1.
(Virágvasárnap)
A minoai katonaság másnap korán reggel tábort bontott és felkészült, hogy befejezze útját a városba. Demetrius örült, hogy láthatta a napfelkeltét. Amióta Marcellus szolgája lett, ez volt az első éjszaka, hogy nem aludt gazdája közelében. Miután tegnap késő délután letáboroztak, a legátus és négy magasabb rangú tiszt elhatározta, hogy tovább lovagol Jeruzsálembe. A szíriai tevés fiúkon kívül egy rabszolga sem ment velük. Demetrius Marcellus holmijának őrizetére maradt és egyedül aludt a díszes sátorban.
Hajnalban, amikor felkelt, félrehúzta a függönyt és elámult a forgalmon, amely már az országúton áramlott: súlyosan megrakott tevék haladtak, minden lépésre ritmikusan felemelve gőgös orrukat. Nehéz holmikkal megterhelt málhásszamarak baktattak, férfiak, asszonyok, gyermekek, rabszolgák, mind csomagokat, kosarakat és a legkülönfélébb alakú és méretű ládákat cipeltek. Magasra szállt a dögletes por.
A minoai különítmény a hosszú gyakorlat ügyességével és gyorsaságával bontotta fel a tábort, göngyölte össze a sátrakat, csomagolta el a felszerelést és indult útnak. Az egyenruhás század büszkén menetelt végig az országúton, s a trombita harsogó szavára a zarándokok sietve húzódtak a kőkerítések mellé. De a málhás menet már nem járt ilyen szerencsével. A megrakott minoai szamarakat, amelyek nem vittek zászlót, nem fújtak trombitát, sem nem viseltek római egyenruhát, az utasok semmivel nem vették többe, mint akármilyen más hasonló számú málhás szamarat.
Melast, aki mindegyre igyekezett fitogtatni tudását az újonnan jött előtt, igen mulattatta Demetrius erőfeszítése, hogy kézben tartsa szíjra fűzött szamarait. Látható volt, hogy a kócos thráciai jól szórakozott a korinthusi nehézségén. Általában alacsonyabbrendűnek érezte magát Demetrius társaságában, most azonban minden neki kedvezett. Nem volt olyan művelt, mint a legátus rabszolgája, de ha málhás szamarakkal kellett bánni goromba utasok sűrű tömegében, Melas olyan helyzetbe került, hogy tanácsokat adhatott. Leereszkedő pártfogással vigyorgott vissza rá.
Különös tömeg volt ez. Ünnepnapokon Rómában is volt bőven durva lökdösődés és mindenféle gorombaság. Gőgös úrvezetők gondolkodás nélkül hajtottak át kocsijuk széles vaskerekével kisgyermekek mezítelen lábain. A gyalogosok szinte hihetetlen udvariatlansággal bántak egymással. A tömegen való áthatolásnak egyik kedvelt módja az volt, ha valaki mindkét kezét tele szedte az utca piszkával és sarával, és így vetette bele magát a tülekedésbe. Kevés embernek volt kedve ilyenekkel felvenni a harcot az út használatáért. Nem, Róma igazán nem tűnt ki udvariasságával ünnepnapi sokadalmaiban. De e leplezetlen brutalitás ellenére is Róma csupa jókedv volt ilyenkor. A tömeg énekelt, rivalgott, nevetett. Rosszindulatúak, könyörtelenek, közönségesek voltak, de vidámak.
Ebben a zarándok tömegben azonban, amelyik ma ellepte ezt az egyre szélesedő fasort, nem volt nevetgélés. Feszült, szenvedélyes, fanatikus sokaság volt ez: szava torokhangú morgás, mintha minden egyes ember csak a saját keserűségét dédelgetné s közömbös lenne a többiek dünnyögő siránkozása iránt. Ezeken a merev arcokon szinte ijesztő komorság kifejezése ült olyan áhítatos buzgósággal, amely mintha vad hisztériába akarna átcsapni. Demetriust éppen ennek a nem is titkolt eltorzultságnak a csúfsága nyűgözte le. Ő a világ minden kincséért sem tette volna ki így érzéketlen közszemlére magánélete fájdalmait és vágyait. A zsidók azonban nyilván nem törődtek azzal, ki olvassa le arcukról gondolataikat. Mindezt, gondolta Demetrius, szent városuk látása cselekedte érzelmeikkel.
Egyszerre csak minden ok nélkül izgatott mozgolódást vett észre. Mint egy éles szellő sepert végig a rajongók lomhán felduzzadt áradatán. Körös-körül a férfiak kezdtek elszakadni családjuktól, csomagjukat megrakott gyermekeik karjába lökték s rohantak előre valamilyen fontos látványosság felé. Messze elől egyre hangosabb lett a kiabálás s magától folyt össze egyetlen, mindegyre ismételt kiáltássá, egy varázserejű szóvá, amely a tömeget őrjöngésbe hozta.
Demetrius képtelen volt megállni ebben a rohanó áradatban. Makacs állatait az útszélre húzkodta és taszigálta, ahol Melas nehéz botjával dühödten verdeste összegabalyodott szamarai fejét.
– Üss az orrukra! – ordította Melas.
– Nincs botom – kiáltotta Demetrius. – Vedd át őket!
Melas, akinek tetszett, hogy szakértelméhez folyamodnak, megragadta a másik szamárcsoport vezetékszárát s gyakorlott kézzel kezdte fegyelmezni őket. Míg ő ezzel volt elfoglalva, Demetrius a siető tömeg után indult és előrefurakodott egészen addig, ahol már olyan sűrű volt a torlódás, hogy tovább nem lehetett jutni. Szorosan hozzáékelődve és arcába felvigyorogva állt egy másik görög, idősebb nála. de alacsonyabb, s a fülcimpáján levő hasítékból könnyen megállapíthatóan szintén rabszolga. A szennyes szagot árasztó ember szemtelenül oldalt hajolt, hogy meglássa Demetrius fülét s miután megbizonyosodott társadalmi egyenlőségükről, barátságosan felnevetett.
– Athéni – jelentette be bemutatkozásképpen.
– Korinthusi – válaszolta Demetrius kurtán. Tudsz róla, hogy mi folyik itt?
– Valami királyról ordítoznak. Csak ennyit tudok kivenni belőle.
– Értesz a nyelvükön?
– Egy kicsit. Csak amennyi rám ragadt ezeken az utazásokon. Minden évben feljövünk egy rakomány fűszerrel.
– Úgy gondolod, hogy van ott elől valaki, aki királyuk akar lenni?
– Úgy látszik. Egyre csak egy szót üvöltenek, amelyet nem ismerek: Messiás. Talán annak az embernek a neve.
Demetrius izgatottan megfordult, belevetette vállát az áradó tömegbe s kezdett tolakodni az út széle felé. Nem nagy örömére apró honfitársa közvetlenül mögötte nyomakodott. Az emberek mit sem törődve a tulajdonosok heves tiltakozásával, az egész út hosszában vadul tépdesték az ágakat a pálmafákról, amelyek az utat szegélyezték. E félőrült vandálok között rohanva, a két görög elérte a menet elejét és belefurakodott.
Demetrius lábujjhegyre állt a hömpölygő tömegben s egy röpke pillantásra elkapta az érdeklődés nyilvánvaló középpontját, egy barna hajú, fedetlen fejű, jóarcú zsidót. Lassan léptetett egy hosszú, fehér szőrű szamár hátán, amely körül egy kicsinyke szabad teret hagytak. Demetrius azonnal látta, hogy ez a koronázási szándék rögtönzött dolog, amelyre semmiféle előkészület nem történt. Láthatóan meg sem kísérelték, hogy királyi jelvényekkel lássák el a trónkövetelőt. Egyszerű barna köpeny volt rajta, minden dísz nélkül s az a maroknyi ember – nyilván meghitt barátai –, akik védeni próbálták a tömeg szorongatásától, a legegyszerűbb falusi ruhába voltak öltözve.
A tömeg éljenzése fülsiketítő volt. Ezek a szenvedélyes rajongók láthatóan mind eszüket vesztették. Paulus tökéletes képet festett a zsidók hangulatáról a rabságból való szabadulás szent emlékünnepének ezeken az alkalmain.
Demetrius, visszanyerve elveszített egyensúlyát, megint teljes magasságában kiegyenesedett, hogy újból megnézze azt az embert, aki valamiképpen kiváltotta ezt az őrjöngő hódolatot. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen embertől várhatnák a csőcselék feltüzelését valamilyen vakmerő cselekedetre. A helyett, hogy a diadal, vagy akár a megelégedés kifejezésével fogadná az ünneplést, ezt a hallgatag embert inkább elkedvetleníteni látszottak az események. Úgy tűnt fel, mintha legszívesebben elengedte volna az egészet.
– Látod-e? – kérdezte a kis athéni, aki egy kartávolságnyira rekedt meg a füllesztő szorongásban?
Demetrius bólintott a nélkül, hogy elfordította volna a fejét.
– Idős?
– Nem, nem nagyon – válaszolta Demetrius leplezetlen tartózkodással.
– Hogy néz ki? – kiabált tovább az athéni türelmetlenül.
Demetrius a fejét és kezét rázva jelezte, hogy hagyjon neki békét, különösen az ilyen kérdésekkel, amelyekre oly nehéz válaszolni.
– Olyan, mint egy király? – ordította a kis görög szilaj röhögéssel.
Demetrius nem felelt. Megrántva beszorult ruháját, előbbre furakodott. A hullámzó tömeg hátulról erős lökést kapott s előre sodorta majdnem a menet közepéig, amelyik lassan haladt tovább, lépést tartva a fáradtan poroszkáló szamárral.
A kör közepén, mintha a titokzatos ember kíséretét alkotnák, jól ki lehetett venni egy tucatnyi embert, akiket láthatólag elkápráztatott ez az esemény, amely nyilván meglepetésként érte őket. Ők is eszeveszetten ordítoztak, de arcuk csodálkozó volt, s úgy tűnt fel, mintha nagyon szeretnék, ha kitüntetett barátjuk hőshöz illőbb viselkedést tanúsítana e nagy alkalommal.
Demetrius most már világosan látta, hogy az eset véletlen volt. Teljesen meg lehetett érteni Paulusnak a páska ünnepekről mondott tiszteletlen megjegyzései fényében. Ezek a büszke, nyomorgó és leigázott zarándokok, akik ősi szentélyük felé igyekeztek, kapva kaptak minden megmozduláson, aminek lázadás íze volt ragadozó ellenségükkel szemben. Csak el kellett kiáltani ezt a szót: „Messiás”, s máris tettrekészek voltak anélkül, hogy hosszasabban kérdezősködtek volna. Ez magyarázza meg az egészet, gondolta Demetrius. De akárki indította is el ezt a vad őrületet, az látható volt, hogy a hőse maga nem helyeselte.
A rejtélyes zsidó arcán szinte elviselhetetlen aggodalom tükröződött. Összeszűkült szeme, mintegy az elkerülhetetlen végveszély megadó elfogadásával, egyenesen Jeruzsálem felé nézett előre. Ez az ember, akit sokkal nagyobb és sokkal távolibb kérdés foglalkoztatott, mint ez a szánalmas kis koronázási komédia, talán nem is hallotta a zsivajgást.
Demetrius tágra nyitott szemmel úgy elmerült a fiatal zsidó férfi arcának vizsgálatában, hogy már maga is kezdett megfeledkezni az általános zajról és zavargásról. Testét nekivetve a szorongató tömegnek, vánszorgó léptekkel olyan közel haladt már a gondolataiba merült szamaras emberhez, hogy egy lépés és megérinthette volna.
Most egy időre eltorlaszolódott az út, s a lármás menet megtorpant. A fehér szamáron ülő férfi kiegyenesedett, mintha felébredt volna elmélázásából, mélyet sóhajtott és lassan elfordította a fejét. Demetrius szétnyílt ajakkal és dobogó szívvel figyelte.
Az izgatott tömegen végigjáró elgondolkozó szemek mintha mély szánalmat tükröznének egy olyan erőszak tehetetlen áldozatai iránt, amelyre – úgy gondolták – ő tud orvoslást. Mindenki kiabált, kivéve a korinthusi rabszolgát, akinek úgy kiszáradt a torka, hogy nem is tudott volna kiáltani, de kedve sem volt hozzá s azt kívánta, bárcsak hallgatnának el mindnyájan. A kiabálás nem volt helyénvaló. Ez az alkalom csendet kívánt. Nem olyan ember volt ez, akire vagy akiért kiabálni kell. Csend! A pillanat ezt kívánta. Csendet!
A töprengő szempár lassan végigjárt a tömegen, míg végül Demetrius feszült, megdöbbent arcán nyugodott meg. Talán, gondolta Demetrius, ennek az embernek a tekintete azért állt meg rajta, mert ebben az egész hisztérikus őrjöngésben egyedül ő nem kiabált. Hallgatása választotta ki őt. A szemek higgadtan becsülték fel Demetriust. Sem nem nyíltak tágabbra, sem el nem mosolyodtak, de valamilyen meg nem határozható módon olyan erővel ragadták meg Demetriust, hogy az már szinte fizikai kényszer volt. Az üzenet, amit átadtak, nem csupán együttérzés volt, sokkal életbevágóbb valami a puszta baráti törődésnél, valami olyan szilárdságot adó erő, amely egyszeriben elsepert maga elől minden nemleges dolgot, mint amilyen a rabszolgaság, a szegénység, vagy bármi más nyomasztó körülmény. Demetrius egész testét átjárta ennek a különös összetartozásnak a melege. Egyszerre könnyek homályosították el a szemét s könyökével utat törve magának a tömegben, kivergődött az útszélre. A lompos kis athéni, akit már majd szétvetett a kíváncsiság, okvetetlenkedve megállította.
– Láttad? Közelről? – kérdezte.
Demetrius bólintott s elfordulva megindult elhagyott kötelessége felé.
– Őrült? – faggatózott tovább az athéni, aki mellette baktatott.
– Nem.
– Király?
– Nem – mormogta Demetrius elgondolkozva –, nem király.
– Akkor hát micsoda? – sürgette az athéni, akit bosszantott a korinthusi zárkózottsága.
– Nem tudom – motyogta Demetrius, s hangja töprengést árult el –, de ... sokkal több, mint egy király.
2.
(Szent István első vértanú mártírhalála)
Marcellus meggyorsította lépteit. Kissé lejjebb az utcán, Benjózsef boltja közelében tömeg verődött össze. A csoport szélén, láthatóan parancsra várva, egy század katonaság sorakozott fel. A légionáriusok hanyagul a dárdájukra támaszkodtak. A tömeg közepén valaki szenvedélyes hangú beszédet tartott. Marcellus hamarosan elég közel ért ahhoz, hogy megismerje ezt a hangot.
Stephanos volt. Hajadonfővel, barna tunikájában, amelyben dolgozni szokott, mivel nyilván a szövőszéke mellől hurcolták el, hogy kihallgassák. A tömeg komor csendjéből arra lehetett következtetni, hogy ezek az emberek hajlandók türelmesen kivárni, míg ez a vakmerő görög önmagára terhelő vallomást nem tesz.
Marcellus magasabb volt a legtöbbjüknél s kíváncsian szemlélte a hallgatókat, hogy megállapítsa, miféle emberek. Egyszerre rájött a hallgatóság jellegére. Legtöbbnyire jólöltözöttek voltak, a vagyonosabb elemet képviselték az üzleti negyedből. Volt közöttük néhány fiatalabb pap is. Az arcok mogorvák voltak, de mindenki feszült figyelemmel hallgatott.
Stephanos nem szépítgetett a szavain. Bátran állt a nyílt kör közepén, amelyet körülötte képeztek, hosszú karját kérlelően nyújtotta ki, de nem azért, hogy kegyelmet kérjen, hanem hogy a belátásukra hasson. Nem volt dacos, de nem is félt.
Nem demagóg beszéd volt, amelyet tartott, tudatlan emberek érzelmeire ható, hanem kíméletlen vádbeszéd Jeruzsálem vezetői ellen, akik Stephanos szerint nem voltak hajlandók felismerni a város bajainak orvosságát.
– Ti magatokat a választott népnek tartjátok! – folytatta merészen. – Őseitek századról századra egyik szolgaságból a másikba estek, mindig várták a Szabadítót, de sohasem hallgattak nagy tanítóitokra, amikor azok a bölcsesség igéit hirdették. Népetek körében újból és újból támadtak ihletett vezérek, de azokat mindig elgáncsolták és meggyalázták, nem a szegények és szűkölködők, hanem az olyanok, mint ti.
Erőteljes moraj zúgott végig a tömegen.
– Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? – kérdezte Stephanos. – Most pedig ti lettetek az Igaznak elárulói és gyilkosai!
– Istenkáromló! – üvöltötte egy erőszakos hang.
– Ti – kiáltotta Stephanos s vádoló kezével végigmutatott az egész sokaságon –, ti, akik azt állítjátok, hogy törvényeteket angyalok kezéből kaptátok, hogyan tartottátok meg ezt a törvényt?
Dühödt ordítás felelt ezekre a szavakra, de egyelőre senki sem moccant. Marcellus azon tűnődött, vajon meddig fogja tűrni még e megveszett emberek elfojtott dühe ezt a vakmerő sértegetést.
Messze hátul, a tömeg széléről valaki egy utcakövet hajított be. Olyan pontosan célzott, hogy az arccsontján találta Stephanost, s ő megingott tőle. Ösztönösen felemelte egyik kezét, hogy letörölje a vért. Gyakorlott kézből dobva, egy másik kő a könyökét sértette meg súlyosan. Hangos kiáltozás kezdődött. Egy pillanatig Marcellus azt remélte, hogy tiltakozni fognak e törvénytelen erőszak ellen, de hamarosan kiderült, hogy a rekedt kiáltások a beszédet becsmérelték, nem a megkövezést. Bosszúálló ordítás baljós üdvözléssel fogadott egy jól célzott másik követ, amikor az éppen a görög arcába talált. Két újabb kő, amelyeket nem ilyen sikerülten dobtak, Stephanos feje felett repült el és a tömegbe vágódott. A nyílt kör túlsó oldalán álló méltóságok egymást taposva menekültek, hogy a falak és kerítések mögött fedezéket találjanak. Stephanos karjával takarta el vérző fejét és lassan hátrált az ellenséges tömeg elől, de a kövek egyre hullottak rá.
A centurio most egy vezényszót kiáltott, mire a legionáriusok munkához láttak s durván szántottak végig a csoporton, jobbra-balra lökdösve az embereket, mit sem törődve méltóságukkal. Marcellus, aki egy magas katona mellett állt, a nyomába szegődött és meglepetve látta, hogyan vágja bele könyökét a hasas pap arcába, akinek méltósága nem engedte meg, hogy elég gyorsan mozogjon. A legionáriusok most már a nézők félkörén belül sorakoztak fel s dárdájukkal kerítést alkottak. A kövek egyre sűrűbben hullottak és egyre súlyosabb hatással. Marcellus kezdett rájönni, hogy ez nem a helyszínen rögtönzött eset. A jobbmódú polgárok nem dobáltak köveket, de kétségtelen, hogy ők tervezték meg előre a kőhajigálást. Akik végrehajtották, gyakorlott céldobók voltak.
Stephanos már a térdére és könyökére bukva egyik vérző kezével próbálta védelmezni a fejét. A másik karja ernyedten hanyatlott le. A tömeg üvöltözött. Marcellus megismerte ezt az állati ordítást. Nem egyszer hallotta a Circus Maximus-ban. Utat tört magának a magas legionárius mellé, s az egy pillantást vetve rá, helyet adott neki.
Az ordítozó sokaságból néhány fiatalabb ember most elhatározta, hogy szintén részt vesz a görög megbüntetésében. A centurio úgy tett, mintha nem venné észre, amikor átbújnak a dárdák korlátja alatt. Arcuk kivörösödött és eltorzult a dühtől. Nem igen tudtak már többet ártani Stephanosnak, aki összeroskadva hevert a földön, de azok a kövek, amelyeket rávetettek, talán csak jelképezni akarták, hogy ők is részesek kívánnak lenni e bűntény felelősségében.
Marcellus szíve fájt. Semmit sem tehetett. Ha Julianus ott van, tiltakozhatott volna, de a centurio bevádolásának nem volt semmi értelme. Ez az ember csak parancsot teljesített. Szegény Stephanos holtan feküdt, vagy legalább is eszméletlenül, de a méltóságok még folytatták a megkövezést.
Közvetlenül Marcellus előtt, a dárdakorlát másik oldalán egy fiatal férfi állt, testtartása sok olvasásra vallott, fején a jellegzetes kis sapka elárulta, hogy a zsinagóga tanulója. Alacsony termetű volt, de erőteljes testalkatú. Kezét ökölbe szorította, kemény arcát a düh egészen eltorzította. Helyesléssel fogadott minden darab követ, amely tompa zuhanással az elernyedt testre hullott. Marcellus figyelmesen nézte ólomszínű arcát és elámult azon, hogy egy ilyen értelmesnek látszó embert így gyönyörködtethet az embertelen kegyetlenség látványa.
Egyszerre csak egy drága fekete ruhába öltözött kövér ember bújt át a dárdák alatt, levetette köntösét s odalökve ennek az alacsonynak, ráparancsolt, hogy őrizze. Egy másik magas méltóság követte barátja példáját s átnyújtva köntösét a görbelábú tanulónak, hozzálátott a kövezet bontásához.
Marcellus, aki a rövidlábú fiatalember mellett hatalmasan felmagasodott, előrehajolt és szigorúan megkérdezte tőle:
– Mit vétett neked az az ember?
A kis fickó megfordult és szemtelenül nézett fel Marcellus szemébe. Rosszindulatú teremtés volt, de nem ostoba. Olyan arc, amelyre emlékezni kellett.
– Istenkáromló! – kiáltotta.
– Hogy mérhető a káromlás bűne a gyilkossághoz? – dörmögte Marcellus. – Tanult embernek látszol, talán tudod.
Ha holnap eljösz a rabbi-iskolába – felelte a kis ember, akit egyszerre lecsendesített az a kilátás, hogy fitogtathatja teológiai tudását –, majd felvilágosítlak. Keresd a tarsusi Sault – tette hozzá büszkén. – Római polgár vagyok, akárcsak te, uram.
Most már nem hullottak a kövek. A tömeg nyugtalankodni kezdett. A fiatal írástudó visszaadta a köntösöket, amelyeket rábíztak, és furakodva megindult kifelé a ritkuló tömegből. A legionáriusok még mindig tartották a kordont, de kényelmetlenül váltogatták a lábukat, mintha már türelmetlenkednének és szeretnének távozni. A centurió nyugodtan, félvállról beszélgetett egy előkelő, fekete köntösbe öltözött, hosszú szakállú zsidóval. A sokaság gyorsan oszladozott.
Marcellus töprengő tekintetét a derék görög megtört testére szegezte, s mintha gyenge mozgást vett volna észre rajta. Stephanos lassan az egyik könyökére emelkedett. Az emberek mély csendben figyelték, amint feltérdelt. Vérrel mocskolt arca feltekintett s összezúzott ajka elragadtatott mosolyra nyílt. Majd egyszerre magasra emelte karját, mintha egy baráti kezet akarna megragadni.
– Látlak! – kiáltotta diadalmasan. – Látlak. Uram Jézus! Fogadj el engem!
A szeme lecsukódott, a feje lehanyatlott, Stephanos lerogyott a kövek közé.
A nézők, akiket ez a látvány egy pillanatra megrendített, távozni készültek. Az emberek nem álltak meg, hogy kérdéseket tegyenek fel egymásnak. Úgy elsiettek, mintha meg lennének rémülve. Marcellus szíve hevesen vert, a szája kiszáradt. De valami különös öröm ragadta el. A szeme könnyben úszott, de az arca önkéntelenül mosolygóra vált.
Megfordult és a magas legionárius elképedt szemébe nézett.
– Különös dolog volt ez, uram – mormogta a katona.
– Különösebb, mint gondolod! – kiáltott fel Marcellus.
– Megesküdtem volna, hogy a görög már halott. Mintha látott volna valakit, aki a segítségére jön.
– Látott is valakit a segítségére jönni! – kiáltotta Marcellus elragadtatottan.
– Csak nem azt a halott galileait? – kérdezte a legionárius idegesen.
– Az a galileai nem halott, barátom! – jelentette ki Marcellus. – Élőbb, mint bárki itt közülünk.
Mélységesen megrendülve és az érzelmi felindultságtól remegő ajakkal indult el Marcellus az oszladozó tömeggel. A lelke fel volt kavarva. Az első saroknál egyszerre megfordult és visszament. Stephanosszal már senki sem törődött. Az insula csapata négyes sorokban éppen eltűnt az utca végén. A vakmerő görög barátai közül még egy sem merészkedett előjönni. Korai lett volna elvárni tőlük, hogy ilyen kockázatot vállaljanak.
Marcellus féltérdre ereszkedett az összeroncsolt holttest mellett és finoman félresimítva vértől csapzott haját, belenézett az érzéketlen arcba. Az ajkai még mindig mosolyra nyíltak.
Egy jó idő múlva előbicegett a boltból az öreg Benjózsef. Szeme vörös volt és duzzadt a sok sírástól. Félénken közeledett s néhány lépésnyi távolságban megállt. Marcellus felnézett, intett neki, mire ő a félelemtől sápadtan odajött. Ráncos kezével gyönge térdére támaszkodva lehajolt és a halott nyugodt arcába kémlelt. Majd kíváncsian fürkészte Marcellus szemét anélkül, hogy felismerte volna.
– Kegyetlen halála volt, uram – sóhajtott fel.
– Stephanos nem halt meg! – jelentette ki Marcellus. – Jézussal ment el.
– Kérlek, uram, ne gúnyold a hitünket! – kérlelte Benjózsef. – Szomorú nap ez nekünk, akik Jézusban hiszünk.
– De hát nem ígérte meg nektek, hogy ha hisztek benne, soha meg nem haltok?
Benjózsef lassan bólintott a fejével s hitetlenkedve meredt Marcellus szemébe.
– Úgy van– de te ezt nem hiszed el, uram – mormogta.
Marcellus felállt s kezét az öreg ember vékony karjára tette.
– Lehet, hogy értem nem jön el Jézus, Benjózsef – mondta nyugodtan – s lehet, hogy érted sem jön el, de Stephanosért eljött! Most eredj és keress egy fiatalabb embert, hogy segítsen nekem. Elvisszük a testet a boltodba.
Feltéve: 2012. március 6.
|