„A katolikus hitből semmit nem vonunk le – de a másikat is meg kell próbálnom megérteni”, hangsúlyozta Becker, aki utalt Lefebvre érsek kijelentésére, aki – szerinte – azt mondta, hogy XII. Pius pápával „a katolikus Egyházban minden tan és minden fegyelem le van fektetve” és „ezért nincs többé mit változtatni, vagy megújítani”.
Ha egy Lefebvre-követő tartja magát ehhez, akkor a Vatikán és a Pius Közösség közötti tárgyalásoknak semmi értelme. Ha viszont másképp viselkedik, akkor ez előtt a dilemma előtt áll: „Hogyan viszonyulok közösségem alapítójához?” Becker ebben látja a Pius Közösség nagy problémáját.
Becker a továbbiakban leszögezte, hogy a II. Vatikáni Zsinatot, még most, 50 évvel később, sem fogják fel helyesen. „Ugyanis ez olyan újfajta zsinat volt, ami a végén még a püspökök számára sem volt egészen világos”, mondta a bíboros.
Az eddigi zsinatok a katolikusokhoz szóltak, a II. Vatikáni Zsinat a keresztényekhez és minden emberhez, akár hisznek, akár nem hisznek, vagy akármilyen más valláshoz tartoznak. „Hogy ez a zsinati kijelentések megítélése számára mit jelent, azt – úgy tűnik – mindezidáig még nem gondolták át kielégítően”, mondta Becker.
A zsinat igazi magjának felfedezéséhez, a teológus szerint, olvasni kellene a zsinati szövegeket. Ma azonban már szinte senki nem fér hozzá az eredeti latin nyelvű dokumentumokhoz.
A bíboros véleménye szerint, meg kellene gondolni, hogy nem lenne-e helyesebb feladni a zsinatról szóló vitákat, és a katolikus hit középpontja, Jézus Krisztus után kérdezősködni. „Én ebből indulnék ki, és feltenném a kérdést, hogy mindaz, amiről mégis vitázunk, végső soron nem másodrangú?”
Becker komoly problémának nevezte a laikusok és papok közötti viszonyt is. Ez ugyan elvileg világos, de a gyakorlatban megoldatlan. A katolikus tan szerint a papnak lelkipásztorkodást kell végeznie és a szentségeket kell kiszolgáltatnia. „Mit lehet egy olyan pappal tenni, aki nem csinál mást, csak a pénzt kezeli?”, kérdezte Becker. „És mit lehet tenni egy laikussal, aki egyházközsége legjobb hittantanára és lelkipásztora?”
Részlet az fsspx.info kommentárjából:
1. Lefebvre érsek az Egyház tanítóhivatalát egyáltalán nem tekintette XII. Pius pápával lezártnak. Például VI. Pál pápától az „Isten népe Credoját” vagy a Humanae vitae enciklikát kifejezetten üdvözölte.
2. A II. Vatikáni zsinat valóban teljesen új típusú volt, nevezetesen egy tisztán pasztorális zsinat, mely kifejezetten lemondott arról, hogy új hittételeket fogalmazzon meg vagy tévedéseket ítéljen el.
3. „A II. Vatikáni Zsinat a keresztényekhez és minden emberhez szólt”, mondja Becker bíboros. Talán ehelyütt pontosítani kellene: Minden embernek tetszeni akart – máshitűeknek, liberálisoknak, ateistáknak, szabadkőműveseknek és a kommunistáknak is.
Hiszen záróbeszédében maga VI. Pál mondta:
„A profán, laicista humanizmus a végén szörnyű alakban mutatkozott és bizonyos értelemben provokálta a zsinatot. A vallás, azaz Isten kultusza, aki emberré akart lenni, és az ember vallása – ugyanis ennek kell tartani –, azaz az ember kultusza, aki Isten akar lenni, találkoztak egymásra. És mi történt? Egy összeütközés, egy harc, egy kiátkozás? Ez történhetett volna, de nem történt. A szamaritánus régi története paradigmává vált a zsinat spiritualitása számára. Az ember felé irányuló határtalan szimpátia teljesen áthatotta a zsinatot.”
A katolikus-honlap.hu kommentárja VI. Pál pápa ezen utolsó mondatához:
Hát „az ember felé irányuló határtalan szimpátia” nem szinonimája „a profán, laicista humanizmus”-nak és „az ember kultuszának”, amiről az első mondatban még azt mondja, hogy „szörnyű alakban mutatkozott meg”, és Isten kultuszának helyére akart lépni? Csak azért, mert valaki két alma egyikéről bevallja, hogy az alma, a másodikról viszont azt állítja, hogy az körte, megszűnik a második alma alma lenni? Ma nem látunk mást, mint ezt a gondolkodásmódot? Nem lehet, hogy mint minden másban, ezt a fajta érvelést és logikátlanságot is az Egyháztól vette át a mai világ? Én biztos vagyok benne, hiszen az emberiség történelme az Egyház történelme, és a világ valójában csak azt meri megtenni, amire az Egyház engedélyt ad, vagy ami felett szemet huny, illetve, amit maga már úgyis praktizál.
Lásd ezzel kapcsolatban a honlap „De honnan ered karácsony eme helytelen értelmezése?” című cikkét, melynek idevonatkozó részét érdemes itt is idézni:
»Egészen a II. Vatikáni Zsinatig az Egyház négy égbekiáltó bűnt sorolt fel: 1. Szándékos gyilkosság (Ter 4,10). 2. Természetelleni testi bűn (Ter 18,20). 3. A szegények, özvegyek s árvák nyomorgatása (Kiv 3,9; Ez 22,7). 4. A szolgák és munkások bérének visszatartása vagy megrövidítése (Jak 5,4).
E négy parancs attól „égbekiáltó”, hogy őket Isten már itt a földön megtorolja, mert „mintegy Istenhez kiáltanak büntetésért”.
Ezek olyan bűnök, melyeket nem az Egyház állított fel, hanem a Szentírásban Isten nevezett meg, amelyeket tehát az Egyháznak nincs joga megváltoztatni, eltörölni, vagy valamit hozzájuk tenni. (Tájékoztatásul: Az Egyház öt parancsát például az Egyház elvileg bármikor megváltoztathatja.)
És mégis, Isten parancsát megszegve, a zsinat utáni katekizmusok, imakönyvek csak három égbekiáltó bűnt sorolnak fel, a másodikat szándékosan kihagyják!
Például az 1920-as Officium Divinum-ban megtalálható még (a fenti felsorolás innen való), csakúgy, mint az abszolút keresztényellenes Révai Nagylexikonban: ahol a második égbekiáltó bűn helyén ez áll: „szodómia”. Ezzel szemben legnagyobb megrökönyödésemre az 1991-es Hozsannában már hiányzik, ez a katolikus imakönyv már csak három égbekiáltó bűnt ismer!
Már 1991-ben! 3 évvel az Európai Parlament homoszexualitást támogató határozata előtt!
Meglepő-e ezek után, hogy a világ úgy működik, ahogy?
A világ történelme az Egyház történelme, illetve annak a világ folyását meghatározó következménye. A világban csak az történik, amit az Egyház tanítása, élete lehetővé tesz. Csakúgy, mint a történelemben mindenkor, mindaz a rossz (például az 1968-as, az egész társadalmi rendet visszahozhatatlanul felforgató diáklázadások), ami a világban 1965 óta történt, valamilyen módon összefüggésben van a zsinati határozatokkal, zsinati „szellemmel”, és az Egyház mostani életével.
1962-ben az Egyház attól félt, hogy ósdinak bélyegzi a világ, hát nemcsak „nyitott a világra”, hanem sietett megelőzni. Megmutatni a világ gyermekeinek, hogy ő a modernizmusban, a haladásban is az élen jár! Az is az ő vezetése alatt fog végbemenni!«
2012. április 5.