XVI. Benedek pápa néhány hónappal ezelőtt jelentette meg Jézus életéről szóló könyvének második kötetét. Ebben olyan megjegyzéseket tett, melyek az újságírókat arra a végkövetkeztetésre sarkallták, hogy a zsidókat nem szabad többé felelőssé tenni az Isten-gyilkosságért, vagyis Isten meggyilkolásáért, Jézus keresztre-feszítéséért.      Az amerikai püspöki konferencia ökumenikus és vallásközi ügyekért felelős titkárságának vezetője 2011. május 17-én még ennél is tovább ment egy lépéssel, és azt mondta, hogy senki nem vádolhatja meg a zsidó népet a történelem egyetlen pillanatában sem az Isten-gyilkossággal, anélkül, hogy e kijelentéséért ne zárnák ki a katolikus Egyház közösségéből.      A körülményekre tekintettel és azokkal dacolva, amit sok mai ember hinni akar, legfőbb ideje, hogy az Egyháznak a Jézus Krisztus ellen elkövetett bírói tévedésről, azaz ártatlanul történt kivégzéséről szóló állandó tanítását emlékezetbe idézzük, mégha nagyon röviden is. Először is, Jézus Krisztus kivégzése valóban „Isten-gyilkosság” volt, azaz Isten megölése, hiszen Jézus Krisztus a háromszemélyű Isten egyik személye, aki isteni természete mellett emberi természetet is felvett. Mit öltek meg a kereszten? Csak Krisztus emberi természetét. De ki lett emberi természetében a kereszten megölve? Senki más, mint a második isteni személy, tehát Isten! Másodszor, Jézus Krisztus azért halt meg a kereszten, hogy minket, bűnös embereket bűneinktől megszabadítson, és e tekintetben halálának értelme a múltban és most és mindig, minden ember.      Mindazonáltal csak a zsidók (vezetőik és a nép) voltak az Isten-gyilkosság fő tettesei, hiszen az Evangélium azt mondja, hogy a gyilkosságban leginkább részes nem-zsidó, Poncius Pilátus, soha nem ítélte volna el Jézus Krisztust, ha a zsidó vezetők a zsidó népet nem mobilizálták volna arra, hogy hangosan követeljék a keresztre-feszítést (Mt 27,20). („A főpapok és vének felbujtották a népet, hogy Barabást kérje ki, Jézusnak pedig kívánja halálát.”)      A tanult zsidó vezetők bizonyára vétkesebbek voltak, mint a tanulatlan zsidó nép, ahogy Aquinói Szent Tamás mondja (Summa III. 47,5), mégis, ők mind együtt kiabálták, hogy Krisztus „vére rajtunk és fiainkon” (Mt 27,25). Harmadszor, legalább XIII. Leó pápa megállapította az érdekközösség összetartozását az annak idején Jézus meggyilkolásáért fellépő zsidók, és a modern idők zsidó egésze között. Elvégre bűnbánó imájában, melyben az emberi nemet Jézus Krisztus Legszentebb Szívének ajánlotta fel, az egész Egyházat a 19. századtól kezdődően így imádkoztatja Istenhez: „Tekints irgalommal teljesen azon faj gyermekeire, akik egykor Isten választott népe volt. Folyjon a Megváltó Vére, melyet egykor maguk hívtak le magukra, most a megváltás és az élet fürdőjeként rájuk.” De nem csak XIII. Leó pápa látja az évszázadokon keresztül meglévő folytonosságot a zsidóságban. Hiszen nem ők maguk azok, akik azzal a megokolással tartanak igényt Palesztina földjére, hogy ez az Ószövetségből Isten akarata szerint az övék? Vagy létezett valaha más olyan faj- és vallás-nép, mely az évszázadok folyamán büszkébb módon ragaszkodott önazonosságához?      Isten eredetileg a zsidókat arra készítette fel, hogy a Megváltónak előkészítsék a bölcsőjét – de, jaj, amikor Ő tényleg megérkezett, összességükben tagadták meg Tőle az elismerést. Ugyancsak összességükben – mindig a nemes kivételektől eltekintve – tartanak ki a mai napig ebben a Megváltó-elutasításban, miközben vallásukat Ábrahám, Mózes és az Ószövetség vallásától az Annás, Kajafás és a Talmud vallására változtatták.      Tragikus módon éppen az Isten által beléjük nevelt Messiás-előkészületük hajtja őket azóta is arra, hogy azon személy visszautasítását folytassák, akit ők a hamis Messiásnak tartanak. Addig az időig, amikor az idők végezetén megtérnek, ahogy az Egyház mindig is tanította (Róm 11,26-27), úgy tűnik, hogy annak a szerepnek foglyai, hogy az igazi Messiás ellenségei legyenek. Egyáltalán, hogyan képes a pápa ilyen ősrégi igazságokat elveszni hagyni? Kyrie eleison Feltéve: 2011. október 20.