Egy régi barátom kérdezte tőlem nemrégiben: „Miért is vagyunk mi, emberek egyáltalán a földön?” Természetes, hogy ezt válaszoltam neki: „Hogy Istent dicsőítsük, Őt szeressük, Neki szolgáljunk, és így megmentsük a lelkünket.” Félbeszakított: „Nem, ez nem az általam keresett válasz. Sokkal inkább ezt akarom megtudni: Mielőtt erre a világra jöttem, nem voltam, és így nem is voltam veszélyben. De most, mert hogy létezem, komoly veszélyeknek vagyok kitéve, hogy elveszítem lelkem üdvösségét. Egyáltalán miért kaptam ezt a veszélyes létet saját beleegyezésem nélkül, melyet én – ha egyszer megkaptam – nem tudok visszautasítani?” Így kifejezve, ez a kérdés komoly dolog, mert kételkedik Isten jóságában. Tény, hogy Isten ajándékozza mindannyiunknak az életet, és ezáltal az elé a kivédhetetlen döntés elé állít bennünket, hogy a mennyországba vezető keskeny és köves utat, vagy a pokolba vezető széles és egyszerű utat válasszuk (Mt 7,13-14). Az is biztos, hogy lelki üdvösségünk ellenségei – a világ, a test és az ördög – veszélyesek, mert az is tény, hogy a lelkek többsége földi élete végén a pokolba jut (Mt 20.16). Hogyan lehet akkor igazságos a számomra, hogy döntési lehetőség nélkül ekkora veszélynek leszek kitéve? A válasz így hangzik: ha ez a veszély egészen az én hibámon kívül állna fenn, akkor az élet valóban mérgezett ajándék lenne. Ha viszont ez a veszély gyakran nagy részben a saját hibámból keletkezik, és ha a szabad akarat helytelen használata által a pokolba, míg helyes használata által az üdvösségbe (az elképzelhetetlen boldogságával) vezet, akkor az élet semmiképpen nem mérgezett ajándék. Hanem sokkal inkább egy nagyszerű ajánlat egy csodálatos jutalomra, mely semmilyen arányban nem áll azzal a relatív csekély ráfordítással, melyet a földön az említett veszély elkerülésére és szabad akaratom helyes használatára meg kellett hoznom (Iz 64,4). A kérdező itt közbe vethetné, hogy ő nem tehet az említett három ellenség létezéséről. „A világ, mely bennünket a világiasságra és az érzéki vágyakra csábít, a bölcsőtől a koporsóig körülöttünk van, és csak a halál által szabadulunk meg tőle. A test gyengesége pedig Ádám és Éva ősbűnére megy vissza, de én akkor nem léteztem. És végül, az ördög is jóval előttem létezett már, és a modern időkben különösen szabad mozgástere van.” Erre a kifogásra azt válaszolom, hogy e három ellenség túl gyakran a mi saját vétkünknek róható fel. Először: bár ezen a világon élünk, de nem kell e világból valóknak lennünk (Jn 17,14-16). Ez azt jelenti, hogy csak rajtunk áll, hogy a földi dolgokat szeretjük, vagy helyettük inkább az égi javakat részesítjük előnyben. A misekönyv oly sok imájában kérjük azt a kegyelmet, hogy az égi javakat becsüljük többre.      Másodszor: minél jobban menekülünk a test vágyaitól, az annál jobban veszít tüskéjének erejéből. De ki tagadhatja közülünk le, hogy sokszor saját hibájából nagyította fel a vágyat és ezzel a veszélyt, ahelyett, hogy csökkentette volna?      Harmadszor: a mindenható Isten erősen korlátozza az ördög kísértő hatalmát. A Szentírás, azaz Isten szava, biztosítja számunkra Isten kegyelmét, melyre szükségünk van ahhoz, hogy az általa megengedett kísértéseknek ellen tudjunk állni (1 Kor 10,13).      Röviden, Szent Ágoston ördögről mondott szava a világ és a hús számára is érvényes: mind a három kutyaként láncra van kötve, úgy, hogy bár ugatni igen, de harapni nem tudnak – egészen addig, amíg biztos távolságban maradunk tőlük. Tehát az emberi életben valóban megvan a lelki veszély elkerülhetetlen mértéke. Ugyanakkor tőlünk függ, hogy ezt a veszélyt Isten kegyelmével legyőzzük, és ennek fejében azt a jutalmat elfogadjuk, mely nem e világból való (1 Kor 2,9). Kyrie eleison Feltéve: 2011. szeptember 24.