Vétlen tudatlanság?
Richard Williamson püspök 2011. augusztus 13-i Eleisón-kommentárja

Egy olvasó a következő fontos kérdést tette fel: „Egy protestáns – aki ugyan tiszta, becsületes életet folytat, de sziklaszilárdan hiszi, hogy a katolikus hit téves, és ezért még csak nem is gondol rá, hogy belépjen a katolikus Egyházba – megmenekülhet a kárhozattól?” – Ez a kérdés életbevágó, mert számtalan lélek örök üdvösségét vagy örök kárhozatalát érinti.

A válasz legfontosabb része úgy hangzik, hogy Isten, amint egy lélek halála pillanatában megjelenik az Ő ítélőszéke előtt, tökéletes igazságossággal és irgalmassággal ítéli őt meg. Egyedül Isten ismeri egy ember szívének mélyét, melyről az ember saját magát is becsaphatja – és másokat pláne. Tehát az ember ítélhet tévesen, de Istennél ez lehetetlen. Ezért a „jó protestáns” vagy magától kárhozik el, vagy Isten megmenti, aszerint, hogy Isten csalatkozhatatlan akaratának megfelelően melyeiket érdemelte ki.

Isten azt akarja, hogy mindannyian megmeneküljünk (1 Tim 2,4), és ezért az örök kárhozat fenyegetése mellett azt követeli tőlünk, hogy higgyünk (Mk 16.16). Ez világossá teszi, hogy Isten tudatja is velünk, hogy mit kell hinnünk és tennünk ahhoz, hogy megmentsük lelkünket.

Mit kell tehát ennek a „jó protestánsnak” hinnie?

Minden embernek, hogy lelkét megmentse, legalább abban hinnie kell, hogy Isten létezik, és hogy Ő megjutalmazza a jókat és megbünteti a rosszakat (Zsid 11,6). Egy „jó protestáns, aki ezt nem hiszi, nem menekülhet meg, akkor sem, ha „jó életet” folytatott. Mindazonáltal sok katolikus teológus ennél tovább megy, és azt állítja, hogy az embernek lelke üdvösségéért a Szentháromságban és Jézus Krisztusban mint Megváltóban is hinnie kell. Ha ezeknek a teológusoknak igazuk van, akkor még több „jó protestáns” van, aki nem tudja megmenteni lelkét.

De Isten az emberektől még azt is megkövetelheti, hogy ezen abszolút alapoknál többet higgyenek, mégpedig annak függvényében, hogy volt-e alkalmuk életükben a Tőle származó igazságokat megismerni. Valóban úgy van, hogy soha nem találkoztak a többi katolikus hitigazsággal, melyeket ignorálnak? Talán tényleg nem. De talán igen. Nagyon jól emlékszem, ahogy protestáns édesanyám egyszer telve lelkesedéssel mesélt egy katolikus papról, aki „jó protestáns” apjának minden komoly kérdésére válaszolni tudott. Mégis, amennyire én tudom, ennek semmi hatása nem lett apja életére.
     Ha a „jó protestánsok” életükben tényleg csak egyszer találkoztak a katolikus igazsággal, akkor miért nem jártak utána a dolognak? Eltekintve attól az esettől, hogy rosszul tálalták volna ezeket nekik, gyakorlatilag visszautasították az igazságot. Végrehajthatták ezt a visszautasítást vétlenül? A kérdés tehát: ártatlanul vagy tudatosan utasították vissza az igazságot? A „jó protestánsok” szívesen tekintenek magukra, mint ártatlanokra – ahogy mi mindannyian. De Istent senki sem tévesztheti meg.

Mindazonáltal egy „jó protestánsnak” is kell tenni valamit, hogy lelke megmeneküljön. Talán nem mindent tud, amit a katolikus Egyház csalatkozhatatlanul követel tőlünk az erkölcsi kérdésekben, de legalább a veleszületett lelkiismeretének természetes fényét magában hordja. Bizonyára nehéz a veleszületett lelkiismeret e természetes fényét az ősbűn terhe alatt és a katolikus szentségek segítsége nélkül követni. De aki a lelkiismeretét komolyan megsérti vagy az igazságtól elszakítja, az könnyen élhet és halhat meg a halálos bűnben, és emiatt nem menekülhet meg.
     Másfelől a „jó protestáns” hivatkozhat arra, szemben a katolikusokkal, hogy nem ismerte teljességében Isten törvényeit. Ugyanakkor nem-tudása valóban „áthidalhatatlan” és ezáltal vétlen? Például tényleg nem tudta a protestáns, hogy a mesterséges fogamzásgátlás komolyan sérti Istent, vagy csak nem akarta tudni?

Egyedül Isten tudja ezt, egyedül Isten ítél. Adja, hogy irgalmas legyen minden „jó protestánshoz” és hozzánk mindnyájunkhoz.

Kyrie eleison

Feltéve: 2011. augusztus 14.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA