
Az elődöknek a hitben elkövetett hibáiért felelősséget érezni, ahogy a teológiai bizottság tőlünk elvárja, lehetetlen. Egyszerűen abszurd felelősség-szolidaritásról beszélni az Egyház kétezer éves történelmével kapcsolatban. Az ilyen szójátékokkal inkább kiüresítik a felelősség fogalmát. Mert ha állítólag mindenki felelős, akkor valójában senki nem felelős.
Egyház és bűn
A „Lumen gentium” Nr. 8-ban az áll, hogy az Egyház „egyszerre szent és mindig rászorul a tisztulásra”, az Egyház „szakadatlanul a bűnbánat és a megújulás útját járja”. E kijelentésekben pontatlanul fogalmaznak. Amennyiben az Egyház szent, nincs szüksége tisztulásra. Ami szent, az Isten kegyelme és igazsága. Ami tisztulásra szorul, azok az emberek, mint a kegyelem és az igazság címzettjei és gondnokai. Kötelesség az „Egyház” szó megtévesztő használatától eltekinteni. E szó használatakor mindig világosan meg kell mondani, hogy éppen ki vagy mi értendő alatta. Az Egyházban meg kell különböztetni az isteni és emberi elemet. Amennyire „egyetlen komplex valóságot alkot a földi egyház és az égi ajándékokkal megajándékozott egyház” (Lumen gentium Nr. 8), olyannyira lehet és kell e két aspektust különválasztani.
Az Egyházban minden, ami Istentől származik szent volt, van és lesz. Ha az ember az isteni ajándékokat elcsúfítja, akkor vétkezik, de akármi is jön elcsúfított alakban Istentől, az maga maradandóan szent. A szentségek, a hit, a törvények, az evangéliumi tanácsok, az ajándékok és karizmák mind makulátlanok, mivelhogy Istentől jönnek. Amennyiben az igazság és a kegyelem Istentől kinyilatkoztatott, annyiban bűn és vétek elképzelhetetlen. Ilyen értelemben az Egyház szent volta érinthetetlen, az objektív szentség elveszthetetlenül sajátja.
Mindazonáltal az isteni az Egyházban némely tekintetben az emberihez van kötve. Vagyis az Egyház az ember korlátoltságához, fogyatékosságához és törékenységéhez van kapcsolva. Igen, az istenit bizonyos értelemben az ember bűne fenyegeti. Az Egyházban történhetnek bűnök, ez az egyháztagok megkísérthetőségéből és szabadságából adódik. Ahogy a Sátán Krisztust megkísértette, úgy kísérti meg az embereket is az Egyházban. És ebben sikereket ér el. Az Egyházban mindig lesznek bűnös és megátalkodott emberek. A megkereszteltek az Egyház evilági szektáját alkotják és testesítik meg. Ezért lesz bennük az Egyháznak, mint emberek közösségének, szent volta vagy bűnössége nyilvánvaló. Mivel a megkereszteltek az Egyház tagjaiként vétkeznek, bűnükkel az Egyházat gyalázzák meg és elsötétítik szent voltát. A teológia szakvéleményben áll a mondat: „A bűn mindig a személy sajátja, akkor is, ha az egész Egyházat sérti meg.”
A hivatalviselőkben az Egyház, mint evilági struktúra, világosabban megmutatkozik, mint egyszerű tagjaiban. Ezért döbbentenek meg és háborítanak fel az ő bűneik jobban, és ezért okoznak nagyobb kárt, mint az egyszerű hívek bűnei. Az Egyház nem rendelkezik isteni kezességgel, ami a pásztorok tetteit és céljait a tévedéstől, a szűklátókörűségtől és az erkölcsi hiányosságoktól megvédelmezi. Még kevésbé létezik garancia arra, hogy a vezetők élete mindig megfelel Krisztus követésének. Nem minden püspök és pap volt és lesz megvilágosodott és magát feláldozó jó pásztor. Az Egyházban rendszerint átlagos és középszerű emberek viszik a szent és rájuk bízott javakat az évszázadokon keresztül.
A primátus birtokosai is koruk gyermekei, és ezáltal alá vannak és voltak vetve a korhoz kötött elképzeléseknek (és tévedéseknek). Bár az ő vétkeik is mindig az egyes ember vétkei maradnak, az Egyház külső képét mégis eltorzítják. Bűneiket az Egyház bűnei közé számítják, mert bizonyos tekintetben az Egyházat ők reprezentálják.
Általában ki lehet jelenteni, hogy minden egyes keresztény erkölcsi csődje az Egyház bűneként jelenik meg, mert mindent, amit tesz, az Egyház tagjaként teszi. A tagok bűneiket mintegy átadják az Egyháznak. Az Egyház ilyen értelemben soha nem volt „szeplő és ránc nélkül” (Ef 5,27), és ezért a belső tisztulás szükségessége minden időben fennáll. Az Egyház, mint emberek közössége, mindig elmarad a küldetésétől. Ezért vannak a hívek állandóan felszólítva, hogy vallják be bűneiket, de a saját bűneiket, nem az Egyház bűneit. Az Egyház, mint ilyen, nem tud vétkezni, mert a közösségnek hiányzik a személyhez kötött jegye, és ezért, mint ilyen, nem képes bűnös döntésre. Soha nem az egész Egyház, hanem csak a tagjai bűnösek.
Az Egyházban mindig vannak szentek. De az Egyházban téves döntések és helytelen irányú fejlődés, sőt végzetes döntések és irányok is lehetségesek. Mi évtizedek óta ezek alatt élünk. De az Egyház ennek ellenére sem szűnik meg soha szent Egyháznak lenni. Ami őt beszennyezi és eltorzítja, az a megvilágosulatlan emberek hatalmaskodásai és tökéletlenségei. Abban az állításban, hogy az Egyház, mint ilyen, bűnös, Michael Schmaus a germán mítosz tragikus világérzésének és világszemléletének a hatását látja. A teológiai bizottság is kijelenti, hogy az Egyház nem lehet alanya és tettese a bűnnek, mindössze magára veheti a felelősséget tagjainak a bűneiért. Éppen ez történik a pápa és a püspökök bűnbeismerésében.
Az igazság érdekében mégis több megkülönböztetést kell tenni. Egy dolog a hívek megkísérthetőségének és gyengeségének a tanbeli kijelentése, és más dolog a megtörtént bűnök valóságának az állítása. Továbbá különbséget kell tenni az egyházhivatali tevékenység és a keresztények aktivitása között. Teljesen elfogadhatatlan azt állítani, hogy az egész Egyház, azaz minden hivatalviselő és tag, akár csak egyetlen egy korban, vétkezett. Egyes hivatalviselők és tagok helytelen viselkedése mellett mindig voltak olyanok, akiknek ehhez semmi közük nem volt, vagy éppen helytelenítették ezt.
A bűnök beismerése és bocsánatkérések
A pápa (és sokan vele) elmúlt évszázadok híveinek helytelen viselkedését „ismeri be”. E hívek „bűnéről” és „vétkéről” beszél. Ezzel egyértelműen azt állítja, hogy korábbi generációk tagjai bűnöket követtek el. Ha a pápa 2000. március 12-én kijelenti, hogy nem korábbi idők keresztényeinek a szubjektív bűnéről mond ítéletet, ugyanakkor azonban megállapítja, hogy az március 12-én foganatosított cselekedet azok „vétségeinek” az elismerése, akkor nem lehet megkerülni azt a következtetést, hogy azok bűnét érti, hiszen a vétségeket nem szokás bűntelenül elkövetni.
Mindazonáltal kijelentései rendszerint homályosak maradnak. Olyan általános vádaknak, melyeknél nem világos, hogy pontosan kikre is vonatkoznak és hány embert érintenek, nincsen valóságos értékük; az embereket igazságtalan gyanúval illetik és a legvadabb spekulációknak adnak teret. Ami viszont döntő: A megbánásban nincs helyettesítés. A megbánást a lehető legszemélyesebben kell érezni. Senki nem bánhatja meg a holtak bűneit. Ezért erre senkit nem is lehet felszólítani. Ha korábbi idők keresztényei vétkeztek Isten ellen, akkor nekik a később született keresztények „megbánása” nem segít bűneik eltörlésében.
A pápa az Egyház elhunyt tagjainak (általa állított) bűneit nyilvánosan ismeri be. Ezzel olyasmit tesz, ami az Egyház történelmében példa nélkül áll. Eddig mindig arra szólítottak fel, hogy a saját bűneinket valljuk meg. Most azonban idegen bűnöket ismernek be. Én ezt képtelen eljárásnak tartom. A hívek viselkedését lehet sajnálatra méltónak tartani, lehet elhatárolódni tőlük. Alapos tanulmányozás után lehet arra a következtetésre jutni, hogy valaki tévesen, erkölcstelenül vagy akár bűnösen cselekedett. De nem lehet más helyett a bűnt bevallani és érte bocsánatot kérni. Nem-tettesek nem tudnak a nem-áldozatoktól bocsánatot kérni.
A pápa ráadásul korábbi generációk keresztényeinek a bűneiért és gonosztetteiért kér bocsánatot. Ez a következő meggondolásokhoz vezet: Aki mások, azaz más helyett kér bocsánatot, az egyúttal belerúg ebbe a bizonyos emberbe, hiszen bűnnel vádolja meg. Aki egyháztagok vétkeiért kér bocsánatot, az váddal illeti őket és bíráikká teszi meg magát.
Ebben súlyos igazságtalanság rejlik, hiszen az Isten előtt beszámítható bűn egyedül Isten mindent tudó szeme előtt nyilvánvaló. Az embernek ebbe nincs belátása. Az eseményekről és személyekről, a teljesítményekről és sikertelenségekről, a bűnről és bűntelenségről még a kortársak ítélete is rendkívül különböző, sőt egymásnak ellentmondó. Az időbeli távolsággal a megítélés nehézségei pedig csak nőnek.
Amikor Ratzinger bíboros a szentmise kezdetekor mondott liturgikus bocsánatkérést a pápa 2000. március 12-i bűnvallomásával hasonlítja össze, akkor döntő különbséget nem vesz észre. Az első esetben a saját, míg a másodikban mások mellét ütik. Lehet, hogy némely esetben önvallomások és beszámolók alapos vizsgálata után lehetséges mások vétkét megállapítani, de az általuk megbántott emberek bocsánatát nekik maguknak kell kérni, senki nem teheti ezt meg helyettük. A pápa könyöröghet Istenhez bocsánatért saját bűnei miatt, és azon emberektől, akikkel igaztalanul viselkedett, bocsánatot kérhet. De nem kérhet bocsánatot mások vétkeiért, kivéve, ha saját tettével vagy mulasztásával részese lett az idegen bűnnek.
Feltéve: 2011. december 15.
Az Evangélium mércéje
A pápa a „Tertio Millennio Adveniente” 33. pontjában a történelem azon eseményeiről beszél, melyekben az Egyház tagjai eltávolodtak Krisztus és az Ő Evangéliumának szellemiségétől. Ezzel jogot formál magának arra, hogy biztos betekintése van Krisztus és az Evangélium szellemiségébe, és hogy erről a magaslatról ítéletet mondhat elődei felett. Ráadásul ezt a jogot az igazsággal köti össze. 1999. szeptember 1-én „az igazsághoz való jogról beszélt”. Tehát a pápa bocsánatkéréseit az igazság nevében mondja ki. Azt állítja, hogy a becsületesség követeli az ilyen eljárást.
Ez ellen több ellenvetés merül fel. Kétséges, hogy az igazságnak (vagy talán inkább az igazságosságnak) eleget tesznek a folytonos bocsánatkérések. A történelmi igazságot egyedül a történelem előítéletmentes kutatásával lehet feltárni. Az egyháztörténelem sötét pontjainak a feldolgozását a pápa nyugodtan ráhagyhatja a tudományra. A tudományon kívüli megállapítások semmit nem tesznek hozzá a múlt feltárásához.
Ezért jogos annak a kérdésnek a felvetése, hogy miként viseli el a kutatás szabadsága, „ha a pápa hivatalból történelmi tények felett ítéletet mond ki” (Patrick Bahners). Mindenki, aki komolyan tanult teológiát, emlékezni fog arra, hogy az egyháztörténelem árnyoldalait az akadémikus tanárok soha nem tussolták vagy hallgatták el. Aki alaposan foglalkozott a történelemtudománnyal, főképp az egyháztörténelemmel, visszafogott lesz annak megállapításával, hogy történelmi személyiségek Isten előtt vétkesek-e vagy sem. Az a tapasztalat, hogy azok jelentenek ki valakit a legkönnyebben vétkesnek, akiknek a legkevesebb a történelmi ismeretük. A másokat bűnnel vádolóknak ezért el kellene rendeli az egyháztörténelem alapos tanulmányozását.
A tettek, illetve tények történelmi megállapítása és ezek erkölcsi megítélése két különböző dolog. Azt valóban lehet mondani, hogy ezt vagy azt a véleményt, amit korábban képviseltek, mi már feladtuk. De azt nem lehet állítani, hogy azok az emberek, akik ezeket a véleményeket osztották és annak megfelelő intézkedéseket hoztak, bűnnel terhelték magukat. Aki erkölcsi értelemben vett hibáról beszél, az feltételezi, hogy a bűnösnek talált emberek, ha akartak volna, másképp is cselekedhettek volna. Ez a feltételezés önkényes és jogtalan. Azon személyek cselekedeteinek vétkességéről, akik olyan eseményekben vettek részt, amit ma esetleg sajnálatosnak minősítenek, egyszerűen lehetetlen dönteni. Maguk a váddal illetett események kivétel nélkül megérdemlik a megértő méltatást. Aki az emberi viselkedés történelmi körülményeit figyelmen kívül hagyja, vétkezik a történelmi kutatás szelleme és módszere ellen, igazságtalan lesz, és a tegnap élt embereket nem veszi komolyan.
Ha a pápa a múlt állítólagos hibáinak elítélésekor az Evangélium mércéjére hivatkozik, akkor figyelmeztetni kell arra, hogy e mércének nem ő az egyetlen birtokosa. Ezt a keresztények összes generációja birtokolja, azok az emberek is, akiket állandóan megvádolnak, csak ők ezt részben másképp értelmezték. Az Evangélium mércéjének mai megítélése nem az egyetlen lehetséges és bizonyos körülmények között még csak nem is a helyes megoldás.
Talán az Evangélium mércéjének mai megállapítása csupán politikailag vagy ideológiailag meghatározott álláspont, melyet néhány évtized múlva mint tarthatatlant el kell majd vetni. Merész dolog azt állítani, hogy most és csak most először értjük meg helyesen az Evangéliumot, és kifejezetten groteszk állítás, hogy éppen az Egyház pusztulásának példanélküli korszakában bukkan fel az Evangélium egyedül érvényes mércéje, mely megengedi, hogy a múlt egészét elítéljük. A 20. század pápája ugyanúgy elszakíthatatlanul össze van kapcsolva a történelemmel, mint a 11. vagy 15 század pápája. A II: Vatikáni Zsinat által előidézett bűvölet nem fedi el ennek tanbeli gyengeségét. E gyűlés vitatott passzázsai nem jelentik a tanfejlődés lezárását, és aligha bírnak a Sententiae certae rangjával; revíziójuk bármikor megtörténhet.
A történelem egyes eseményei
A pápa és számos püspök Angliától Ausztráliáig elmúlt évszázadok híveinek sok konkrét, állítólagos vagy valóságos hibáit mondták ki, melyekért elnézést és bocsánatot kértek. A történelmi események nagy tömegéből, melyekért hitbeli elődeinket pellengérre állítják, a következőket említem meg röviden.
Számomra felfoghatatlan, hogyan képesek az Egyház mai képviselői a 18. és 19. század egyházellenes történelemírását követni és a kereszteshadjáratokat elítélni. Ezen hadjáratok tervét legjobb résztvevőiben a kereszténység iránti vallási lelkesedés és buzgóság sugalmazta. Nagy pápák egész sora szentelte magát nekik szívük egész tüzével. A kereszteshadjáratokkal olyan szentek nevei vannak egybekötve, mint Clairvaux Szent Bernát és Szent IX. Lajos, francia király.
Ne tegyünk úgy, mintha a mohamedán egyházellenségek ellen folytatott harc indokolatlan lett volna. A kereszteshadjáratok megelőző- és védekező harcok voltak az agresszív iszlám ellen, melyek a legteljesebb mértékben szükségesek és bizonyos mértékben hasznosak is voltak. Csak sajnálni lehet, hogy nem nagyobb erővel, szilárdabb elhatározással és nagyobb tartóssággal lettek kivitelezve. A görögök hátráltató viselkedését, akik gyakran kettős játékot űztek, sem szabad elfelejteni.
Az, hogy hadjáratok alatt túlkapások és kegyetlenségek is előfordulnak, sajnos magától értetődő. Ez például arra a „keresztes hadjáratra” is érvényes, amikor az USA belépett az európai háborús eseményekbe. Aki harcolni akar, az rá van utalva katonákra, és hogy a katonák, főleg a zsoldosok a harcokban és a harcok után egy könyörtelen ellenséggel szemben hogyan viselkednek, csak az tudja, aki maga is volt katona.
Ezért nekem az a véleményem, hogy a kereszteshadjáratok a keresztény Európa erőszakos és csodálatraméltó vállalkozásai voltak, melyekért senkinek nem kell bocsánatot kérni. Amennyiben bűn is tapad hozzájuk, akkor azt azokra kell terhelni, akik e bűnökben részt vettek.
Ugyanennyire érthetetlenek számomra az Egyháznak és a vele szövetséges államoknak az eretnekek elleni harc miatt tett bocsánatkérései, melyet általában az inkvizíció név alatt foglalnak össze. A támadás valójában az eretnekektől indult ki. Talán bizony nem akarják elvitatni az Egyháznak az önvédelemhez való jogát? Ez és nem más volt az inkvizíció, amelyre egyáltalán nem csak az eretnekek elleni harcot bízták, hanem sok más a közösségre veszélyes gaztett ellen is fel kellett lépnie. Ráadásul a középkor eretnekei nem csak hitehagyók, hanem egyúttal szociál-forradalmárok is voltak, akiket jogosan tartottak az Egyház, az állam és a társadalom ellenségeinek.
Csak Husz Jánost említem példának, akinek legyőzése az állami és egyházi közösség számára életfontosságú kérdés volt. Hogy egy olyan korban, amikor olyan vétségeket is halállal büntettek, melyeket ma relatív csekélynek ítélünk meg, olyan személyeket is kivégeztek, akik az Egyház és a társadalom legfőbb értékei ellen vétkeztek, és nem mutattak megbánást, nem meglepő.
Az egyházi tekintélyek évszázadokon keresztül másképp gondolkodtak az inkvizícióról, mint a mai bocsánatkérők. Emlékeztetni kell arra, hogy számos inkvizítort emeltek oltárra, vagyis, hogy róluk a pápa tévedhetetlen ítélete által megállapították, hogy a mennyország boldogságába jutottak; vagyis az inkvizícióban végzett tevékenységük nem jelentett akadályt a szentté avatásukhoz. Michele Ghislieri inkvizítor még a pápai méltóságra is feljutott, mielőtt oltárra emelték volna.
Aki soha nem olvasott inkvizíciós protokollt, annak könnyű ezt az intézményt elítélni. Az inkvizícióról egészen bizonyosan érvényes, hogy sokkal jobb volt, mint a híre, melyet az évszázados katolikusellenes agitáció alakított ki és terjeszt róla.
A protestáns területeken azért nem vezették be, mert ott hiányzott a megingathatatlan tan. Ahol elvileg mindenkit alkalmasnak találnak arra, hogy a Szentírásból azt olvassa ki, amit hinnie kell, ott természetes, hogy nem létezhet ítélet alá eső ragaszkodás egy bizonyos tanbeli törvényhez.
Feltéve: 2011. december 20.
A „Tertio Millennio Adventiente” 35. pontjában a pápa több évszázadnak a kereszténység terjesztése vagy védelme során elkövetett intoleranciájáért és erőszakáért kér bocsánatot. Először is arra kell utalni, hogy vádjaival az Egyház legnagyobb teológusaival, Ágostonnal és Tamással is szembe helyezkedik. A hitehagyott keresztények ellen erőszak alkalmazását mindketten helyeselték, sőt ajánlották. A pápa panasza, illetve vádaskodása tökéletes történelmietlen gondolkodásról tanúskodik.
A pápa szavai ellen két fontos érv szól. Először is, a hit megtartásának vagy védelmének igyekezete során alkalmazott nyomást vagy erőszakot nem lehet a lelkiismereti szabadságba való beavatkozással azonosítani. Ellenkezőleg, ezek gyakran pont arra szolgálnak, hogy a lelkiismeret valódi döntése megszülethessen. Aki fásultan és eltompultan vegetál, a kényelmet követi és a tömeg divatjának hódol, annak a hátrányokkal való fenyegetés segít a feleszmélésre és a lelkiismeretességre.
Továbbá könnyű intoleranciáról és erőszakról beszélni annak, aki nem veszi észre, hogy a másik oldalon – erőszak és kényszer mellett – kísértés és rágalmazás uralkodik, mely sokkal inkább veszélyes a lélekre, mint az a nyomás, mely a lelkiismeretet rázza fel és döntéshozatalra sarkall.
Vagy a csábítás (könnyebbségekkel és előnyökkel) és az izgatás, melyekkel – egyébként máig – katolikus keresztényeket nem-katolikus vallási közösségekbe akarják beszervezni, megengedett eszközei a „misszionálásnak”? Amik ellen nem szabad védekezni? Bár nagyon jólhangzó állítás, „hogy az igazság csak magának az igazságnak az erejével érvényesül” (2000. március 12-i bocsánatkérés), de ez a feltételezés nem állja meg a helyét. Először is az igazság a legtöbb ember számára teljesen érdektelen. Őket csak az élvezetek és a szerencse, az élet minősége és a kényelem érdekli, ezért a kényelmes tévedést könnyebben elfogadják, mint a kemény igazságot. Továbbá az igazság (ahogy az igazságosság is) ezen a világon gyakran a kereszten van, azaz elnyomott és agyonhallgatott, megvallóit pedig megrágalmazzák és üldözik. Ez a valódi helyzet, ha valakinek megvan az akarata, hogy meglássa.
A pápa a „Tertio Millennio Adveniente” 34.pontjában a kereszténység egysége ellen elkövetett „bűnökről” beszél. A hitszakadás története, úgy tűnik, különösen gyenge pontja a történelem-ismeretének. Aki a zsinat (Unitatis Redintegratio Nr. 17.) felületes mondatát „mindkét oldal hibáiról” kimondja, az a hiányzó különbségtétel miatt az igazság ellen vét. A 16. század úgynevezett reformációjára gondolok.
Milyen is volt az akkori helyzet? Az egyik oldalon kétségbe vonták, illetve elvetették az Egyház tanítását és alkotmányát. Az újhitűeknek az Egyházzal való szakítása 1520 óta megvolt, és ez gyógyíthatatlan volt. A másik oldalon az Egyház tanítását és alkotmányát képviselték és védelmezték. A hit- és az Egyház-tagadás, és a hithez és Egyházhoz való hűség között talán mégis alapvető különbség van, melyet nem lehet elbagatellizálni azzal, hogy megkülönböztetés nélkül mindkét oldal hibáiról beszélnek.
Ehhez még a következő is járul: Az egyik oldalon volt egy mozgalom, mely az agitáció és a rágalmazás minden eszközét bevetette, a nemzeti szenvedélyeket felkorbácsolta, az embereknek minden erőfeszítés nélkül elérhető mennyet ígért, és kezdetektől fogva a zsákmányéhes és kéjsóvár hercegek hatalmi eszközeit vetette be a maga érdekei számára. A másik oldalon állt a papok, apácák és laikusok kilátástalanul védekezésbe szorított kis csapata, akik a trendnek gyakran megélhetésük és otthonuk veszélyeztetésével, sőt életük kockáztatásával, álltak ellen, amihez a földi segítséget többnyire nélkülözték. Ez a helyzet láthatóan elkerülte a pápa figyelmét.
Ugyanígy nem vette észre, hogy a protestantizmus lényéből fakadóan a katolikus Egyház elleni támadást jelenti. Talán szabad még védekezni ez ellen, vagy nem? Ezért én azoknak a férfiaknak és nőknek a megvádolását, akik a 16. században a protestáns viharnak ellenálltak, méltánytalannak tartom.
A pápa beismerései különös dimenziót öltenek, ha a zsidókról kezd el beszélni. Ehelyütt a vádaskodásai és megalázkodásai szinte nem ismernek határokat. Azon tűnődöm, vajon ez az önsanyargatás lengyel származásával függ-e össze? Közismert, hogy a zsidókkal szembeni ellenségeskedés kevés országban annyira meggyökerezett, mint Lengyelországban. A pápa talán ezért hajtogatja megállás nélküli beismeréseit?
Először tisztázni kell: Természetes, hogy minden zsidókkal szembeni igazságtalanság elítélendő. Természetes, hogy a rasszista antiszemitizmus butaság, igazságtalan, sőt bűntett. Mégis meg kell vizsgálni, mi tartozik e fogalom alá, mert ez nem válhat közhellyé, mellyel a zsidókkal szembeni mindennemű kritika meg van akadályozva. Mert a zsidók elleni jogos kifogások és a zsidó magatartással szembeni megalapozott panaszok nem jelentenek bűnös antiszemitizmust.
Amikor a pápa 2000 márciusában Nyugat-Jordániában palesztin területekre látogatott, és eközben a palesztin nép szenvedéseiről beszélt, ez alatt azokat az elnyomásokat és jogtalanságokat értette, melyeket e népnek a zsidók évtizedek óta okoznak, akkor is, ha eközben a zsidók nevét nem ejtette ki.
Azon kísérlet ellen, mellyel az Egyházat mint ilyet az erkölcstelen antiszemitizmusért felelőssé akarják tenni, határozottan tiltakozni kell. Az egyházi tekintélyek gyakran, egészen a legújabb időkig állást foglaltak a vak és rosszindulatú zsidógyűlölet ellen. Mindennemű történelmi ismeret hiányát mutatja, ha valaki a középkor zsidó-pogromait az Egyházra vagy a hitvalló keresztények rovására akarja írni. Könnyű dolog rettegő és hiszékeny emberek csoportjait felizgatni és a másfajta kisebbség elleni kihágásokra buzdítani. Hogy a csőcselék mire képes, azt állandóan láthatjuk Indonéziában és Pakisztánban, valamint sok afrikai országban.
Továbbá azt a kérdést is fel kell tenni, mi rejlik a keresztények állítólagos vagy valódi anti-judaizmusa mögött? Hogy a zsidók többsége a kezdetektől ellenszegült Jézus üzenetének és ezzel a kereszténységnek, az tény. Az első évszázadok keresztényei nem csak a pogányok ellenségeskedésével, de a zsidók gyűlöletével is szembe kerültek. Az ezt követő időkben a zsidóknak a keresztényekkel szembeni ellenszenve nem változott át vonzalommá. Ha a Talmudban minden Jézusról és Máriáról elhangzó szó tele van gyűlölettel, akkor meg lehet érteni a keresztényeket, akik a zsidóktól semmi jót nem vártak.
Hiányolom, hogy egyáltalán nem kérdezi meg senki, hogy a zsidó nép tagjai mikor, hol és milyen gyakran szolgáltattak a keresztényeknek és az Egyháznak jogos alapot a panaszra, a vádakra és a védekezésre. Sehol nem vizsgálják meg, mit követtek el a zsidók a keresztények ellen. Holott alapos adatok állnak erről rendelkezésre.
Tény, hogy a középkor és az újkor hercegei és városai számos korlátozó törvényt és intézkedést hoztak a zsidók ellen, hogy általában csak saját városrészükben lakhattak, és hogy időnként és néhány helyen megkülönböztető jelet kellett viselniük. Ugyanakkor meg kell engedni azt a kérdést, hogy mely okok álltak e törvények és előírások mögött, és hogy az egyházi tekintélyek miért nem szálltak szembe ezekkel az állami intézkedésekkel?
Hiányolom, hogy a teológus bizottság nem kérdezi meg, honnan ered a keresztényeknek a zsidókkal szembeni ezen bizalmatlansága vagy ellenszenve? Lehetséges, hogy a zsidók okot szolgáltattak erre?
Mindazonáltal a pápa Jeruzsálemben annak a reményének adott hangot, hogy „soha többé ne legyen a keresztények között zsidóellenes vagy a zsidók között keresztényellenes érzés”. Kívánatos lenne arra is emlékeztetni, hogy nem csak az antiszemitizmus bűn, hanem a más népek elleni gyűlölet és izgatás is, például a német nép ellen.
Különösen fájdalmasak a pápa szemrehányásai, ha azok a keresztényeknek a nemzetiszocialista rezsim zsidóüldözéseivel kapcsolatos magatartása ellen irányulnak. Egyetlen normális ember sincs, aki ezt a szörnyű eljárást nem ítéli határozottan el. Csak nem kell ezeket a katolikus Egyház rovására írni. A nemzetiszocializmus zsidógyűlöletét nem lehet keresztény gyökerekre visszavezetni. A zsidók elleni bűnös intézkedések szerzői és végrehajtói kivétel nélkül olyan személyek voltak, akik vagy elhagyták katolikus hitüket, vagy nem engedelmeskedtek az Egyház utasításainak. Az Egyház mindent megtett, ami a hatalmában állt, hogy a dühöngésnek véget vessen vagy az üldözötteknek segítsen. De az Egyház nem képvisel nagy erőt e világ hatalmasaival szemben.
A zsidósággal való kapcsolatok bizottságának jelentésében olyan keresztényekről van szó, akik „nem voltak elég erősek, hogy hangjukat tiltakozásra emeljék”. Itt tehát azokat a keresztényeket, akik nyilvánosan nem tiltakoztak a zsidók üldözése ellen, gyengeséggel vádolják. Kérdezem: Hogyan képzelik e szöveg megfogalmazói a nyilvános tiltakozást a náci rezsim által elsőszámú ellenségnek kikiáltott zsidók diszkriminálása és üldözése ellen?
Úgy tűnik, a bírálóknak elkerülte a figyelmét, hogy a Harmadik Birodalomban a zsidók érdekében történő nyilvános fellépés a beszélő elleni nagyon súlyos szankciókhoz és az üldözöttek elleni retorziókhoz vezettek. Bernhard Lichtenberg berlini nagyprépost nem ment az utcára, hogy a zsidók ellen elkövetett jogtalanságok ellen tiltakozzon, mindössze a templomában imádkozott a zsidókért, de ezért is két évre eltűnt a börtönben, majd a koncentrációs táborba vezető úton halt meg!
Ki mer olyan arcátlan lenni, hogy azokat vádolja gyávasággal, akik nem tették ugyanazt, amit Lichtenberg? A zsidók elleni jogtalansággal szembeni tiltakozást 1938. november 9. után azért sem kellett egyházi oldalról megismételni, mert ez az Egyház erkölcsi tanításában ősidők óta hangosan hirdetve volt. A felebarát általános szeretetének a kötelezettsége senkit nem zárt ki, sokkal inkább mindenkit egyformán felölelt. Aki hallotta az Egyház üzenetét, az tudta, hogy az antiszemitizmus bűnös dolog.
Ugyanezt kell a német püspökök szemére hányni. Véleményük szerint, hogyan kellett volna a kortársaknak „a rasszista antiszemitizmus ellen szükséges szembenállást tanúsítani”? Ők talán megtalálták volna „a látható tiltakozáshoz az erőt”, melyet elődeiknél hiányolnak? Vagy talán ma másmilyen, ellentétes szemrehányásokat tennének elődeiknek, ha azok a tőlük elvárt „nyilvános és kifejezett tiltakozást” az 1938-as pogrommal szemben kinyilvánították volna, és ennek következtében katolikus templomokat gyújtottak és dúltak volna fel, katolikus üzleteket raboltak volna ki és katolikus családok lakásait tették volna tönkre? [Vajon, azoknak a püspöknek, akik ma a világtól és a médiától való rettegésükben, mindent megtesznek, mindenbe belemennek, csakhogy politikailag korrektek legyenek, mire lett volna bátorságuk a nácikkal szemben? Pont ezek a fő gyávák, akikhez hasonló soha nem volt az Egyház történelmében, mernek elődeik „mulasztásáról” beszélni?]
A pápa arról panaszkodik, hogy hiányzott „a konkrét akció” a zsidók érdekében. Ezzel azokat az embereket vádolja meg, akik a diszkriminációt és rablást, a deportálást és a gyilkosságokat nem akadályozták meg, anélkül, hogy megvizsgálná, hogy vajon egyáltalán képesek lettek volna ezt megakadályozni. Milyennek képzel el egy barbár rendszerben egy „konkrét akciót”? Ezek a szemrehányások nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyják, hogy mindazokat, akik így vagy úgy ellenszegültek, a munkahely elvesztésétől a börtönön keresztül az élet elvesztéséig tartó kemény szankciók fenyegették. Ha a rezsim valamely dologban nem ismert tréfát, akkor az a zsidókkal szembeni viselkedés volt.
A korábbi generációk megvádolásában különösen deréknek mutatkoznak a német püspökök. „Az Egyházban bűnök történtek”, jelentették ki 1979-ben. Nem értem, hogyan lehet „mindenki felelősségéről minden megtörtént eseménnyel kapcsolatban” beszélni, amit a német püspökök állítanak. Mi, a Harmadik Birodalom kortársai, nem vettünk részt a bűnös cselekedetekben, sőt, sokkal inkább undorodtunk tőle, ha hallottunk róluk. Ezért nem engedjük meg, hogy a bűnök beismerői kitöröljék belőlünk azt, amit láttunk és hallottunk, nevezetesen, hogy senki nem viselkedett elutasítóbban a nemzeti szocializmus ideológiájával szemben, mint a gyakorló katolikus keresztények.
Ha a pápa a mai keresztényeket a zsidók ellen elkövetett elmúlt jogtalanságok megbánására szólítja fel, akkor ez a felszólítás tévedés. A megbánás nagyon személyes ügy, melyet nem lehet mások helyett megtenni.
Feltéve: 2011. december 29.
A „világ” hálája
A pápa és a püspökök elmúlt években tett beismerései és bocsánatkérései a címzettek többségét nem elégítette ki, sőt ezek ma is a bűnbánati aktusok elégtelensége miatt panaszkodnak. Hiányolják, hogy a pápa nem ismerte be az Egyháznak a vétkeit, hanem csak tagjainak bűneit. Az egyik német újság (Wiesbadener Kurier) például azt írja, hogy annak beismerése, hogy az Egyház tagjai vétkeztek, és nem maga az Egyház, „csak a fél igazság”. Egy másik lapban (Allgemeine Zeitung, Mainz, 2000. március 13.) az áll, hogy a pápa „nem volt elég bátor a bűnt az Egyháznak a vállaira is ráterhelni”. Az olvasói levelekben a pápa „kétszínűségéről” és „felelőtlenségéről” írogattak, ami a dolgot „rosszabbá tette”, mint amilyen a bocsánatkérés előtt volt.
Látható, hogy a pápai bűnbánat kritikusai számára annak az intézménynek a megalázása volt fontos, melytől olyan terhes tanok, mint az ítélet és a pokolra küldés, és olyan kellemetlen utasítások, mint az azonos neműek szexuális kapcsolatának tiltása, ered – magát az Egyházat kell tehát kikészíteni. Mások azt hiányolják, hogy II. János Pálnak „világosabb szavakat” kellett volna találnia.
Kiváltképp zsidó oldalról tartják a pápa szavait elégtelennek. Lau izraeli főrabbi felszólította a pápát, hogy a Vatikán és az Egyház „gaztetteit” a zsidó nép ellen egyértelműen ítélje el, és követelte XII. Pius pápa elítélését. Itt érhető tetten, hogyan hódította meg Hochhuth pamfletje a közvéleményt. Németországban Paul Spiegel, a zsidók központi tanácsának elnöke „az Egyháznak a holocaust alatti tevékenységéről szóló világos beismerését” hiányolta. Helyettese, Michel Friedmann a pápa nyilatkozatát „közönyösnek és kiábrándítónak” nevezte. Még messzebb ment a mainzi Allgemeine Zeitung 2000. március 13-i cikkében, amelyben arról panaszkodtak, hogy „annak egyértelmű beismerése, hogy az Egyház szerencsétlen meghunyászkodásával előkészítette a talajt a nácik zsidóüldözéséhez, elmaradt”. Továbbá: Róma „a zsidók ellen elkövetett tömegmészárlásban való bűnrészességét a híveire hárította”. – Az egyházi oldalról elhangzott megalázkodások láthatóan nem voltak elég mélyrehatóak. Mert a világ további és mélyebbre ható bűnbánatokat követel.
De katolikus oldalról is mutatkozik elégedetlenség a pápa beismeréseivel kapcsolatban. Évtizedek óta tapasztaljuk, hogy minél kevesebb katolikus gyónja meg bűneit, annál hangosabban és többen követelik, hogy az Egyház ismerje be saját bűneit. A feminista frakció azt követeli, hogy kérjenek bocsánatot az Egyháznak a nőkkel szembeni állítólagos téves magatartása miatt. Hans Küng szerint a pápának azért kellett volna bocsánatot kérnie, hogy a nőket eddig nem szenteltéek pappá. Mások a papok cölibátusa miatt követelnek bocsánatkérést. Sokan pedig azt várják, hogy az Egyház a szexuális tanai miatt kér bocsánatot. De ezzel a bocsánatkérések potenciálja, melyet az Egyháztól várnak el, még messziről sincs kimerítve.
A bocsánatkérések kihasználása
A progresszisták és a modernisták az Egyházban visszafogott elismerésüket és jóváhagyásukat adják a pápa és a püspökök bocsánatkéréseihez, mert felismerték, hogy ezek hasznosak céljaik eléréséhez. A világban általános jelenség, hogy a bocsánatkéréseket mindenütt kihasználják. Azzal a szándékkal várják el őket, hogy a beismerésre felszólított személlyel, illetve az általuk reprezentált közösséggel szembeni követelésüket megokolják és érvényesítsék: a múltbeli vétkeket bizonyos politikai vagy anyagi célok érdekében használják ki.
Hasonlóan zajlik ez az Egyházban is. A pápa és a püspökök bocsánatkérései jól jönnek az Egyházon belüli rendszerváltozásoknak. A múlt fájdalmas eseményeire való emlékezéssel kell a mai ellenfelet szembesíteni és lehetőleg elintézni. Egy belga újság („Het Laatste Nieuws” Brüsszel) ezt írta: „Erkölcsi vezetést csak mai tettekkel és nem a tegnapért való bocsánatkérésekkel lehet elvárni.” A cikkíró, Ulrich Ruh a múlt bűneinek beismeréséből és a bocsánatkérésekből „a mai egyházi mindennapok számára követelt konzekvenciákat”. Első helyen az Egyház alkotmányának megváltoztatása és kormányzása számára követelt következményeket. Jürgen Werbick teológus az elmúlt századok állítólagos hibáit és gaztetteit arra használja, hogy belőlük érvet kovácsoljon a mai állítólagos „centralizmus” ellen.
Egy németországi lap egy követ fúj a belgákkal, amikor ezt írja: „Aki a korábbi évszázadok egyházi imperializmusát fájlalja, az egyúttal nem gyakorolhatja a római centralizmust, mely a helyi egyházaknak kevés mozgásteret biztosít.” Ezek az emberek láthatólag pontosan tudják, hogyan kell Jézus Egyházának kinéznie, és milyen irányban kell megváltoznia. Mindenekelőtt a progresszista és modernista teológusoknak kell korlátlan szabadságot biztosítania. Így követelnek több figyelmet és megértést a téves tanokat hirdető teológusoknak, mint például Hans Küng és Drewermann. A tan tisztaságának érdekében hozott intézkedéseket pedig meg kell szüntetni.
A bocsánatkérések további lehetőséget szolgáltatnak arra, hogy az Egyházat a 16. századi hitszakadásban való bűnrészességgel vádolják, és így a protestantizmust – még jobban – felértékeljék, és a jelen protestantizálódását előrelendítsék.
Mások a pápai bocsánatkérések konzekvenciájaként a kondomok megengedését követelik. Mind azok az abszurd, pusztító követelések, melyeket a teológus-szövetségek, laikus csoportosulások és egyházmegyei fórumok évtizedek óta újra és újra megfogalmaztak, úgy vélik, hogy a pápai bocsánatkérésekben támogatást találtak. A jövőben további nyomásgyakorlás várható.
Vagyis jól látható, hogy a múlt állítólagos vétkei miatti beismerések követelését arra használják, hogy az Egyházat még jobban megalázzák és becsméreljék.
A saját bűn beismerése
Nyíltan bevallom, hogy én az egyházi hivatalviselők említett beismeréseit és bocsánatkéréseit helytelennek tartom. Nem a már megtett beismerések konzekvenciájaként, hanem e beismerések helyett inkább a saját bűn, vagy legalábbis a saját helytelen magatartás bevallása tűnik számomra ajánlatosnak. A jelenben történő jogtalanságoknak és igazságtalanságoknak megvan az az előnyük, hogy ellenőrizhetőek, ami a múltbeliekről csak megközelítően lehetséges. A tettes és az áldozat még életben van. Az előbbiek megkérdezhetik az utóbbiakat, hogy mit követtek el ellenük, amennyiben nem tudnák vagy már elfelejtették volna. Elnézést kérhetnek tőlük, és amennyiben lehetséges, elégtételt szolgáltathatnak.
Úgy gondolom, hogy legfőbb ideje, hogy az Egyházban a zsinatutáni összeomlás előidézői és kivitelezői saját teljesen nyilvánvaló felelősségüket nyilvánosan elismerjék. Elsősorban a püspök urakra gondolok, akiknek elődeik megvádolása nagyon könnyen esik, de a saját bűneiket még soha nem vallották meg. Ráadásul a múlt hibáiért mondott elnézések egyenesen botrányosak, ha ugyanazoknak a püspököknek a szájából hangzanak el, akik a katolikus Egyház önpusztítását évtizedek óta nem csak tétlenül nézik, de e folyamatért a felelősséget viselik. A zsinatutáni egyházi élet világméretű összeomlása az ő magatartásukról tanúskodik.
Hogy egész egyházi területeket kiszolgáltattak a modernista teológusoknak, és hogy e teológia miatt megszámlálhatatlan ember vesztette el a hitet – nos, ez valóban indokot adna a magábanézésre, a megbánásra és a bűn megvallására. Hogy megszámlálhatatlanul sok keresztény hazáját az Egyházban és felemelkedettségét az istentiszteletben lehetetlenné tették, hogy olyan prédikációk hallgatását várták el tőlük, mely minden hívő öntudat számára provokációt jelent; ez mind tárgya lehetne egy nyilvános püspöki bűnbánati aktusnak.
Második helyen II. János Pálnak is meg kellene vizsgálnia lelkiismeretét, és pontifikátusának 22 évéről számadást kellene adnia. Reálisan tudomásul kellene vennie, mekkora pusztulás ment végbe ez idő alatt az Egyházban, és fel kellene tennie magának a kérdést, mekkora része van neki ebben az Egyházon belüli összeomlásban. Ennél a lelkiismeretvizsgálatnál felhasználhatná alkalmas férfiak és nők segítségét, akiket szívesen meg is nevezünk neki. Akkor előfordulhat, hogy meggyőződik annak szükségességéről, hogy azokért a szenvedésekért bocsánatot kérjen, melyeket a pontifikátusa alatt azon számos hívőnek okozott, akik lelkiismeretük miatt nem tudtak az Egyház önpusztításában részt venni. A bántalmazott hívek aggodalmai és panaszai csak nem kerülhették el a figyelmét!
Egy olasz pap azt ajánlotta, hogy azoktól kérjenek bocsánatot, akiknek Szent V. Pius miséjének az eltörlése nagy fájdalmat okozott. Talán az is megérdemelné a pápai bocsánatkérést, hogy annyi alkalmatlan püspököt nevezett ki. Arra is gondolni lehet, hogy a pápának azt is nyilvánosan meg kellene vallania és meg kellene bánnia, hogy elmulasztott energikus és hatásos intézkedéseket hozni „az identitás megőrzésének és biztosításának védelmére”. Végül az is hálás terület lenne, ha II. János Pál apellálna honfitársai és a II. világháború győzteseinek lelkiismeretére a német kelet etnikai tisztogatásának iszonyatos gaztettei miatt.
A távolabbi hatások
A pápa és a püspökök nyilvános bűnbánati aktusainak maradandó hatásaik lesznek. Egy dolog már ma világos: Ha valaki úgy gondolja, hogy ezekkel az aktusokkal az Egyház ellenségeit ki lehet engesztelni vagy akár ki lehet békíteni, az nagyon téved. Ezeket az ellenség sokkal inkább kaján elégtételnek veszi, és igazolva látják magukat az Egyház elleni ellenszenvükben és gyűlöletükben. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy Rolf Hochhuthra vagy John Cornwellre a korábbi generációk egyházhivatali elítélése a legkisebb benyomást is teszi. Ami ellen az Egyház ellenségei harcolnak, az nem az Egyház hibái, hanem küldetése és működése, vagyis a léte.
A hála és a szolidaritás szent kötelessége, hogy megpróbáljuk az Egyház öröklétre szenderült tagjait megérteni és erőnktől telhetően, az igazság és az igazságosság megsértése nélkül, megvédeni. E feladat ellen dolgoznak a beismerések és bocsánatkérések. Ezek csak megerősítik az érintett történelmi személyekről és jelenségekről már kialakult előítéletet mintegy egyházhivatali oldalról is, és megakadályozzák ezek korrigálását.
Aki ma arra törekszik, hogy a múlt férfiúinak és asszonyainak igazságot szolgáltasson, az azt hallja – ahogy velem történt –, hogy maga a pápa ismerte el ezen történések bűnös voltát. Vagyis az Egyház és tagjainak védelmezőivel szemben az Egyház ellenségei évként használják a pápa bocsánatkéréseit.
A pápa és a püspökök bocsánatkérései a katolikus keresztények amúgyis meggyengült önérzetét tovább csökkentik. A nem-katolikus vallási közösségekbe való elszakadásukat az eddigieknél is jobban megkönnyítik. Mindazoknál, akik számára az egyházi tekintélyek iránti engedelmesség kellemetlen, az engedetlenséget a pápa ezen aktusai csak megerősítik. Hiszen, most a legmagasabb egyházi tekintély hivatalánál fogva elismeri, hogy a múltban az elöljárók utasításai és intézkedései tévesek, félrevezetők, sőt bűnösek voltak. Ami korábban megtörtént, bármikor újra megismétlődhet. Így könnyítik meg azt az „előresiető engedetlenséget”, mely az egyházi magatartás jövőbeli változásának reményében a hitbeli kijelentéseket és erkölcsi törvényeket figyelmen kívül hagyja.
Számomra fájdalmas, hogy a pápa és a püspökök bocsánatkéréseit az elmúlt századok keresztényeinek állítólagos bűneiért nem tudom tetszéssel fogadni. Pozícióm azonban világos: lehet sajnálni mások gyengeségét, de nem lehet helyettük a bűneiket beismerni. Nem tisztul meg senki a „tévedésektől, a hűtlenségtől, a következetlenségektől és a késésektől” azzal (ahogy a 2000-es szent évet bejelentő bullában áll), hogy az elmúlt időket ostorozza.
Az Egyház küldetését nem segíti elő az egyházi tekintélyek nyilvános bűnbánati aktusai. Ezek semmit nem járulnak hozzá a világ evangelizációjához. Sok hívő keresztény és pap, akik életükkel és munkájukkal bebizonyították az Egyház iránti elkötelezettségüket, e méltatlan és fölösleges aktusok miatt telve fájdalommal befedik fejüket, lelkükben pedig véres könnyeket hullatnak.
Vége
Feltéve: 2012. január 3.