A várakozás vagy a már bekövetkezett összeomlás a rosszabb? Aki kicsit is figyelemmel kíséri a világ eseményeit, az egyre növekvő szorongással várja a kikerülhetetlen összeomlást (amiről a ma feltett Williamson-kommentár is beszél). Nem hiába tartja a közmondás, hogy a szerencsétlenségtől való félelem rosszabb állapot, mint az, amelyben már megtörtént a baj. Miután minden komolyan gondolkodó ember tudja, hogy az összeomlásnak meg kell történnie, joggal fél ettől, és joggal várja, sőt folyamatosan készenlétben kell lennie. Miközben az élet minden területén többszörösen áthágtunk minden szabályt, és ennek matematikailag kiszámítható következménye, a vég, mégsem jött el, ez a várakozás egyre nyomasztóbbá és egyúttal egyre elviselhetetlenebbé válik. A minap két olyan pappal beszéltem erről, akik minden kétséget kizáróan katolikusok maradtak, és akik mindketten azonos taktikát választottak e helyzet elviselésére. Mégpedig a munkájukba, jobban mondva a hivatásukba való tökéletes beletemetkezést. Bár nem mondták, de egyértelmű, hogy ily módon hárítják el maguktól azokat a kérdéseket, melyekre nem lehet elfogadható válaszokat találni: Hogyan omolhatott így össze a katolikus Egyház? Hogyan viselkedhet így a pápa? Hogyan taníthat eretnekségeket ő is, meg egész vezérkara? Hogy csak a legérthetetlenebbeket említsem a rengeteg körül.      Ez a napi munkába való temetkezés tartja távol tőlük a napi híreket, de legalábbis az ezekkel való érdembeli foglalkozást. Teszik ezt olyan időben, amikor minden eddiginél jobban szükség lenne, hogy legalább ők támaszul szolgáljanak annak az egypár főre apadt maroknyi kis csapatnak, melynek tagjai a katolikus lét mindkét területén, vagyis mind a tan, azaz a megváltozhatatlan, egyetlen igazság, mind az erkölcs, a lelkület, a viselkedés területén katolikusok szeretnének maradni. Mert egyfelől ez a kis csapat nem a közvetlenül rájuk bízottak köréből áll össze, másfelől, mert most állt elő az a helyzet, hogy kivétel nélkül egyetlen tekintélynek sem lehet automatikusan engedelmeskedni, hinni. A vezetőknek való engedelmesség az egyik elengedhetetlen katolikus erény. Mondhatnánk, kétezer évig nem lehetett jó katolikus az, aki nem ápolta ezt az erényt. Mára viszont oda jutottunk, hogy nincs egyetlen olyan tekintély sem, akire rábízhatjuk magunkat, amelynek szavait, tetteit ne kellene állandóan mérlegelni. Egy katolikusnak maradni akaró hívőnek ahelyett, hogy vakon engedelmeskedhetne, mind világi, mind vallási vezetőjének minden tettét meg kell vizsgálnia, hogy azok valóban megfelelnek-e a katolikus elvárásoknak vagy sem. Ez elképesztő, hihetetlen, abnormális, soha nem volt helyzet! A hivatalos tekintélyeknek az a bajuk, hogy nem katolikusok, a tan tisztaságát vallóknak pedig az, hogy lelkületük, viselkedésük nem katolikus. (Ennek egyik oka abban rejlik, hogy az ilyen csoportok katolikus híveiket eredetileg „készen” kapták, így a kezdetekkor, azaz a 70-es években, nem kellett a hívek katolikus nevelésével foglalkozniuk, így aztán ez a tantárgy azóta is hiányzik képzésükből, tevékenységük palettájáról és saját képességükből.)      Egy minden tekintetben katolikusságra törekvőnek tehát azt kell tennie, ami elvileg teljesen tilos egy katolikusnak! Saját magának kell döntenie az élet legfontosabb kérdéseiben! És sokszor nem csak engedetlennek, de ellenállónak is kell lennie, ha katolikus akar maradni! És mindeközben a mértéktartás, a megkülönböztetés olyan hősies fokát kell tanúsítsa, mely pusztán emberi erővel képtelenség. Az egyik megoldás a hívek számára is az lehetne, mint a fentebb említett két papnak: beletemetkezni a mindennapok teendőibe! Csakhogy a papok teendői mind Isten és az Ő vallása körül forognak! Ők lelki sérelem nélkül beletemetkezhetnek ezekbe! De hova temetkezzen egy világi hívő? Hiszen az ő mindennapi teendőinek nagy része teljesen evilági problémák körül forog. És itt visszajutottunk kiinduló pontunkhoz: ilyen körülmények között lelki mártírium a ma, a jövő elviselése, a megválaszolatlan kérdések felismerése, az eljövendő katasztrófa várása.      Maeßen atya már 10 évvel ezelőtt azt mondta, hogy Isten a mai kor emberét más mércével méri, mint a többi kor emberét. Akkor nem igen értettem, hogyan mondhat ilyet, de mára világosak lettek szavai: rendkívüli időket élünk, melyek rendkívüli viselkedést és küzdelmet várnak el tőlünk, és ennek megfelelően rendkívüli elbírálást vonnak maguk után. A Fatimai Szűz Mária Luciától azt kérte, hogy a pápa ajánlja fel Szeplőtelen Szívének Oroszországot, mert ha nem teszi, akkor ez az ország az egész világon elterjeszti tévtanait. Egy pap mondta nekem, hogy a mai helyzet jelenti számára a végleges bizonyítékot, hogy ez a felajánlás, szemben a Vatikán állításával, tényleg nem történt meg abban a formában, melyben a Szűzanya követelte. Mert a kommunizmus valóban elterjesztette a tanait a világon. Tévedés volt azt hinni, hogy a Szovjetunió az egész világot bekebelezi vagy minden országba hivatalosan a kommunista államberendezkedést exportálja: ezek nélkül, sőt ezek nélkül sokkal sikeresebben és átütőbben, terjesztette el a világon tévtanait.      Hogy csak egy ilyen tévtant említsek: az igazságtalan és könyörtelen államosítás idején a katolikus papok sem tartották bűnnek – és ennek hangot is adtak –, ha a parasztok a TSZ-be erőszakkal bevitt tulajdonukból visszavettek valamit, magyarul loptak. Így vált egy eredetileg nem bűnnek tekintett tettből szokás, mégpedig az élet minden területén, mindenek előtt az ország vezetőinek, aztán minden polgárnak részéről. Olyannyira, hogy a túlnyomó többség, vagy mára csaknem mindenki, nem is tartja ezt a gyakorlatot rossznak, pláne bűnnek. Egy ismerősöm a 90-es évek olajbotrányaival kapcsolatban a legkomolyabban jelentette ki, hogy nem hiszi el, hogy létezik egyetlen ember is, aki, ha azt mondják neki, hogy csak pár percig félre kell néznie, és kap egy milliót, ezt nem teszi meg. Mégha ez nem is igaz, az tény, hogy a gátlásnélküli harácsolás, az országot, hazát, hitet, vallást nem ismerő egoizmus az ú. n. kommunista országok összeomlásával eleddig soha nem ismert mértékben borította el az egész világot. És ez csak az egyike a tévtanoknak: a családok szétzúzásáról, a tekintélyek lejáratásáról, a nők természetadta helyzetének tagadásáról, a hazugság, csalás természetessé tételéről, stb. stb. nem is beszélve.      A természetjog semmibevétele, Isten jogainak alapvető tagadása, a katolikus Egyház, és egyáltalán a vallás elutasítása és gyűlölete a szocialista-kommunista tan alapvető tételei. És ezzel a világ összeomlásának legfontosabb okai. 2012. január 8.