Tissier de Mallerais püspök XVI. Benedek pápa gondolkozásmódját taglaló tanulmányát négy részre oszthatjuk. A bevezető első rész után a második a pápai gondolkodás filozófiai és teológiai gyökereit vizsgálja meg. A püspök ebben a részben Szent X. Pius pápa „Pascendi” enciklikáját követi, amennyiben első lépésként a filozófiát tárgyalja.      Ha egy borosüveg belülről koszos, akkor a bele öntött legjobb bort is elrontja. Ennek megfelelően érvényes: Ha az emberi értelem elszakad a valóságtól – miként ez a modern filozófiában történik – akkor még az ezen értelmen átfiltrált katolikus hit is tájékozódás nélkül marad. Mert az értelem többé nem a valóságra irányul. Pontosan ebben rejlik Benedek pápa problémája. Ahogy már Szent X. Pius pápa, úgy most Tissier püspök is Immanuel Kant (1724-1804), a felvilágosodás német filozófusát teszi meg a modern ember gondolkodásában bekövetkezett ezen katasztrófa fő felelősének. Kant fejezte be az „anti-gondolkodás” rendszerét, mely ma mindenütt uralkodik, és ami Istent az értelemszerű gondolkodásból kizárja. Kant azt állítja, hogy az értelem egy adott tárgyról semmit nem tudhat azon kívül, amit az ember érzékszerveivel felfog. Következésképpen tehát az értelem a valóságot az érzékelhető jelenségek mögött tetszőlegesen rekonstruálhatja, és ezzel az ember az objektív valóságot, mint megismerhetetlent figyelmen kívül hagyhatja.      Ezáltal a cselekvő – az alany – abszolút uralkodóvá válik. Ez ugyan szép és jó, ha ennek az alanynak szüksége van Istenre, és beismeri Isten létezését, de ha ez nincs így, akkor a jó Istennek – úgymond – nem volt szerencséje! Tissier püspök ezután öt modern filozófust mutat be, akik mind a kantianizmus szubjektivizmus őrületével küzdenek, mely azt tanítja, hogy az emberi elképzelés a valóság felett, és az alany a tárgy felett áll. A pápa gondolkodásmódjának két legfontosabb előfutára valószínűleg Heidegger (1889-1976), mint az egzisztencializmus atyja és Buber (1878-1965), mint a perszonalizmus vezető képviselője volt.      Ha, ahogy Kant állítja, a dolgok nem-érzékelhető lényege felismerhetetlen, akkor csak a csupasz létezés marad meg – miközben maga a személy lesz a legfontosabb létező. Buber-nál a személy természete az „inter-szubjektivitásban” rejlik, azaz szubjektív személyek „én-te-kapcsolatában”. Buber számára csak ez a kapcsolat nyitja meg az Istenhez vezető utat. Eszerint az Istenről való tudás az emberek szubjektív részvételéről függ, amivel ez a tudás egy rendkívül bizonytalan alapra helyeződik át. Benedek pápa teológiai gondolkodásához – melyre elsőként a híres Tübingeni iskola volt befolyással – a kulcsot mégis az emberi alany ezen közreműködése adja meg, jelenti ki Tissier püspök. Johann Sebastian Drey (1777-1853) alapította ezt a Tübingeni iskolát, mely azt tanítja, hogy a történelmet a korszellem állandó mozgásban tartja, és ez a szellem Jézus Krisztus. Ennek következtében nem igaz az, hogy Isten kinyilatkoztatása Krisztus utolsó apostolának halálával véget ért, és az idő haladtával csak elmélyül. Hanem a kinyilatkoztatás egy állandóan fejlődő tartalmat bír, melyhez a fogadó alany szintén hozzájárul. Ezen iskola szerint tehát az Egyháznak is minden időben aktív és nem csak passzív részesedése van a kinyilatkoztatásban, ezen kívül az elmúlt hagyománynak az adott korban adja meg a saját korára illő jelentőséget. Ezzel el is jutottunk az előző kommentárban említett Wilhelm Dilthey történész tételéhez, miszerint a történelemben fellépő igazságok csak a mindenkori történelmi koron belül értelmezhetők, és hogy az embereket érintő igazságok alapvetően csak a mindenkori történelmi korszak emberi alanyainak részvétele, közreműködése alatt érthetőek meg.      Ennek megfelelően Isten XVI. Benedek pápa számára szintén se nem önálló tárgy, se nem pusztán objektív, hanem Isten egy személyes „Én”, aki minden emberi „Te”-vel kicseréli magát. Bár a Szentírás és a tradíció még, objektív nézve, az isteni „Én”-től származik, de egyúttal az élő és mozgásban levő „Te”-nek a Szentírást állandóan újra kell értelmeznie.      De mivel a Szentírás a tradíció alapja, neki is mozgathatónak kell lennie az alany közreműködése által, semmiképpen nem maradhat „megkövesedett” tradíció, mint ahogy Lefebvre érsek értelmezte.      Hasonló módon kell a teológiát is szubjektivizálni és a dogmatikus hitet az Istennel való személyes „tapasztalattal” felcserélni. Eszerint magának a tanítóhivatalnak is meg kell szűnnie mozdulatlannak lennie. „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól.” (Jer 17,5) Kyrie eleison Feltéve: 2011. július 18.