Monsignore Fernardo Ocariz, mint azon négy teológus egyike, akik a Róma és a Szent X. Pius Papi Közösség között 2009 és 2011 között lezajlott párbeszédeken részt vettek, nyilvánosságra hozott egy értekezést „Ragaszkodás a II. Vatikáni Zsinathoz” címmel – körülbelül abban az időben, amikor Fellay püspök tudatta, hogy a közösség a doktrinális preambulum (ez Róma válasza a tárgyalásokra) tisztázását fogja kérni. Monsignore választása a dátumot illetően világosan mutatja, hogy a legrosszabbon még nem vagyunk túl – pont ellenkezőleg! [Msgr. Ocariz írása december 1-én jelent meg az Osservatore Romanoban.] Vizsgáljuk át az érveit, melyek legalább egyértelműek. Bevezetésében Msgr. Ocariz azzal érvel, hogy a „pasztorális” zsinat mégis tanbeli volt, hiszen a lelkipásztorkodás a tanon alapszik, azonkívül a lelkeket igyekszik megmenteni, ami szintén magába foglalja a tant. Sőt, a zsinati dokumentumok sok hitbeli tant tartalmaznak.      Nos, rendben, a monsignore legalább nem próbálja meg a zsinattal szembeni dogmatikus ellenvetéseket kikerülni azzal, hogy azt állítja a zsinat nem volt tanbeli – mint ahogy ezt a zsinat számos védelmezője tette. Az Egyház általános tanítóhivataláról a monsignore azt mondja, hogy a II. Vatikáni Zsinat azon katolikus püspökökből állt, akik „az igazság karizmája, Krisztus tekintélye és a Szentlélek világossága” felett rendelkeztek. Ennek tagadása az Egyház lényegének egyik jellegzetességét vitatja el.      De, Msgr. Ocariz, mi van akkor azon katolikus püspökök tömegével, akik Liberius pápa alatt az ariánus tévtanhoz csatlakoztak? Kivételes esetekben majdnem meghitt egyhangúságban a katolikus püspökök is tévedhetnek a tant illetően. Ami egyszer megtörtént, az újra megtörténhet – és ebben az esetben, ahogy a dokumentumok bizonyítják, ez a kivételes helyzet a II. Vatikánumban megismétlődött. A monsignore azzal érvel a továbbiakban, hogy a zsinatnak mind a nem-dogmatikus, mind a kifejezetten nem definiált tanításai megkövetelik a katolikusok helyeslését. Ez „az akarat és az értelem vallási alárendelése” és „az engedelmesség és a tanítóhivatal mellett álló isteni segítségbe vetett bizalom aktusa”.      De monsignore, kétségtelen, hogy Isten mind a zsinati, mind az ariánus püspököknek megadta a szükséges kegyelmi támogatást. Csakhogy a püspökök visszautasították ezt a támogatást, ahogy ezt a hagyományos tanítástól eltérő dokumentumaik egyértelműen bizonyítják. Végül Msgr. Ocariz előfeltételezi a bizonyítandót, amikor úgy érvel, hogy a katolikus tanítóhivatal folytonos, és mivel a II. Vatikáni Zsinat a tanítóhivatal, a zsinati tanításoknak is a múlttal való folytonosságban kell állniuk. Ha ezek a zsinati tanítások mégis a múlttal való szakításnak látszanak, akkor az a katolikus, ha ezeket a tanításokat úgy interpretálják, mintha nem lett volna szakadás – ahogy ezt például XVI. Benedek csinálja a „folytonosság hermeneutikáját” hangoztatva.      De monsignore, ezeket az érveket fordítva is használni lehet! Hiszen az tény, hogy hittanban volt szakadás, miként ezt a zsinati dokumentumok vizsgálata egyértelműen megmutatja. Például: van-e – a II. Vatikáni Zsinat szerint – vagy nincs – a hagyományos tanítóhivatal szerint – az embereknek joguk a tévtanok akadálytalan terjesztéséhez?      A II. Vatikáni Zsinat ezért nem volt az Egyház igazi tanítóhivatala, és az a katolikus, ha megmutatjuk, hogy a hagyománnyal való ezen szakítás igenis létezik – ahogy ezt Lefebvre érsek tette –, annak hangoztatása helyett, hogy ilyen szakadás nem létezik. A legvégén a monsignore még azt is állítja, hogy csak a tanítóhivatal tudja a tanítóhivatalt magyarázni. Amivel újra a kezdetekhez jutottunk vissza. Kedves Olvasó; Róma semmiképpen nincs túl a hegyen. Egek, segíts nekünk! Kyrie eleison (Megj.: Pater Fuchs a december 18-i szentmise prédikációjában említette De Veuster Damján József atyát, a száműzöttek apostolát, akit 1995. június 4-én avattak boldoggá. W. Hünermann Damján atyáról – a zsinat előtt – írt könyvét magyar nyelven 1986-ban a bécsi Opus Mystici Corporis kiadó egyházi jóváhagyással ismét megjelentette. A mostani kiadás „A Kiadó előszava” című bevezetőjében többek között a következő kijelentés olvasható:      »Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat néhány döntő változást hozott a missziós munka felfogásában, Damian de Veuster atya hősies buzgósága a lelkek megmentéséért nem vesztett jelentőségéből. Igaz, a zsinat felfogása szerint nem a „pogányokat” kell az egyedül üdvözítő egyházba beiktatni a missziós munka révén, hanem a Titokzatos Testében köztünk élő Krisztust kell szocializálnunk az egyes emberi kultúrákba. Ez mégsem jelenti, hogy nincs szükség a lelkekért égő, tüzes szívű fiatalokra, akik saját egészségüknél, életüknél fontosabbnak tartják a hitben kapott szeretet osztogatását. … A hazáját messze elhagyó hithirdető csodálatos tanúságot tett az egyetemes emberiség egybetartozásáról, szolidaritásáról. A közösségért érzett felelősség modernnek hitt gondolat, ámbár két évezrede ott él a kereszténység szociális tevékenységének mélyén.« Lám, mindenütt így értelmezik a II. Vatikáni Zsinatot, csak Rómában nem. Magát a könyv előszavát akár felszólításnak is értelmezhetjük: „Gyertek katolikus fiatalok, papok és hívek a misszióba szociális munkásként dolgozni!”      Vajon, ki, melyik nép, nemzet tért volna meg, ha Jézus tanítványai, például Szent Pál ilyen szellemben fogott volna a hittérítéshez? Uram, Istenem, és mindezek után Róma még mindig tíz körömmel ragaszkodik végzetes tévedéséhez!) (Az első fotón a jókedvű, megelégedett Msgr. Ocariz, a másodikon a még egészséges, a harmadikon pedig a már leprás De Veuster Damján József atya látható) Feltéve: 2011. december 20.