Williamson püspök úr utolsó szombati kommentárjában idézi Szent X. Pius pápa mondását: „Ha mindenki teljesíti a kötelességét, akkor minden rendben lesz.” A kérdés ezután az, hogy kinek-kinek mik a kötelességei? A püspök úr erre a kérdésre a cikkben azt válaszolja, hogy minden ember első kötelessége az, amivel Istennek tartozik. Vagyis az embernek mindenekelőtt Istent kell szeretnie, Neki kell szolgálnia, a világon mindent Isten alá kell rendelnie.      Ezen elvi válasz után már csak azt kell megmagyarázni, hogy mindez a gyakorlatban hogyan nyilvánul meg. Williamson püspök úr kommentárjai, prédikációi gyakran foglalkoznak ezzel a témával, azaz gyakran adnak gyakorlati útmutatást. Egyik ilyen útmutatása így hangzott: „A katolikus Egyház akkor fog feltámadni, ha a nők újra szoknyában járnak.”      Molnár Tamás meséli, hogy Karl Kraus konzervatív gondolkodó, amikor egyszer azzal vádolták, hogy nyelvi szőrszálhasogatásokba bocsátkozik, miközben a japánok Sanghajt bombázzák, így válaszolt: „Ha minden vessző a megfelelő helyen lenne, Sanghaj nem égne.” E két furcsának tűnő kijelentés a lényegre világít rá: Arra, hogy mi, emberek akkor teljesítjük Isten első parancsát, Istennel szembeni kötelességünket, ha a magunk kicsiny területén mindent a tőlünk telhető legjobb módon végzünk el, azaz úgy, ahogy Isten előírta nekünk.      Voltak idők, amikor nagy dolgokat is végbe lehetett, kellett vinni, amikor a katolikusok dolgozhattak a közért, tevékenykedhettek, tevékenykedniük kellett tágabb környezetükben. Azokban az időkben a kötelességük is más volt, mint manapság, amikor a magunk kicsiny területe nagyonis szó szerint értendő.      Erre utal Williamson püspök úr, amikor látszólag egy ici-pici dologtól, a nők szoknyaviselésétől teszi függővé az egész Egyház sorsát. Ugyanilyen kicsinek tűnő és mégis hegyeket megmozgató kötelesség-teljesítés – lenne – egy kápolna rendjének a betartása, egy gyereknek a katolikus hit követelményei szerint való felnevelése. Ez utóbbiba olyan egyszerű dolgok tartoznak, mint az, hogy a szülők nem járatják tornacipőben, szűk farmer nadrágban, kilógó ingben, azaz hanyagul, „modernül” felöltözve gyermekeiket, különösen a szentmisére nem. Ez utóbbiba tartozik, hogy gyermekeiknek kicsi koruktól kezdve azzal – is – megmutatják a szentmise rendkívüli voltát, hogy oda ünneplőbe öltöztetik őket, és nem olyan ruhába, amibe a játszótérre, hogy maguk is ünneplőbe öltöznek és nem úgy mennek a Legszentebb elé, ahogyan a munkába. Ez utóbbiba tartozik, hogy pontosan érkeznek a szentmisére, hogy gyermeküket idejekorán, azaz egészen kicsi koruktól fogva fegyelmezik stb. Vég nélkül lehetne ezeket a látszólag piciny dolgokat sorolni, amiben a mai emberek nem teljesítik kötelességüket, azaz azt, ami még a mai velejéig romlott világban is még a saját hatáskörükbe tartozik. Ahogy a püspök úr utalt rá: a nagy dolgokat Isten csak akkor ajándékozza nekünk, ha a kicsikben méltókká tesszük magunkat a nagyokra. A kereszténység első századaiban azok váltak méltókká Isten nagy ajándékaira, akik életüket adták hitükért. Isten tőlünk ennél jóval-jóval kevesebbet kér: és a mai emberek túlnyomó többsége, mondhatnám elhanyagolható kisebbségtől eltekintve, még erre az ici-pici áldozatra, odafigyelésre, azaz Isten iránti elemi kötelességére sem hajlandó. Sokan azt vetik fel ez ellen, hogy a mai egyház nem magyarázza meg a híveknek, hogy mit kell tenniük. Hogy nem találnak lelki vezetőt, vagy ha mégis, az csak modernségre tanítja őket. Mindazok, akiktől ilyen ellenvetést hallottam, még arra sem voltak képesek, hogy a kápolna falára kifüggesztett utasításokat betartsák. Úgy tűnik, azért, mert azt a szót, hogy „engedelmesség” egyszerűen nem is ismerik. Ha egyáltalán foglalkoznak olyasmivel, mint egy előírás, akkor arra magyarázatot, érvet várnak, ahelyett, hogy engedelmesen követnék.      És ilyenkor Gyuri bácsi panasza jut az ember eszébe, aki egyszer egy baráti találkozó kapcsán azt mondta, hogy nem tud miről beszélni a többiekkel, mert a „legkisebb közös nevezőt sem találja meg velük”. Minden komoly gondolkodó úgy fogalmaz, hogy a helyzet annyira katasztrofális, hogy emberi mértékkel menthetetlen, egyedül Isten közvetlen beavatkozása segíthet. És ez bizonyára így is van. Mindazonáltal nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ez a világ nem a hazánk, itt csak átutazók vagyunk, vagyis, ami itt a földön történik, nem bír jelentőséggel. Csak az a fontos, mi hogyan viszonyulunk a dolgokhoz, miközben maguk a dolgok érdektelenek. Annál a szörnyűséges tettnél, hogy Istent, a Messiást, Jézus Krisztust a saját népe megölte, a világon már nem történhet rosszabb dolog. Ha Isten ezt megengedte, akkor nem csoda, hogy a napjainkban történő borzalmakat is megengedi. Jézussal valójában véget ért a történelem, ami utána jött, jön csak arra szolgál, hogy lelkek a mennybe juthassanak. Ha mindezt végig gondoljuk, akkor tekinthetjük magunkat például egy tengerben hánykolódó fadarabon küszködve, olyan helyzetben, ahonnan a magunk erejéből semmiképpen nem szabadulhatunk. Egyedül Isten segíthet rajtunk, de csak akkor, ha megmentésünkben mi is közreműködünk. De hogyan, mit tehetnénk mi, hiszen nincs se evezőnk, se vitorlánk, egyáltalán semmink? És mégse menekülünk meg a saját erőfeszítésünk nélkül, holott ezen erőfeszítésnek látszólag semmi köze nem lehet magához a testi szabaduláshoz. És mégis tennünk kell valamit, és ez az, amit ezen a csöppnyi fadarabon megtenni még lehetséges: imádkozni, segíteni a másiknak, bízni Istenben stb., vagy egyszerűen csak engedelmeskedni a megmaradt kis csoport vezetőjének. Csupa apróság, látszólag semmi összefüggésben a céllal. Olyan, mint a nők szoknyahordása. Nem (csak) azért, mert egyetértenek ezzel a paranccsal, hanem mert engedelmeskednek, és mert bíznak annak a hitelességében, elfogadják annak a tekintélyét, aki ezt előírta.      És, hogyha ezeket a kis dolgokat megtesszük – akkor az adott helyzetben a legnagyobbakat tettük meg, mert ebben a helyzetben ez volt a kötelességünk – és csakis ekkor, biztosak lehetünk benne, hogy Isten megtalálja majd a megoldást, például szárnyakat vagy mentőcsónakot küld, hogy azok segtségével a tengerből biztos talajra evickélhessünk. 2011. november 7.