Előszó Az Egyházban újra és újra egy furcsa jelenséggel találkozunk: az Egyház képviselői rendszeresen imádkozzák a rózsafüzért, privát nagyon vallásosak, de ha arról van szó, hogy a hitet rettenthetetlenül hirdessék, akkor a leghihetetlenebb tévtanokat terjesztik. II. János Pál, XVI. Benedek pápa stb., mind ilyenek. Hogyan lehetséges ez? A választ erre a kérdésre csak akkor találjuk meg, ha megértjük az e viselkedés mögött lévő szellemi beállítottságot. Ennek neve a „liberális katolicizmus”. 1998-ban Msgr. Fellay egy kitűnő előadást tartott a „liberális katolikusok” jelenségéről, amit Szent X. Pius a legélesebben elítélt, és amit hosszúsága ellenére a Mitteilungsblatt 2012. januári számában teljes egészében közzé tettek. Msgr. Fellay előadása a liberális katolikusok gondolkozásmódjáról I. rész Bevezetés Kedves szeminaristáim, kedves nővérek, nagyon örülök, hogy vizitációm során újra láthatom önöket. Ma néhány gondolatot szeretnék elmondani a mai helyzetről, de nem annyira magukról a történésekről, hanem sokkal inkább az alapelvekről, melyek e történések hátterében állnak. Január elején [1998-ban] Rómában voltam, és ott az egyik papunknak azt mondtam, hogy mennyire örülök, hogy Albano-ban van a házunk és nem direkt Rómában. Vajon miért? Mert így valahogyan távolabb vagyunk egy kicsit a legfontosabb történések színhelyétől, és ez a távolság szabadságot ad, hogy könnyebben lássunk, gondolkodjunk és értsünk. Rómában még mindig elég pompa van ahhoz, hogy az ember könnyen megcsalatkozzon. Igen, aki csak felületesen néz körül Rómában, az nyugodtan ezt gondolhatja: Nos, valójában még egészen jól megy minden az Egyházban. Minek akkor ez a sok veszekedés? Itt vagy ott még mindig lehet reverendás papot látni, és fiatal papokat is, akik nem a Pius Közösséghez tartoznak. Ott tartózkodásomkor megvettem Ratzinger bíboros könyvét, méghozzá olaszul, mert németül nem jelent meg, a címe: La mia vita – Élmények az életemből. Nagyon érdekes könyv, amelyben a bíboros élete első 50 évét írja le, tehát 1927-től a München-Freising-i egyházmegye megyéspüspöki kinevezéséig [1977-ig].      Különösen a könyv eleje volt nagyon érdekes, ahol a családjáról mesél. Egy nagyon jámbor Ratzingert látunk magunk előtt. Aztán következik a tanulmányok leírása, a Freising-i szeminárium, a disszertációja, a zsinat. Körülbelül ugyanazt lehet megtalálni nála is, mint a pápánál [II. János Pál]. Egyfelől egy valóban igazi vallásosságot látunk, a pápa minden nap elimádkozza privát a rózsafüzért. Nem lehet tagadni, hogy vallásosak, és hogy ez a vallásosság valódi.      És akkor jön a kérdés, úgy gondolom, hogy egy igen alapvető kérdés: Nos, ha így imádkoznak, akkor hogyan lehetséges, hogy a teológiájukban, az ökumenizmusukban ennyi tévedés van? Honnan jön ez? Hol van a probléma? Ha közelebb megyünk, akkor valami nagyon érdekeset állapíthatunk meg. Észrevesszük, hogy egyfajta méricskélés, súlyozás, sorrend-felállítás van a felfogásukban, az életükben. Privát egészen vallásosak. De a vallásosságnak éppen a kapcsolata a többi területhez, a teológiához, a filozófiához, a politikához – ez az, ami egész egyszerűen teljesen hiányzik náluk. Nem ugyanazok az alapelvek vezérlik a vallásos gyakorlatukat és a prédikációikat, a teológiájukat és a hitüket. Még a teológiájuk és a hitük sem ugyanaz!      Ezért látunk náluk viszonylag egészséges részeket – mint például az erkölcs és a fegyelem –, és ezek mellett, egészen közel, olyan részeket, melyeket mélyen átjárt a tévedés. Hiányzik az összefüggés, az összetartozás. Ezt figyelhetjük meg például Ratzinger bíborosnál, most csak róla beszélek, de mindegyikről beszélhetnénk.      Pont az előbb említett könyvében jön ez világosan elő; nagyon jó példákat lehet belőle felhozni. Amikor az Egyház helyzetét írja le, ezek a leírások egészen élesek, pontosak, reálisak és nagyon érdekesek. Ahogy azonban rátér az okok analizálásába, a lehetséges orvosság leírásába, már hatalmas üresség következik. Furcsa. Itt látható a koherencia hiánya, nincs összefüggés, nincs kapcsolat.      Az itteni szeminaristák közül páran arról meséltek, hogyan fedezték fel, hogy a különböző tantárgyak között kapcsolat van. Egyszer a liturgiában találtak valamit, ami a teológiában is érvényes. Tehát a dolgok között összefüggés van. És amik összefüggnek, azok nem csak a különböző szemináriumi tantárgyak, hanem az egész, a teremtés, az egész üdvtitok. Ezek között tökéletes kapcsolat van. Minden összetartozik. Minden, a legkisebb szúnyogtól a legnagyobb teológusig. Úgy gondolom, meg kell keresni ennek az összefüggéstelenségnek az okát. Ratzinger bíboros azt mondja, hogy az Egyház számára a 60-as évek problémája – olyan probléma, ami a számára most már megoldódott – az volt, hogy két évszázadnyi liberális kultúra legjobb értékeit az Egyház átvette. Vagyis az Egyháznak az volt a célja, hogy liberálissá váljon. És ezt mondja: Most ezzel megvagyunk. Mondhatjuk, hogy a zsinat elvégezte ezt a feladatot. Ennek a hiányzó összefüggésnek a problémája onnan ered, hogy körülöttünk liberális katolikusok élnek. Úgy gondolom, nagyon fontos ezt a liberális katolicizmust, ezt a mindent megmérgező mentalitást ismerni. Vigyáznunk kell. Ez a méreg olyan, mint az ideggáz, mely állandóan terjeszkedik. És nekünk vigyáznunk kell, hogy ez a vírus nehogy minket is megtámadjon.      A liberalizmussal való foglalkozás során nagyon sok mindenre magyarázatot találunk, ami az Egyházban történik. És ez abban is segít, hogy megtaláljuk a megfelelő eszközt, hogy az Egyháznak e válsága ellen küzdeni tudjunk. Nyilván, önök is hallottak már erről, mégis, a már meglevő ismereteikhez még hozzá szeretnék tenni néhány észrevételt. Hiszen a probléma nagyon aktuális, és rendkívül fontos, akkor is, ha kissé absztraktnak tűnik. Remélem, érthetően el tudom önöknek magyarázni.      Lefebvre érsek könyvében: „Sie haben Ihn entthront – Letaszították a trónjáról”, találnak néhány oldalt, melyben ő Abbé Roussel Liberalisme et Catholicisme című könyvéből idéz – úgy tudom, ez a könyv nincs németre lefordítva. Ha tudnak franciául, feltétlenül el kell olvassák ezt a könyvet. Az abbé 1926-ban írta, és én alig hiszem, hogy létezik ennél jobb leírás a liberalizmusról, különösképpen erről a katolikus liberalizmusról. Ezt a témát tényleg fel kéne venni az apológia-oktatásba, ahol alaposan tanulmányozni kellene. Az abszolút liberalizmus Roussel abbé könyvében először az abszolút liberalizmust tárgyalja. Azt a teóriát nevezik így, mely minden fölé a szabadságot, az emberi szabadságot helyezi. Úgy is lehetne mondani, aki az emberi szabadságból csinálja a maga istenét, az abszolút elvet. Az ateisták és panteisták képviselik ezt a liberalizmust. Számukra az emberek szabadsága a legfőbb elv. Szabad vagyok. Egy ilyen alapelvnél arra a következtetésre kell jutni, hogy valakinek mindenképpen képviselni és védeni kell ezt az elvet. És ez csak az állam lehet. Így lesz az állam a nagy isten. Ahol a legfontosabb törvény a többség akarata, a demokrácia. Ezt találjuk a francia forradalomnak az emberi jogokról szóló híres kiáltványában. Ez az abszolút liberalizmus az, ami Isten jogait és az erkölcs legmagasabb elveit eltörli. Erről azonban most nem beszélek többet. Önök biztosan olvastak erről a Syllabus-ban, a Quanta cura és a Mirari vos enciklikákban.      [A honlapon ebben a cikkben található egy részlet az utóbbi dokumentumból, a Syllabus pedig teljes egészében fent van a Vatikáni dokumentumok oldalon.] A mérsékelt liberalizmus A pápáknak előbb említett enciklikái mind az abszolút, mind egy második, az úgynevezett mérsékelt liberalizmust is bemutatják. A mérsékelten liberálisok elutasítják, hogy létezik kinyilatkoztatás, tehát, hogy olyan jó Isten létezik, aki szólt a világhoz. Bár azt elfogadják, hogy az ember természeténél fogva vallásos, hogy létezik erkölcs, vagy legalábbis léteznie kellene. Vagyis, elfogadják, hogy az embereknek mégis vannak valamilyen alapelveik, és hogy ezek az emberiségben, vagyis az emberi természetben megtalálhatók. De ha még azt is elfogadják, hogy létezik valami természetfeletti, akkor ezt a természetfelettit egyszerűen a személyes életbe, a sekrestyébe száműzik, szerintük csak ezek számára bír jelentőséggel. Az egyháznak és az államnak egy ilyen liberalizmusban szét kell válniuk. De a liberalizmus eme formájában az egyháznak a létezését még elismerik.      Az első, az abszolút liberalizmusban azonban az egyház eltörlése a cél. A másodikban úgy szól az elv, hogy szabad egyház a szabad államban. Az állam egészen egyszerűen neutrális, felekezetnélküli, ahol minden vallást egyformán kezelnek, minden vallási csoportosulásnak egyforma jogokat adnak.      A legfőbb az állam, ami mindenek felett áll, a vallások felett, amelyik szabályoz, de nem avatkozik be. Ezt nevezik mérsékelt liberalizmusnak. De erről sem akarok most többet beszélni. A katolikus liberalizmus Ehelyett egy harmadik fajta liberalizmusról akarok beszélni, olyan liberalizmusról, melyet csak a katolikusoknál találunk. Ezért hívják így „katolikus liberalizmus”, bár ez a kifejezés önmagában már egy ellentmondás.      Hiszen liberalizmus és katolicizmus, ez olyan, mint a fekete világosság vagy a négyszögletű kör. Ez a két fogalom ellentmond egymásnak. Egy nagy előd és filozófus megpróbálta, hogy definiálja ezt a liberalizmust, tehát a katolikusok liberalizmusát, ő volt Billot bíboros (†1931). Ez az ő definíciója: „A liberális katolikusok liberalizmusa kivonja magát mindenfajta osztályozás alól, és csak egy megkülönböztető jellegzetes ismertetőjele van: nevezetesen a tökéletes és abszolút összefüggéstelenség.” – »Liberalismus qui dicitur „catholicorum liberalium” omnem classificationem fugit, et unam solam distinctam atque characteristicam notam habet, quae est nola perfectae et absolutae incohaerentiae.« (Ludovicus Billot, Tractatus de Ecclesia Christi, Tomus secundus, Prati, Libraria Giachetti, Filü et 50c., 1910, p. 55). Megint ez az inkoherencia. Teljes képtelenség azt a liberalizmust értelmesen definiálni. De mit mondtak a pápák erről a liberalizmusról? IX. Pius pápa igen tanulságosan szólt róla. Kiadta a Syllabus-t és a Quanta cura enciklikát, melyekben ezt a harmadik fajta liberalizmust nagyon jól bemutatta. E két dokumentumról kiváló összefoglalást találnak Lefebvre érseknek fentebb már említett, „Sie haben Ihn entthront” című művében. A következő idézetek IX. Pius pápától származnak: „Csapás az önök országa számára – a pápa a franciákhoz intézte e szavait – és egyúttal az akadálya Isten áldásának az elnyeréséhez, az elveknek ez az összekeverése, az alapelveknek ez a z összevegyítése. Ki akarjuk mondani, és nem akarom elhallgatni: Akiktől én félek, azok nem a párizsi kommün szomorú figurái, hanem amitől én félek, az az a végzetes politika, az a katolikus liberalizmus, ami valódi átok, ez a hintajáték, ami a vallást elpusztíthatja. Kétségtelen, hogy gyakorolni kell a szeretetet, megtenni azt, ami lehetséges, hogy az eltévelyedteket visszahozzuk, de eközben arra nincs szükség, hogy a nézeteiket is osszuk.” 1971. júniusban Nevers-i zarándokoknak mondta ezt a pápa. Ezt a levelet pedig Quimper püspökének írta: „Hívja fel az Association Catholique tagjainak figyelmét arra, hogy Mi azon számos alkalomkor, amikor a liberális felfogás híveit megfeddtük, nem azokra gondoltunk, akik gyűlölik az Egyházat, és akiket teljesen fölösleges megnevezni, hanem sokkal inkább azokra, akiket Mi éppen most írtunk le, akik a liberális elvek rejtett vírusát, amit az anyatejjel szívtak magukba, azzal az ürüggyel, hogy nem tapad hozzá nyilvánvaló gonoszság, és – az ő véleményük szerint – nem árt a vallásnak, könnyedén oltanak be az emberek lelkébe, és így e forradalom csíráját terjesztik, mely a világot már régóta rázkódtatja.” Ezek a szavak erősek, és a pápa e szavai is (Bréve 1873-ban egy milánói katolikus körhöz). „Eközben, holott a világ gyermekei ügyesebbek, mint a világosság gyermekei, mesterkedéseiknek kétségtelenül kevesebb sikere lett volna, ha azok közül, akik a katolikus nevet viselik, egy nagy rész nem nyújtott volna nekik baráti jobbot. Igen, sajnos vannak emberek, akik azt a benyomást keltik, mintha ellenségeinkkel akarnának megegyezni, és azon igyekeznek, hogy a világosság és a sötétség között szövetséget hozzanak létre, megegyezést az igazságosság és az igazságtalanság között azon doktrínák segítségével, melyeket »liberál-katolikus«-nak neveznek, és amelyek a legkártékonyabb elvekre támaszkodva a világi hatalomnak hízelegnek, amikor az a lelki dolgok területét magához rántja, és az embereket még a legjogtalanabb törvények tiszteletére, vagy legalábbis tolerálására buzdítja, egészen úgy, mintha nem lenne megírva, hogy senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak. Ezek az emberek minden bizonnyal veszedelmesebbek és vészterhesebbek, mint a nyílt ellenségek! Egyfelől, mert azok igyekezetét támogatják, anélkül, hogy észrevennék, talán anélkül, hogy saját maguk ezt tudnák, másfelől, mert ők éppen még a kifejezetten elítélt vélemények határán belül állva, az integritás és a tanbeli kifogástalanság bizonyos tiszteletét élvezik, miáltal a meggondolatlan béke-barátokat magukhoz vonzzák, és a becsületes embereket megtévesztik, akik egy kifejezett tévtan ellen maguk is fellázadnának. Ily módon szakadást idéznek elő a lelkekben, megbontják az egységet és gyengítik azokat az erőket, melyeket egyesíteni kellene, hogy mind együtt az ellenség ellen vonuljanak.” IX. Pius pápa brévéje egy Rodez-i katolikus újság szerkesztőinek 1876-ból: „Csak helyeselhetjük, hogy Syllabus-unk határozatainak magyarázatára és megvédésére vállalkoztak, különösen azokéra, melyek az állítólagos katolikus liberalizmust ítélik el, ami, mivel még a becsületes emberek között is nagyszámú hívőt számlál, és kevésbé tűnik az igazságtól elszakadtnak, mások számára még veszélyesebb, és még könnyebben megtéveszti azokat, akik nincsenek eléggé résen. Miközben a katolikus szellemet fáradhatatlanul és rejtett módon pusztítja, csökkenti a katolikusok küzdő táborát és növeli az ellenségéét.” Ezek világos szavak. A liberális katolicizmus kezdetei Most a dolgot közelebbről kell megvizsgálnunk. Mi is ez a liberális katolicizmus? Miről is beszélünk tulajdonképpen? Mi ez a dolog, amit a pápa veszélyesebbnek jelent ki, mint a nyílt ellenségeket? Csakhogy nagyon nehéz ezt leírni, mert ezer fazettája van. De megpróbálunk egy kicsit közelebb jutni hozzá.      Vannak katolikusok, akik bókként viselik a liberális jelzőt. Nem fáj nekik, ha liberálisnak tartják őket, olyan valakinek, aki olyan nagy, széles látókörű, nagy szellemmel bíró. Ezek a szavak, „katolikus-liberális”, liberál-katolikus” és „liberálkatolicizmus”, Franciaországban keletkeztek. Ez egy Lamennais-szal kezdődik, aztán jön egy új szakasz 1850 körül, különösen a franciaországi iskolákkal kapcsolatos harcokban – úgy 1850 és 1870 között. E kor leghíresebb neve Montalembert. Aztán megy tovább, és ez a liberálkatolicizmus részben a modernizmussá válik.      Ez a kifejezés: „a szabad egyház a szabad államban”, Montalembert-től származik. Egy püspök is különösen hírhedtté vált, egy tudós, Mgr. Dupanloup, aki a pápa csalatkozhatatlanságával kapcsolatban lett híres. Határozottan ellene volt, végül azonban alávetette magát. Dupanloup a Syllabus-hoz fűzött magyarázataival is ismertté tette magát. Amikor a Syllabus megjelent, a francia liberális katolikusok pánikba estek. Őket, úgymond, Mgr. Dupanloup írása mentette meg, amit ő fogalmazott meg, hogy megmondja, hogy mit nem ítélt el a pápai körlevél. Feltéve: 2012. február 11. A tisztán természetes eszközökre való koncentrálás Roussell abbé ezután megpróbálja a katolikus liberálisok szellemiségét bemutatni. És erre most időt kell fordítanunk, mert ez nagyon fontos. Azt hiszem, csaknem egy egész előadást kell erre szánnunk, és aztán egy másikat az összefüggéstelenség tanulmányozására. Úgy gondolom, hogy eközben nagyon sokat fogunk tanulni, még a lelki életünk számára is. Kiderült, hogy az amerikanizmus, vagyis az apostolkodásnak azon fajtája, mely a természetes eszközökre szorítkozik, és a katolikus liberalizmus között szoros rokonság áll fenn. Mindkettőnek ugyanaz a jellegzetessége, ez pedig a hit hiánya, a hitben való koherencia hiánya. Az a hit jellemző rájuk, amely pusztán spekulatív marad: Igen, hiszek a Szentháromságban, a háromszemélyű egy Istenben, azt is hiszem, hogy Jézus létezett, és megváltott minket –, az ilyen hit azonban örökre „fent” marad. De hát az apostolkodáshoz csak nem onnan felülről kell az eszközöket keresni – tehát a keresést a gyakorlati életbe helyezik. – És ez az, ami alapvetően téves!      Tehát először ez a mentalitás, ez a szellem; és ennek is több része van. Elsőnek a természet és a kegyelem kérdését tekintjük át, azután a filozófia, a teológia, az erkölcs, a vallás kérdését, majd a politikai szintet. A teóriában: a hamis „arany középút” Szerzőnk, Roussel abbé, a spekulatív rendről beszél és megmutatja, hogy a liberális egy „arany középutat” ajánl. Holott valójában ez egyáltalán nem arany középút, hanem egészen egyszerűen csak középszerűség!      Mert mindig azt mondják, hogy az igazság két véglet vagy két tévedés között van. Mindkét oldalon túlzások vannak, különösen például az erényeknél. Azt is lehet mondani, hogy az erény egyik definíciója a két túlzás – túl sok vagy túl kevés – közötti helyes középút megtalálása. Holott – legyen ez az erénynél, vagy az igazságnál – ez a közép soha nem állhat ugyanazon a síkon, mint a tévedések vagy a túlkapások. Az igazság mindig e kettő szintje fölött áll, mindig a csúcs!      Rendben, ez egy grafikus megközelítés, de az igazi, a jó, a valódi, a valóság soha nem áll ugyanazon a szinten, mint a tévedés vagy a rossz. Teljesen egyértelműen más szinten áll, mégpedig a létezés szintjén! Az igazság létezik, az igazságot csak a valóságban lehet megtalálni!      Éppen a valótlanság az, ami nem valóságos, a valótlanságot nem lehet a valóságban megtalálni, a valótlanság csak az álomban, a képzeletben lehetséges. Csak a helyeset lehet a valóságban megtalálni. A rossz definíciója privatio boni debiti – a megillető jó hiánya. Pontosan ott, ahol a jó hiányzik, ahol egy lyuk, egy hiány van, beszélünk a rosszról.      Ezért mondom, hogy a liberálisok a lét és a nemlét közötti középutat keresik. Pontosan ez az, amit a liberális keres. Valamifajta közepet keres, és ott akar letanyázni. De ezt csak akkor teheti, ha valamit az igazból, a jóból elvesz. A liberális soha nem lesz egészen igaz, egészen jó, mindig csak középszerű marad. Megpróbál az igazságból valamit mondani, valami jót tenni. Eközben bizonyos béke, bizonyos okosság kedvéért éppen az igazságot és a helyeset, a jót nyirbálja meg. Így néz ki a gyakorlat, miként rögtön látni fogjuk. A liberális katolicizmus inkább a gyakorlatban jelentkezik, mint a doktrínában A gyakorlatban ez teljesen világos. Valójában ezt a liberális katolikust nem annyira a teóriában lehet leleplezni. A teóriában egyetért a katolikus hittel, de éppen csak a teóriában. És ez odáig megy, hogy a 19. században – egészen röviddel a Syllabus megjelenése előtt – a Civilta Cattolica – a jezsuiták újságja, mely Rómában és máshol is nagyon híres volt – első ízben adott a liberálisoknak egy egészen komoly segítséget, mégpedig a tézis és a hipotézis közötti nagyon rafinált különbséggel.      Egy Curci páter a következő tézist állította fel: „A modern szabadságok. Ha ezeket tézisként tekintjük, vagyis egyetemes alapelvekként, melyeket minden időben minden helyen alkalmazni kell, melyek magán az emberi természeten alapulnak és az isteni tervben nyugszanak, akkor feltétlenül el kell ítélni őket. De ha hipotézisként, vagyis adott tényekként, melyek egy bizonyos helyzetben ehhez vagy ahhoz a néphez tartoznak, akkor legitimek lehetnek, és a katolikusok szerethetik és védelmezhetik őket.”      Elvileg tehát ezeket a modern szabadságokat el kell ítélni, abszolút és feltétlenül, de bizonyos adott körülmények között – vagyis a valóságban, hiszen csak a valóságban léteznek helyzetek –, tehát rendkívüliként helyeselni lehet őket. Ez az a híres különbség a tézis és a hipotézis között. És ezután – egy évvel később jön a Syllabus, vagyis az 1864-es év – Dupanloup francia püspök egész tudományát arra használja, hogy a Syllabust a tézis szintjére száműzze. Ezt mondja: A Syllabus nagyon jó a teóriában, de a gyakorlatban valami mást kell alkalmazni. A liberális katolikusok alapelvei a gyakorlatban Ne próbáljuk meg tehát a liberálist a doktrína szintjén leleplezni; ott ugyanis e hamis érv mögött bújik meg. De hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Hogyan fogja a gyakorlatban, tehát a valóságban, a mindennapi életben igazolni azt, amit tesz?      A szerző négy alapelvben, illetve érvben foglalja össze a liberálisok viselkedését:      1. a béke, a béke miatti aggodalom;      2. a szeretet;      3. az okosság, okosan cselekedni;      4. a valóság iránti érzék, a liberális azt állítja, hogy neki érzéke van a valósághoz. Hamis béke-fogalom, hiszen valódi béke csak az igazságban létezik Kezdjük a békével. A liberális minden áron békét akar. Legfőbb princípiumnak a békét állítja be. És eközben valószínűleg a Szentírásra hivatkozik: „Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9). Látják, az Üdvözítő még boldogságot is ígért azoknak, akik a békét keresik.      De miben is áll a béke? A béke az igazságban van, a rend nyugalmában. Az igazi béke mindig az igazsághoz kapcsolódik, hiszen az igazság a helyes rendhez, a valóság rendjéhez tartozik. Még ennél is többet lehet mondani: Az igazi béke csak az igazságban lehetséges. És ha azt mondjuk, a béke a rendben levő nyugalom, akkor a következő kérdés ez lesz: Mikor uralkodik ez a nyugalom? Csak akkor, ha minden elem rendben, tehát a neki megfelelő helyen van. Itt látszik, hogyan mutatkoznak meg az első alapelvei a hitnek, tehát az igazságnak, mely ezt a rendet meghatározza: ez az Úristen, a Teremtő. És akkor a társadalomban előlép valaki, aki azt állítja, hogy Isten nem létezik, a leghatalmasabb az ő saját akarata. Egy ilyennel soha nem lehet békében lenni. Ez lehetetlen. Hogy miért? Mert az ilyen a Teremtő ellen van, alapvetően a rend ellen. Az ilyen nem más, mint a béke elpusztítója. A világgal soha nem lehet igazi békében élni. Az igazságban nyugvó igazi béke soha nem lehetséges a világgal És így van ez a világgal. A világ gyűlöli az Egyházat. A világ lényéhez tartozik, hogy gyűlölje az Egyházat. Ezért teljességgel lehetetlen, hogy valaki az Egyházból a világgal való békét akarja, ez ki van zárva. Üdvözítőnk teljesen világosan beszélt erről: Szent János evangéliumának 15. fejezetében egy egész bekezdésben beszél erről a tanítványainak. „Si mundus vos odit, scitote quia me priorem vobis odio habuit. Si de mundo fuissetis, mundus quod suum erat diligeret: quia vero de mundo non estis, sed ego elegi vos de mundo, propterea odit vos mundus.” – „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.” (Jn 15,18-19)      A világ gyűlöl bennünket. A pap ettől a világtól nem várhatja el, hogy szeressék, ez ki van zárva. Mi nem várhatjuk el a világtól, hogy bizonyos szeretetet, egy kis elismerést kapjunk. Olyan messzire lehet menni, hogy azt lehet mondani, ha a világ valamikor tapsol nekünk, meg kell kérdeznünk magunktól: Mit csináltunk rosszul? Adenauer [német kancellár] mondta egyszer: Ha a szocialisták [az SPD] dicsérnek, akkor biztosan valami hibát követtem el.      És ez így van: Ha egy dicséret az ellenségtől jön, arra kell gondolnunk, hogy itt valami nem stimmel. Nem várhatunk békét a világtól. Ilyen béke nem lesz, ezt az Üdvözítő erősítette meg a számunkra: „Mementote sermonis mei, quem ego dixi vobis: Non est servus maior domino suo. Si me persecuti sunt, et vos persequentur.” – „Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga az uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20) A világ tehát gyűlöli az Egyházat. Ha a II. Vatikáni Zsinatnak azt az aggodalmát tekintjük, hogy tetszeni akartak a világnak, akkor világos, hogy teljesen hamis úton jártak! Ez tényleg a liberális viselkedés. Ha a liberális viselkedésre példákat keresnek, ebben a zsinatban bőven találnak. De hol fogja a liberális a békét keresni? Az igazság szintjén nem keresheti, mert ott a dogmák vannak, az Egyháznak ezek az igazságai, egyértelműen és egészen világosan megfogalmazva, ezek választják el az Egyházat ellenségeitől. Lehetetlen velük kiegyezni. Mi azt mondjuk: csak egy Isten van, csak egy igazság van, minden, ami nem helyes, ami nem Istenre irányul, az bűn. Ez a világ az ilyen kijelentéseket nem tudja elviselni.      Én azt mondom, a világ, de úgy is kifejezhetjük, hogy a többi vallás. Ha azt mondjuk, hogy a többi vallás nem az igazság talaján áll, hogy hamisak, akkor az nem teremt békét. És pont azt mondani, hogy ezen a területen akarunk békét teremteni, nos, ez lehetetlen az Egyház számára. Ez elfogadhatatlan. Ha az Egyház ezt teszi, akkor megsérti a jó Istent. Ebben az esetben a legfőbb elvet, az igazságot sérti meg. Ebből világosan látható, miért kell a mai világnak, mely megpróbálja a vallások békéjét létrehozni, szükségszerűen konfliktusba kerülnie a katolikus Egyházzal.      És a 19. század végén látjuk, hogy már megindultak az első törekvések a vallások ilyen békéjére – például Chicago-ban a vallások világkongresszusán. Akkor XIII. Leó hatalmi szava közbeszólt: Az Egyház ebben nem vesz részt. Néhány katolikus azonban mégis részt akart ebben venni. A pápa azonban ezt mondta: Nem, elég legyen ebből.      100 évvel később: Ki a vendéglátó ezen esemény évfordulóján? Bernardin bíboros, Chicago-ból. Ő részt vesz ezen, jelen van. Borzasztó! A liberális az akarat síkján keresi a békét Az igazság szintjén tehát nem lehet békét kötni, ez biztos. Akkor viszont, hol fogják a békét keresni? Az akarat szintjén fogják a békét keresni. Az akarat beleegyezését a különbözőségek felett, és a különbözőségek ellenére, sőt, az ellentétek ellenére, ezt fogják keresni. Ez nem más, mint abszurditás.      Ezt meg lehetne a vélemények szintjén tenni, de nem a hit szintjén. Valaki úgy gondolja, például öt fát kell ültessen a kertjébe. Egy másik azt mondja: Öt nem elég ahhoz, hogy kihasználjuk a földet, legalább 10-re van szükségünk. Rendben, ezek vélemények. És ezért itt lehet azt mondani, hogy jó, rendben, ne veszekedjenek, ne vegyék rögtön elő a fegyvert, ne öljék meg egymást. Meg fogjuk próbálni a békét helyreállítani; akkor is, ha nem értenek egyet ezekkel a fákkal, próbáljanak meg mégis élni velük. Ez lehetséges.      De a hit síkján ez nem megy. Vannak helyzetek, amelyekben a hitben való egyességet nem lehet elérni. Németországban például élnek protestánsok és katolikusok. A hit szintjén nem lehet egység. De azért mégis együtt fognak élni, és nem fognak minden nap egymásra lőni; ezt nevezik toleranciának.      Csakhogy ma a tolerancia szót teljesen hamisan használják. A katolikusok toleranciájának semmi köze a szabadkőművesek toleranciájához. A katolikusok toleranciája ez: Eltűrök egy bajt, hogy ezzel egy még nagyobb bajt megelőzzek – vagy olykor, hogy egy nagyobb jót megőrizzek vagy/illetve megszerezzek.      Ez a két lehetőség van. Egy bizonyos nyugalom a társadalomban nagyobb jó, mint az üldözés. Ezért meg fognak próbálni együtt élni, de nem a hit kontójára. Amit most Jézus szavai ellenére megpróbálnak elérni, az annak a kísérlete, hogy elérjék a vallások egységét. Ez elképzelhetetlen. És ha még azt is meggondoljuk, hogy maga a Vatikán száll ezért síkra! A terv nem az Egyháztól származik, hanem kívülről jön, az ENSZ-től. De ebben a mostani pápa irányításával [II. János Pál] az Egyház láthatólag együttműködik. A 2000. évi ünnepségeket előkészítő évekről – ez az év [1998] a Szentlélek éve – a központi bizottság újságjában olvastam egy cikket, melynek címe: „A Szentlélek jelenléte és működése a vallásokban” – tehát minden vallásban.      Ebben azt mondják nekünk, hogy a Szentlélek mindenütt ott van, ő Isten. Tehát mindenütt ott van, mindenütt működik, minden népben és minden vallásban működik. És akkor idéznek a II. Vatikáni Zsinat szövegeiből, a Szentírásból és a pápától [II. János Pál]. Az egyik legmeglepőbb idézet így szól: „A Szentlélek működése és a kereszt titka, tehát Urunk szenvedése által minden egyes ember, minden nép Isten fia, Isten gyermeke, az isteni élet részese és megváltott.” (Manila, 1981.) Minden egyes ember az isteni élet részese!      Itt valami nem stimmel. Nem mondják ugyan direkt ki, ahogy mi mondanánk, hogy minden egyes ember a kegyelem állapotában van. De „az isteni életben részesedő” kifejezés – pont a kegyelem állapotának definíciója!      Ha már minden egyén Isten gyermeke, akkor még mi hiányozhat? Vagy a Tertio millenio adveniente-ből egy idézet: „Krisztus minden vallás várakozásának és vágyódásának a beteljesülése.” Ő a vég, minden vallás beteljesülése. Minden vallás végülis Krisztusban végződik. – De az ilyen állításoknak semmi közük a valósághoz. Buddha nem Krisztus. A mohamedánok, akik készek mártírok lenni és mártírokat nevelni, ha valaki Krisztus istenségét állítja, hogyan tudnának ezek a mohamedánok, hogyan tudna ez az iszlám Krisztusban végződni? Hogyan lehetne Krisztus e mohamedánok várakozásának a beteljesülése lenni? Az ilyen szavak egyszerűen értelmetlenek. Az Ut unum sint enciklikában (1995) egyértelműen ugyanezt a vélekedést látjuk. Az akarat beleegyezését keresik az eltérések, a szellem ellentmondásai felett. A pápa [II. János Pál] az ökumenizmusról beszél, és ezt mondja: Látjuk, hogy az igazság síkján nem megy, tehát a gyakorlatban fogunk előre haladni. Együtt kell imádkoznunk, így fogjuk ezt az egységet megvalósítani; tehát az akarat által. Összejövünk és együtt imádkozunk. Nézzék, hiszen ezek a protestánsok egészen kedves, szeretnivaló emberek.      És így elfelejtkeznek az eretnekségről. Elfelejtik, hogy az eretnekség az Isten elleni legeslegelső bűn. Az eretnekség annak állítása, hogy Isten hazudik. Azt állítom, hogy az, amit a jó Isten nekünk kinyilatkoztatott, nem igaz. Az ellentétét állítom annak, amit Isten nekünk mondott. És az ilyen eretnekség teljes egészében elvág Isten birodalmától, isten rendjétől, a természetfeletti rendtől. A jó Istenhez vezető út, híd le van rombolva, már semmit nem lehet tenni.      Talán itt lehet a leggyorsabban észrevenni, milyen súlyos ez a minden áron való béke akarása, a liberálisoknak ezen alapelvei, milyen nagy veszélyt jelentenek az Egyház számára a béke szép szólama alatt.      Ki ne akarna békét? De itt téves helyen keresik. Ez a mondat: „A liberális a szellemek pozíciójának ellentétei felett és ellenére akarja az akarat beleegyezését”, Roussel abbé 1926-ban írt könyvében található. Ezt nem ma írták. Ez a szerző nagyon helyesen mondja: Csak felületes toleranciát keresnek, ahol a katolicizmus mindent elveszít és semmit nem nyer.      Láthatjuk, ez az ökumenizmus azt eredményezi, hogy az Egyház minden nap szerződéseket, megállapodásokat köt más vallásokkal, ahol valamit elismer, valamit megenged – és semmit nem nyer. Egyetlen protestáns sem tért meg ezáltal. És ha van megtérés, akkor ez ráadásul hamisítás, mondhatjuk, csalódás. Feltéve: 2012. február 17. A liberálisok látszat-szeretete A liberálisok második érve a szeretet. Ezt nagyon, nagyon sokszor lehet hallani. Ez a Pius Közösség ellen felhozott egyik leggyakoribb szemrehányásuk is: Az FSSPX szeretetlen. De mi is az a szeretet? Miből áll az igazi szeretet? Az igazi szeretet – közvetlenül az isteni Üdvözítőtől az első parancsolatban megörökítve – ez: Istent mindenek felett szeretni, minden erővel, szívvel, lélekkel, értelemmel, és a felebarátot ezen Isten-szeretet kedvéért, ezen Isten-szeretetből szeretni. Még egyszer: az első szeretet Isten szeretete. És amikor Isten szeretetéről beszélünk, akkor ez azonnal, közvetlenül magába foglalja az igazság iránti szeretetet.      Sőt, valahogyan létezik egyfajta prioritás is. Az igazság szeretete a jó szeretete előtt áll, holott ez a kettő ugyanaz. Ez a kettő ugyanaz, de van egy természetes prioritás, mert az akarat közvetlen tárgya – objectum directum – a jó. Az ember szereti a jót, ez természetes, de az első jó az az igazság. És aki azt mondja, az igazság szeretete, egyúttal azt is mondja: elutasítás, gyűlölet a tévedés, a rossz, a bűnnel szemben. Itt találhatjuk az ellentétben az egyik legjobb hőmérőjét annak megállapítására, hogy vajon tényleg a jó Istent szeretjük? Nevezetesen: mi a reakciónk a rosszal szemben? Hogyan reagálunk a gonosszal szemben? Ha ugyanis nem gyűlöljük a rosszat, akkor nem is szeretjük a jó Istent, hiszen a bűn, a rossz Isten ellentéte. Itt tényleg csak a vagy-vagy érvényesülhet. A liberális látszatszeretettel ámít másokat. Meghagyják a felebarátot egyfajta békében, a tévedésében, az illúziójában. Így biztosan ki van elégítve, így azt a benyomást közvetítik felé, hogy ők mennyire szeretetteljesek hozzá. Csakhogy ez nem szeretet, hanem pontosan annak ellenkezője.      Vegyünk egy példát. Kimegyek itt a pályaudvarra, mert Regensburgba akarok utazni. A pályaudvarnak három vágánya van. Megkérdezem az állomásfőnököt: „Melyik vonatra kell szálljak?” – „Amelyiket akarja, mindegyik Regensburgba megy. Az egyik így, a másik úgy, mindegyik egyforma.” – Nyilván senki sem lesz egészen elégedett egy ilyen válasszal. – Vagy azt kérdezem: „Beszállhatok ebbe a vonatba?” A másik pontosan tudja, hogy nem, de azért azt mondja: „Igen, csak tessék.”      Mi mást tesznek a protestánssal, ha ezt mondják neki: Legyetek jó protestánsok, és akkor a mennyországba juttok? Tudjuk, hogy a vonat nem Regensburgba, hanem Münchenbe megy, és mégis ezt mondjuk: Nagyon jó, nagyon jó. Ezzel biztosan Regensburgba fognak jutni. – És még azt állítják, hogy ez a szeretet! Ez a szeretet ellentéte! Ez látszatszeretet, a szeretethez egyáltalán semmi köze.      Akkor is, ha a válaszoló ezt mondja: Tudja, ha megmondtam volna az igazat, akkor ön dühös lett volna. Így van ez a vonattal is, ha valaki megkérdezi: Regensburgba megy ez a vonat? És ezt válaszolják neki: Nem, nem, ez Münchenbe megy. Ha erre a kérdező dühös lesz, arról a válaszoló nem tehet. Az okosság Az okosság körülbelül ugyanezen a szinten áll. Az „arany középút” okossága. Ez hamis okosság, vagyis egyáltalán nem okosság, hanem túlzott óvatosság. Valahogyan valamit meg akarnak menteni, de ehhez nem a jó eszközöket választják.      Az igazi okosság mindig a célra, a végcélra tekint, és az e cél elérésére szolgáló helyes eszközöket választja. Ez az okosság. Nem egyszerűen a legkényelmesebb utat választja. Ez korántsem mindig a legokosabb megoldás. Ez csak a világ okossága, prudentia carnis. II. rész A liberális katolikusok szellemisége Most megpróbáljuk a liberális katolikusok szellemiségét, szellemi beállítottságát, mentalitását megérteni, ami nagyon, nagyon nehéz. A szabadság és az újdonság iránti rajongás De azért néhány jellegzetességet fel lehet fedezni. Ezek egyike a szabadság iránti túláradó lelkesedés, amit függetlenségként értelmeznek. És ugyanilyen túláradó lelkesedés az újdonság iránt. Igazán érdekes látni, ahogy a szentek ítéletükben, Szent Tamás és mások, ezt a mindig valami újnak a keresését, ezt az újdonság-függőséget a gőggel hozzák kapcsolatba, igen, egy bizonyos szellemi bűnnel. Az intellektuális perverzió: rögzülés az ellentmondásban Ehhez jön még egy bizonyos intellektuális perverzió, a szellem, az intellectus perverziója, mely az alapelvek összekeverése és elmosása által az elvek gyöngítéséhez, egy tisztességtelen kiegyezéshez vezet.      A liberális katolikus megpróbál katolikusnak maradni, de anélkül, hogy a liberális elveket feladná. És így állandóan a középső, a megegyezés útját fogja e kettő között keresni, tehát a katolikus és a liberális között. Ez aztán a gyakorlatban mutatkozik meg: mert a mindennapokban mindig a liberális oldal felé fog hajlani. Szinte lehetetlen megérteni ezt a fajta viselkedést, mert nem lehet definiálni. Maga a liberális gyűlöli a definíciót, a meghatározásokat, valaminek a rögzítését. Nem engedi magát meghatározni, mert folyton ott próbál lenni, ahol valójában nem lehet lenni, az ellentmondásban. Ő ezt az arany középnek nevezi. Ez azonban nem az arany közép, sokkal inkább a világosság és a sötétség közötti szürkeség. A természetfeletti korlátozása Szellemiségének a kegyelemmel, vagyis a természetfelettivel kapcsolatban is meg lehet néhány jellegzetességét állapítani. Az biztos, hogy nem naturalista, nem olyan valaki, aki számára egyedül csak a természet számít. Nem, ő nem ilyen. De fél a természetfeletti természet megmutatkozásától, ezért minimalizálja ennek befolyását, azon igyekszik, hogy ezt a történelemben – az Egyház történelmében is – korlátok közé zárja, vagyis Istennek a történelemre gyakorolt befolyását kisebbítse. A csoda alig létezik számára. Egyedül a tudományra támaszkodik.      Ez a patrisztikában, a hagiográfiában is megfigyelhető. Szentek voltak ugyan, de ezek a történetek azzal a sok csodával, ez már túl sok az ő emberi szellemének. Egy kicsit á la Kasper [bíboros]: Ha Jézusról van szó, hát tudják, igen. Ha valakinek van egy barátja, akkor hajlik arra, hogy túlozzon, és hát ez így van Jézusnál, a csodákat egyszerűen eltúlozták a túl nagy jámborságból. És, mondja ő, az Evangéliumban Jézus csodáit egy kicsit korlátozni kell, a természet csodái, a kenyérszaporítás, ráadásul kétszer van leírva a Szentírásban – nézzék, mennyire el van eltúlozva! – És jön az ollóval, míg a végén csak néhány gyógyítás marad. Ilyenek ma is történnek, hát akkor ezeket meg lehet hagyni a jó Istennek, az isteni Megváltónak.      Ez az ő beállítottságuk: A jó Isten ugyan létezik, a természetfeletti is. De maradjanak csak ott fenn. A gyakorlatban figyelmen kívül hagyják. Társadalmi rend Isten nélkül Ezt a tendenciát, mellyel a természetfelettit, Isten befolyását korlátozzák, egészen különös mértékben a politikában, a társadalmi rendben figyelhetjük meg. A liberálisok számára nem létezik keresztény politika, Krisztus királysága az államok és a társadalmak felett számukra teljesen elavult. Krisztus királysága valami szellemi dolog, mondják. Ezt bizonyítják a nunciusnak és a pápának [VI. Pál] az érsekhez intézett szavai, amikor ő Krisztus királyságáról, XI. Pius pápának Krisztus királyságáról kiadott enciklikájáról beszélt nekik.      Mindketten ezt válaszolták: XI. Pius pápa ezt ma már nem így írná. Ez nagyon tipikus e szellemre, a valósághoz, a mai körülményekhez és állapotokhoz való – így mondják ők – alkalmazkodás szellemére. „Lehetetlen, nézzen a mai társadalmakra a sok vallással, hát nem látja, hogy lehetetlen egy katolikus államot teremteni”, tehát a terv a fiókban landol. Jó, a teóriában talán elképzelhető, hogy ez egyszer lehetséges volt.      Ez nagyon jellemző erre az észjárásra. Ahelyett, hogy ezt mondanák: Rendben, ma úgy tűnik, hogy nem lehetséges, de miért ne lehetne holnap, miért ne dolgozzunk érte? 50 évvel ezelőtt még realitás volt. Az Egyház ellenségei dolgoztak, és, úgymond, az ellentétét hozták létre. Ne próbáljunk mi meg teljes gőzzel visszafelé menni?      Ez a gondolat ki van törölve a fejükből. És Jézus a nagy, a mindenható Isten, miért ne tudná Ő maga megcsinálni? Számukra ez tökéletesen ki van zárva! Istennek ez a beavatkozása a valóságba, a szociális rendbe, a politikába, a liberális számára teljesen ki van zárva. Teljes neutralitás szociális síkon Nézzünk most a szociális területre, az embereknek egymáshoz való viszonyára, tehát a közösségekre, egyesületekre, karitatív intézményekre vagy a testületek munkájára. Hogyan viselkedik ezeken a helyeken a liberális? Katolikusokról beszélek. Lelkesen részt vesz ezek munkájában, de nem próbálja meg, hogy ezekben a közösségekben Krisztus uralkodhasson. Nem próbálja meg Krisztus királyságát terjeszteni. Semleges marad, a földi dolgokra korlátozza magát, a mennyiséget és nem a minőséget keresi. Újságjaiban és híranyagaiban a katolikus szó nem fordul elő.      Hogy másokat megnyerhessünk, semlegesnek kell lennünk; ezért nem szabad túl katolikusnak mutatkozni, különben minden tönkremegy, mondják ők. Hogy az Egyházat ne kompromittálja – milyen veszélyes lenne ez! – a pap már alig fog a kegyelemről prédikálni. Inkább a szociális kérdésekről fog beszélni, az alkoholizmusról, a szegénységről, de már nem a jó Istenről, a kegyelemről. Hiányzanak nála a szélesség és a mélység perspektívái. Inkább az evilágiban marad. Így végül a természetfeletti nincs többé, eltűnik, ellaposítják. Voluntarista és idealista filozófia Térjünk most rá a filozófiára. A liberális messzemenőkig a voluntarizmus filozófiáját fogja az intellektualizmussal szemben előnyben részesíteni. Ó, ó, tomizmus – ez iránt nem igen fog hajlamot mutatni. Nem, ő az immanencia, az intuíció, az akció filozófiáját többre becsüli. A materializmustól és a pozitivizmustól elhatárolja magát, de gyengéje az idealizmus, Kant és az ő tanítványai. Szinte undora van az abszolúttól a filozófiában, az abszolút az ő számára túl éles, túl extrém. És így megy a filozófiában a strukturalizmuson keresztül a kontextuális filozófiához, a mozgékonysághoz, a mobilitáshoz, a relativizmushoz. Ismerik egy Blondel definícióját az igazságról? Mi az igazság? Egy normális ember számára az igazság szellemünk, értelmünk és a valóság közötti megegyezés. Vagyis, ha valamiről véleményt mondok, akkor a valóságra nézek, hogy lássam, vajon tényleg úgy van az, amit mondok. Ha a kettő megegyezik, akkor a kijelentésem igaz. Ha azt mondom: „Józsefen zöld pulóver van”, akkor elegendő, ha ránézek Józsefre, és rajta látom a mintát. És ez vagy olyan, vagy nem, mint ahogy megmondtam.      Egy Blondel számára ez nem így van. Szerinte az igazság a szellemem és az élet közötti megegyezés. De az életre a tevékenység, a mozgás a jellemző. És a mozgó az a valami, ami változik. És akkor azt megpróbálni, hogy szellememet olyasvalamivel hozzam megegyezésbe, ami állandóan változik, azt követeli, hogy a szellemem is változzon, hogy az ítéletem is változzon.      József holnap piros pulóverben jön; és akkor az én zöld pulóverrel kapcsolatos véleményem már téves. Mi marad az igazságból? Már csak valami mozgathatóság, már semmi szilárd többé. A szabadság egészségtelen eltúlzása A liberális a szabadságot ugyan nem célnak, nem végcélnak tekinti, de túlbecsüli a hatását. Ezt például a zsinaton nagyon szépen meg lehetett figyelni, ahol mindenáron hangsúlyozni akarták, hogy az igazság saját magától fog a tévedésen győzedelmeskedni. Az igazságnak ehhez megvan a saját ereje saját magából. Az igazságot egyszerűen kimondják a tévedések között, és onnan uralkodni fog. Így mind az igazságnak, mind a tévedésnek megvan a szabadsága. Ez nem jelent problémát: az igazság majd győzni fog – mondja a liberális. Ez tévedés! Elfeledkeznek az ősbűnről, és elfeledkeznek a sérült természetnek a rossz iránti hajlamáról. Az természetesen igaz, hogy az igazságban erő van, de az emberek az ősbűn óta hajlamosak a tévedésre. És ez oda hat, hogy az emberek ma könnyebben fordulnak a tévedés felé, mint az igazság felé, és hogy emiatt segíteni kell nekik. Ha ez a támasz, a törvénynek a segítsége hiányzik, akkor nagyon kevesek jutnak el az igazsághoz. Ez a valóság. Csak sajnos, a liberálisok túlbecsülik a szabadságot. Bár nem tagadják az áteredő bűnt, de a romantikához való vonzalma azt eredményezi, hogy túlságosan hisz a bukott emberi természet jóságában. Az emberek végülis jók. Nézzék csak ezeket a buzgó Jehova tanúit, vagy még inkább a mohamedánokat: naponta ötször imádkoznak, még sokkal többet, mint ezek a rossz katolikusok. Ez a szokásos beszédük a liberálisoknak. Mindent összekevernek. A katolikus hitlelkület hiánya A teológiában a szabad lelkiismeret, a Szentírás önkényes értelmezésének vádjával lehet a liberálist illetni, mint Luther Mártont. Ha ezt hallja, felháborodik, nem, ez nincs így, mondja. De dühöng az ellentétek feltárása, az igazhitűek megingathatatlan mondatai miatt. Amennyire csak lehet, mérsékeli az igazság súlyát, a kötelezően elfogadott igazságok, a dogmák számát. Megpróbálja a dogmák számát, amennyire csak lehetséges, lecsökkenteni. A vitás kérdésekben feltétlenül teljes szabadságot követel. Megfeledkezik a katolikus lelkületről, a szerető hit e szelíd érzületéről, erről az érzékről, mely szerint az Egyháznak mindig elsőbbsége van, hogy a vitatott kérdésekben is mindig az egyik oldalra hajlik. A liberálisnak tökéletesen hiányzik ez a sensus Ecclesiae.      Néha még olyan messzire is elmegy, hogy a hit aktusának a természetét is meghamisítja. Mert megfeledkezik a végtelen igaz Isten tekintélyéről az individuális ítélet szabad értékelésének a javára. Ezáltal a régről ismert protestáns magatartáshoz jut vissza: „igaz, mert nekem így tetszik”.      Nem áll szembe a törvénnyel, ó nem, de idegenkedik a tekintélytől. Vitázik annak utasításairól, megpróbálja korlátozni őket. Engedelmességét gondosan mérlegeli. Talán a kisebb rossznak fogja a tekintélyt tartani. Az ő tendenciája az, hogy a tekintélyt mint jóváhagyott tekintélyt fogadja csak el. Engedelmeskedem, mert az utasítás helyesnek, megfelelőnek tűnik a számomra. A tekintélyt és a szabadságot szívesen állítja egymással szembe, mint két egyforma jogot, mint két egyforma hatalmat. És természetesen a szabadságnak nagyobb súlyt ad. Az erkölcs naturalisztikus szemlélete Térjünk át az erkölcsre. A liberális nincs az erkölcs ellen, sőt még van bizonyos hajlama is a jámbor erkölcsösséghez, de anélkül, hogy erkölcsét elegendő mértékben a dogmatikus igazságra alapozná. És emiatt erkölcsét szűk, nagyon szűk értelemben értelmezi, azzal, hogy a természetfeletti oldalát elhallgatja. Az emberi természet jogairól fog értekezni, Isten rendelkezéseiről azonban nem. Pedig éppen ez a természetfeletti oldal az, ami az erkölcsnek nagyságában és szilárdságában alapot kölcsönöz. A liberális az értékek hierarchiáját is felforgatja. Nézzék, ahogy a testi, a mértékletesség erényét rendszeresen túlhangsúlyozza. Sokat beszél azokról az erényekről, melyek a testtel vannak kapcsolatban. De a szellem bűneiről megfeledkezik. Elhallgatja, hogy léteznek a szellemnek is bűnei.      Például a testi önmegtartoztatás kérdésében az aggályoskodásig, a puritanizmusig elmegy, de eközben semmilyen gátlást nem érez, hogy az alapelveket összemossa. És ez a szellemnek az igazi tisztátalansága. E téren nincsenek skrupulusai. A felebaráti szeretet elsőbbsége az Isten-szeretettel szemben Egy másik példa a szeretet. Az emberek iránti szeretetet, a felebaráti szeretetet túlhangsúlyozza, az Isten-szeretetet viszont elhanyagolja, sőt teljesen megfeledkezik róla. Hogy az első három parancs sokkal nagyobb súlyú, mint a hét másik, arról a liberálisnak fogalma sincs.      A hittel szembeni bűn egyszerűen szörnyűség, igen, az eretnekség maga az alap-bűn, mert elzárja a hozzáférést Istenhez. Az Istenhez vezető út a hitben kezdődik. Ha a hit nincs meg, akkor semmi sincs már, ami minket Istenhez vezethet.      Ezt a liberális nem látja. Az igazság ellen elkövetett eme bűn súlya teljesen felfoghatatlan a számára. Az alapelveknek ez a visszássága van jelen nála. Feltéve: 2012. február 21. I nkább szentimentális és tisztán privát vallásosság Térjünk rá a vallás területére. A liberális katolikus nem vallástalan, ellenkezőleg, gyakran jár templomba. Mindazonáltal vallásossága inkább szentimentális, mint tanbélileg megalapozott, inkább individualista, mint római, mely könnyen a pietizmus formáját ölti fel. Keresi a jámbor gyakorlatokat, az érzelmeket, melyeket e praktikákon keresztül el lehet érni. És ez nagyon könnyen a lélek érzelgősségéhez vezethet, egy romantikus vallásossághoz, egy álomhoz. Ennek semmi köze a hit, a kereszt követelményéhez. Még amikor a keresztről beszél, akkor is valamiféle rajongásról, ábrándozásról van szó. Mindennek csak a privát élet számára van jelentősége. A közéletben neutrális marad, mások tökéletes lelkiismereti szabadságát semmi esetre sem akarja zavarni. Nem szabad keresztet kifüggeszteni az iskolákban, mert az talán megsértheti hitükben a mohamedánokat, mondja. Nem akarjuk azt a benyomást kelteni, mintha elítélnénk a máshitűeket. Ó nem, ezt semmi esetre sem akarjuk, szeretetnek kell mindenütt uralkodnia, hirdeti.      Mi, katolikusok valóban nem ítéljük el a máshitű embereket, csak a vallásukat, a tévedésüket. Nem az embereket, hanem a téves rendszereket. Azon igyekszünk, hogy másokat az igazságra, a teljes igazságra vezessünk. Kitűnő példát találunk erre a viselkedésre a volt francia elnök (Jacques Chirac) esetében, aki minden vasárnap misére járt. Mikor megkérdezték, hogy mit gondol az abortuszról, ezt a „szép” választ adta: Tudja, én személyesen ellenzem, de értse meg, mint ennek a nemzetnek, ennek a demokratikus nemzetnek az elnöke, ahol demokratikusan szavaztak az abortusz mellett, nekem is el kell fogadnom.      Tökéletes szellemi skizofrénia! Egy katolikus magánszemély és egy elnök, aki a gyilkosok mellett szavaz. Borzasztó! És ezek az emberek nem is veszik észre az ellentmondást. A politikában szimpátia a forradalommal Nézzük most a politikát. Ó, nem, a liberális katolikus nem forradalmár, de valami furcsa szimpátiát érez a forradalom iránt. Amerikában ünneplik a Founding Fathers, az alapító atyákat, akik az amerikai demokráciát alapították. Valaki ezt mondta nekem: Harcolni fogok, hogy szentté avassák őket. Ezeket a szabadkőműveseket!      De hát éppen erről van szó. A liberális katolikus számára fájdalom, szenvedés azt látni, hogy az Egyház és a forradalom harcban, ellentmondásban vannak egymással. Szeretné megoldani a félreértéseket, az Egyháznál letördelni a sarkokat, mindenki számára minden lenni. Ő létrehozná a békét, csak ezek a kompromisszumnélküliek ne lennének, akik mindent tönkretesznek. A liberális katolikus direkt nem újító, nem harcol a tradíció ellen. Csak éppen valami furcsa hajlamot érez az új, a fiatalság, az új kor, a jövő, az élet, a mozgás iránt. Szívesen hangoztatja, hogy a lelkiismeret-szabadság mostani kora sokkal jobb, mint az inkvizíció középkori korszaka. Nem gyűlöli az Egyházat, és nem akar a római vezetés ellensége sem lenni, de gyanakvó. Nem eretnek, de abbeli aggodalma, hogy széles szellemű maradjon, állandó veszélybe sodorja. Mindig az eretnekség veszélyzónájában Látható, hogy az elmúlt másfél évszázadban a legtöbb elítélt a liberalizmusnak ezen iskolájához tartozott. A modernizmus, a Sillon, az új teológia, mind ebből a környezetből származik. Hogy ne ítéljék el, a liberális katolikus teóriáját sok kétértelműséggel tűzdeli tele, olyan sokkal, amennyivel csak lehet – egészen egyszerűen egyfajta ködfátyolban él. Néha még be is vallja ezt. Egy Blondel ír de Lubac-nak; de Lubac ír Blondelnek, üdvözli a teóriáit, és megkérdezi: Miért nem világosabb? Miért nem megy el egészen annak a konzekvenciájáig, amit állít? És az öreg Blondel ennek a fiatal de Lubac-nak ezt válaszolja: Ha ezt tettem volna, minden teóriámat tönkretettem volna, mert Rómát magam ellen lázítottam volna, és ezt nem szabad megtenni. Teilhard de Chardin és Rahner köd-specialisták; olyan lehetetlen nyelven fejezik ki magukat, hogy senki nem tudja, valójában mit is akarnak mondani. Tévedéseiket ebben az álcában terjesztik. Ez szándékos stratégia. Például látták az 50-es években, hogy Róma egészen élesen figyelt a teológusokra. Mit tettek ők? Nem adtak ki se könyvet, se cikket. Egyszerűen szórólapokat terjesztettek, a szemináriumokban, névtelenül. És Róma így senkit nem tudott elítélni. Tévedéseiket ily módon terjesztették el a világon. Nagyon ravasz! Politikamentes Egyház a cél Menjünk vissza még egyszer a politikához. A liberális katolikusnak kifejezett hajlama van a modern demokráciához. Szívesen látja a változásokat, szívesen beszél a múlt passzivitásáról. És egyáltalán nem látja szívesen, ha egy pap beleavatkozik a politikába – nem a napi politikáról beszélek, hanem a politikai rendről a társadalomban.      Láttuk ezt: amikor Lefebvre érsek egy szót szólt a politikai rendről, óriási felháborodást váltott ki. Nem akkor izgatjuk fel az ellenfelet, ha a hitről beszélünk, hanem ha Isten uralmáról a társadalom felett. Ekkor szerzünk magunknak ellenségeket. Amíg a spekulatív hitre szorítkozunk – akkor is, ha ragaszkodunk a kizárólagossághoz –, mindaddig, amíg ott fent maradunk, viszonylag csendben vannak. De ha azt mondjuk: a következmények egészen a társadalomba nyúlnak, akkor kitör a háború. A spekulatív rend A katolikusok zárt világképe Most a spekulatív rendben akarjuk megvizsgálni a liberális katolikusok viselkedését. Már beszéltünk róla, hogy a katolikus világképben minden összefügg, nincs lyuk, minden harmóniában van egymással. Minden valóban koherens, logikus – a legmagasabb szemlélődéstől és a legmagasabb kijelentésektől a legkisebb tettekig, az erkölcs legkisebb elvéig. Minden tökéletesen összefügg, a szociális rendben, a családban, a liturgiában, egyszerűen mindenütt.      A katolikus vallás az embereknek mindent megad, minden az üdvhöz szükséges igazságot, sőt nem csak a szükségeset, hanem az elégségest is. Életet ad, mindent az örök tökéletességig és boldogságig. Az egész teljességében a mienk. Nincs szükség innen egy darabra vagy onnan egy másik darabra. Minden pont világos. Világos dogmák, világos parancsok vannak. Ez egy teljes kizárólagosság. Nincs keveredés, nincs szinkretizmus. A Szentírásra, az isteni Megváltóra támaszkodik minden: Világosság és sötétség szét van választva. Mindenki kipróbálhatja: világosság és sötétség nem létezhet egyszerre. Ez az igazság direkt alkalmazható a katolicizmusra. Fenn kezdődik Istennél a mennyben és lenyúlik egészen mélyre, a földre. Isten egyedül van, Isten kizárólagos. Csak egy Isten létezik. Ettől az egyetlen, kizárólagos Istentől származik minden további kizárólagosság. Így halljuk a katolicizmusban, hogy ez a katolicizmus, ez a katolikus Egyház az isteni rendnek egyetlen címzettje és gondnoka. A katolikus Egyházban szent és csodálatraméltó hajthatatlanságot látunk. Nincsenek viták, illetve nem voltak viták. Az Egyház ezt vallja: Én birtoklom az egész igazságot.      Persze az emberek ezt válaszolják: „Az egész igazságot! Isten túl nagy, Ő végtelen. Hogyan állíthatja akkor Ön, hogy az egész, ezt az egész végtelen igazságot birtokolja? Ez lehetetlen.” Ez az általános ellenvetés. És mégis, az igazság valami szellemi. És tudjuk, hogy a lélek – nyugodtan példálódzhatunk a lélekkel – a test minden részében egészen benne van. Egészen! Így van a jó Isten, a végtelen Isten egészen a szent ostyában. Egészen! Teljesen! Egyszerre van mindenütt. És mindenütt egészen ott van. Amikor a szent ostyát fogadjuk, nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész Istent fogadtuk, az egész Isten bennünk lakik.      Ezt így olvassuk a Szentírásban, amikor Szent Pál Krisztusról ezt mondja: benne lakik corpoliter – testében lakik – az istenség teljessége. Aki az igazságban van, az az egész igazságot birtokolja.      Még ennél is tovább lehet menni. Az igazságot nem lehet megosztani. Mert az igazság egyszerű. Kettő meg kettő az négy. Néhányan azt mondják, hogy a négyet meg lehet osztani. De ez az igazság, kettő meg kettő az négy, nem osztható. Minden más megoldás, vagy több, vagy kevesebb, mint négy. De ezek nem részei az igazságnak. Ezek puszta tévedések. Ezek nem részei az igazságnak, mert az igazság csak ex integra causa, ex integro létezik. Ellentmondásos világkép a liberálisoknál A liberális katolikusnak egészen más a hozzáállása. Állandóan meg fogja próbálni ezt a hajlíthatatlanságot a következőképpen besorolni. De hát ez extrém, nem lehet ilyennek, ilyen szeretettelennek lenni. – Vagyis, igyekezni fog elkerülni ezt az „extrémet”.      Betegesen fél a világos definíciótól. Minden vágya, hogy a lét és a nemlét között megtaláljon egy arany közepet. És a megoldást a „lenni”-ben találja meg. Igazság és tévedés, jó és rossz között meg fog próbálni egy középutat, egy zavaros közepet találni vagy kitalálni. Feltéve: 2012. március 1. Az egészre vonatkozó szemlélet Lefebvre érseknél Most Lefebvre érseknek néhány megállapítását fogom a contrario felolvasni. Látni fogják, hogy nála az „egész” jön napvilágra. Páratlan szellemi zűrzavar világában élünk, a zavarosság korában. Olyan emberek között élünk, akik azt állítják – és akik ezt bizonyára komolyan gondolják –, hogy a katolikus hitet akarják birtokolni, akik azonban mégsem ebből akarnak már élni. Valahol ott fent létezik egy Isten, de az ebből eredő következményekről már semmit nem akarnak tudni. Először alapítónknak „A katolikus útmutató” című művéből idézek. Elsőként a teremtésről. Itt néhány gondolatot találunk Isten szemléletének és az emberek magatartásának kapcsolatáról.      „Jó dolog a teremtésről meditálni, ex nihilo sui et subjecti – teremtve a semmiből pusztán a Teremtő akaratából. »Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja.« (Gal 6,3) Minél mélyebbre merül valaki ebbe a realitásba, annál jobban megdöbben Isten mindenhatóságán és a mi semmiségünkön, minden teremtmény szükségéről, hogy folyamatosan fenn legyen tartva létezésében, hogy ne tűnjön el és essen vissza a semmibe. Ezt világosan tanítja nekünk mind a hit, mind a filozófia. Semmi más sem képes bennünket, mint ez a meditáció és ez a megállapítás alázatra és mély hódolatra késztetni, és ezt a viselkedést változtathatatlanná tenni, ahogy Isten változtathatatlan. Határtalan bizalommal kell Aziránt lennünk, aki mindenünk, és Aki úgy határozott, hogy megteremt és megvált bennünket.” Látjuk, ahogy ez a mai világ tele, tele van változással. Semmi állandó, maradandó nincs már. Az emberek is ingadozók, bizonytalanok az akaratukban. Hol lehet a stabilitást megtalálni? Az igazság szemléletében, vizsgálatában. Mert az értelem és az akarat között kapocs van, egy természetes kapocs, mert az akarat azt követi, amit az értelem, az ész eléje tesz. Ha az értelem állhatatlan, akkor az akarattól sem lehet elvárni, hogy szilárd legyen.      Ha a mai embert tekintjük, azt látjuk, hogy nagyon ingadozó. Miért? Mert nem szemlélődik, mert nem törekszik a szemlélődésre. Ebben az esetben beszélhetek én akár a hitről, akár a természetről. Az ember nem gondolkodik többé. A világ nem hagyja, hogy az igazságot, az igazat csodálja. Nem, állandóan ingerlik az érzékeit – a mozgás, a futball, a televízió, a mozi által –, és nem engedik gondolkodni.      Ha azt mondom, gondolkodni, akkor azt értem ez alatt, hogy az értelemmel, intelligenciával a valót csodálni. De nekünk még ennél is sokkal magasabbra kell törekednünk, és a hitigazságokat kell megcsodálnunk, azok szemléletére kell időt szakítanunk. Hogyan szemlélődjünk? Nem olyan ez kicsit, mint a mozi, sok képzelőerővel? Az ember játszik az értelmével, kitalál néhány történetet, melyek nem is léteznek vagy csak részben. Ezt nevezik szemlélődésnek? Vagy a szemlélődés valóban közvetlen kapcsolat az igazságokkal, egy rájuk csimpaszkodás, megnyugvás bennük, a szellem valódi nyugalma előtte és a jó Istenben?      Egy kicsit olyan, mintha a természetben egy szép naplementét csodálunk vagy a tengert vagy egy nagy hegyet. Akár órákon keresztül megmaradhatunk ebben a csodálatban. Ha ilyen sokáig marad valaki Istennél, ezeknél a nagy igazságoknál, akkor az magától hat az akaratra. Pontosan úgy, mint amikor valami szépet látunk, és az egész lélek tele lesz örömmel. Így történik ez a szemlélődéssel is.      Akkor is, ha a szemlélt dolog nem érzékeny, tehát nem vált ki érzéki hatást, akkor is, ha egészen száraz, ha az igazat igaznak tartjuk, akkor az akarat is ragaszkodik az igazhoz – és az igaz egyúttal a jó is. A kapocs nagyon erős.      És ez az igazság elsőként biztosan a jó Isten, a nagy Isten, a mindenható Isten. És mellette vagyunk mi, ezek a kis semmik, ezek a gyenge teremtmények. Itt meg is találtuk az ember alapvető magatartását: ez a hódolat, az alázat. Az alázat, az első felismerés a teremtmény első igazsága a Teremtő előtt: mindenben Istentől függök, egész létemben, egész tevékenységemben. Mid van, amit ne kaptál volna? Ha azt hiszed, hogy valaki vagy – „Aki beképzeli magának, hogy valaki, holott semmi, önmagát áltatja.” (Gal 6,3). Lefebvre érsek ehelyütt azt mondja nekünk, hogy semmi más nem kényszerít bennünket jobban alázatra és mélységes hódolatra, mint ez a meditáció és ez az elképzelés, és ez teszi ezt a magatartást megváltoztathatatlanná. Azt mondhatjuk, hogy itt találjuk meg az első stabilitást – ebben az alázatban, az igazság előtti alázatban.      És ehhez még egy második gondolat, mely az előzőből közvetlenül következik. Határtalan bizalommal kell Aziránt lennünk, Aki úgy döntött, hogy megteremt és megvált bennünket. A hódolat, imádat után a totális függőség eme tudata, ez a bizalom, ez a remény következik.      Úgy gondolom, hogy a ma leginkább hiányzó erények egyike, a remény. Már semmit nem várunk a jó Istentől, úgy véljük, hogy magunk is megoldjuk a problémáinkat. Ez alapvetően téves felfogás. Ez Ádám és Éva alapvetően téves magatartása a bűnbeesésben. Mi magunk megoldjuk majd – olyanok lesztek, mint Isten. Lefebvre érseknek az „egészet” magába foglaló magatartása ezután még jobban világossá válik:      „Jól tesszük, ha Istenről való szemlélődésünk alatt arra emlékezünk, hogy mindent, amit Istenről mondanak a mi Urunk Jézus Krisztusra kell vonatkoztatnunk, aki Isten. Jézus Krisztust és Istent nem lehet egymástól elválasztani, a keresztény vallást nem lehet Jézus Krisztustól, aki Isten, elválasztani. És meg kell állapítani és hinni, hogy csak a katolikus vallás a keresztény vallás. Ezek az állítások elkerülhetetlenül e végkövetkeztetésekre vezetnek, melyeket egyetlen egyházi intézmény sem tagadhat. Jézus Krisztuson és a katolikus valláson, az Egyházon kívül nincs üdvösség, nincs örök élet. Akárki menekül meg, az örök életet az Urunk misztikus testéhez való tartozás révén nyeri el.” – Milyen egyszerű. „Egy másik végkövetkeztetés így hangzik: Minden társaságnak, melyet Urunk alapított, végső rendeltetésüknek megfelelően szükségszerűen együtt kell odahatniuk, hogy a lelkek katolikusok legyenek vagy azok maradjanak, hogy az örök élethez, az egész teremtés céljához, a megtestesülés és a megváltás céljához segítsék őket.” – Itt látjuk, hogy minden összefügg: Isten, Krisztus, Egyház, társadalom, ember. Minden összefügg, és Istenhez vezet vissza.      E végkövetkeztetések elévülhetetlenek és változtathatatlanok. Ezek az egész kinyilatkoztatás kifejeződései, és az Egyház vezérelvei voltak egészen a II. Vatikáni Zsinatig.” Feltéve: 2012. március 11. Lefebvre érsek néhány gondolata a II. Vatikáni Zsinatról „Az 1789-es francia forradalom elveivel, és a vallás és a vallások, valamint a polgári társadalom tekintetében a szabadkőművesség elveivel átitatott zsinati egyház megalapítása a pokol által sugallt csalás a katolikus vallás elpusztítására, és e vallás tanítóhivatalának, papságságának és Urunk áldozatának elpusztítására. Ez az egyház logikus módon nem tudja többé Jézus Krisztusnak mint a nemzetek mindent egybeölelő királyának a dicsőítését énekelni, ennek az egyháznak a világgal kapcsolatos gondolatai nem lehetnek a mi Urunkéval azonosak. Ezért változtatták meg a liturgia egész szellemiségét a szövegek és a gesztusok számtalan részletének megváltoztatásával.” A liberális pusztító szellem a liturgiáig terjed. Itt is látszik az összefüggés. Tévedés azt hinni, hogy katolikusnak lehet lenni az egyházban és egyúttal semlegesnek lenni az utcán. A jó Istennek elszámolással tartozunk minden tettünkért, akár a templomban, akár az utcán követtük el. Minden gondolatunkról, minden vágyunkról számot kell adnunk! Mert Isten az Úr, és nem csak a szószéken vagy az oltárnál, hanem a társadalom, az iskolák, a kórházak, egyáltalán az egész világ felett. Ez akkor is így van, ha a mai társadalom azt mondja, hogy nem akar semmit hallani a jó Istenről. Ez nem változtat semmit a fenti tényen.      Hogyan beszéli ki magát a liberális magatartás? Ezt mondja: nem lehet semmit tenni, egyszerűen tény, hogy az állam nem katolikus többé, úgy kell elfogadnunk, ahogy van. Úgy kell elfogadnunk a valóságot, amilyen.      Csakhogy egy dolog a valóságot megállapítani, és másik dolog ezt jogként elfogadni. Önök tudják, hogy a jog, a törvény katolikus értelmezése teljesen más, mint a modern demokráciák értelmezése. Mit értenek ma egy törvény alatt? Körülbelül ennyit: a törvény a társadalmi elképzelés valamiről, ami létezik. Mivel sok abortuszt látunk, kell lennie egy törvénynek, ami megengedi az abortuszt. Ma a „van”-ról következtetnek a „kell”-re. Vagy egy másik példa: mivel sok házasember elválik, kell egy törvénynek lennie, amely megengedi a válást. A közvélemény azt mondja, hogy farizeusság lenne az abortuszt megtiltani, mikor már régen és sokan praktizálják. Ez nem más, mint az erkölcs magába zárt köre. Lefebvre érsek írta: „A megtestesült Igének a szemlélete, ahogy minden liturgikus ünnepen történik, mostantól az új egyház számára lehetetlen lett. Nekünk minden áron hűeknek kell maradnunk a katolikus Egyház szelleméhez, ha az isteni titkok szemléletének, a megtestesült Ige titkának, a Legméltóságosabb Szentháromság titkának akarjuk átadni magunkat.” – „Mily mélységes meggyőződéssel kellene minden liturgikus imát mondanunk, melyek bennünket állandóan ezen isteni tökéletességekre emlékeztetnek! Akkor az alázat, a csend és minden, ami bennünket a világtól elválaszt, egészen természetessé válik, úgy, hogy örömünk telik benne, hogy Istenben élünk, a Legméltóságosabb Szentháromságban élünk, Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által – a jóság, az irgalmasság és a mindenhatóság ezen óceánjában. Így fogja Jézus Krisztus bennünk egyre jobban az igazi helyét elfoglalni, mely neki mint a megtestesült Igének kijár. És az Ő legszentebb Eucharisztiája, mint áldozat és szentség, így lesz életünk, gondolatunk középpontjává, ami által a Legméltóságosabb Szentháromság felmérhetetlen valóságába behatolunk.” E szavak aranyat érnek. Figyeljék meg, hányszor használja Lefebvre érsek a fenti mondatokban a „szemlélődni” kifejezést. És ahogy a szemlélődés szellemiségére, a hit természetfeletti, egyszerű, legelső igazságainak állandó figyelésére felszólít. Hogyan talál meg ily módon mindent, az életet, a stabilitást, és végül a szentséget. És aztán mind ezeket a minőségeket, melyek annyira fontosak a keresztények, de még inkább a papok számára, ezt a stabilitást, ezt a változhatatlanságot és ezt a meggyőződést.      Az akarat akkor szilárd, ha meg van győződve. És a meggyőződés csak a szemlélődésből jön. Ha egy szellem telve van egy igazsággal, akkor meg van győződve, akkor ebből a teljességből az akarat is megkapja a készséget, hogy mindent elviseljen, hogy elérje a célt. Ezt nevezik szeretetnek. A szeretet nem a semmiből jön, a szeretet a szemlélődésből jön. Még egy gondolat Lefebvre érsektől: „Ha ezen örök szeretetből e szeretetnek a teremtményekbe való átáramlására térünk rá, igen hamar minden teremtményben felfedezzük az isteni szeretet jegyét. Hiszen Isten, aki a szeretet, kifejezheti magát másképp is, mint a szeretet? A szeretet jegye a teremtményekben a rendeltetésük által lesz nyilvánvaló. Minden teremtmény céljára tekintettel lett teremtve!” – Ez Isten szeretetének bizonyítéka, kinyilvánítása. – „A szellemi teremtényeknél a rendeltetés a természetben és a természetfelettiben; a testi teremtményekben a természetben lett megállapítva. Minden teremtményben a rendezettség a rendeltetése alapján lett megadva. E rendezettségben rejlik a szeretet dinamikája, mely minden teremtményt az ő rendeltetése szerint vezeti. Ez a dinamizmus természetesen a szellemi teremtményeknél tökéletesen tudatos, az állatoknál, a növényeknél, az ásványoknál öntudatlan. …      Az Egyház a katolikus katekizmusban ezt tanítja nekünk: Miért teremtette Isten az embert? Isten azért teremtette az embert, hogy az ember Őt megismerje, Őt szeresse és Neki szolgáljon és ezáltal az örök életet elnyerje.      Ez a válasz csak annak szintézise, melyet Urunk az Evangéliumban tanít: „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) A rendeltetés ezen elve, mely a szeretet kiáramlását valósítja meg, lesz a mozgató minden aktivitásnál a teremtésben. És a szellemek akaratának és értelmének együtt kell e cél elérését szorgalmazni, még az önkéntes aktusok által is. A szabadság is függ a rendeltetéstől, és érdemszerzően kell hozzájárulnia ahhoz, hogy a teremtmény ezt a rendeltetést, ezt a célt elérje. A szabadságot csak a cél eléréséhez vezető különböző eszközök kiválasztásához adta a Teremtő. A teremtmény nem választhat olyan eszközöket, melyek a rendeltetésétől elvezetnek, anélkül, hogy ne kerüljön rendetlenségbe.” Ezt a rendetlenséget bűnnek nevezik. A törvény a szeretet. Minden igaz törvény a szeretet kifejeződése. Ma az emberek a törvényre úgy tekintenek, mint a szabadságuk elleni támadásra. Ez téves felfogás. A törvény Istenhez vezet. A törvény a szeretet aktusa, mely a szeretethez vezet, a jó Istentől kapva.      És e törvényeknek a megsértése a szeretet megsértése. Az isteni Megváltó legfontosabb törvénye, ami mindent összefoglal, ezért a szeretet törvénye. És a szeretet törvénye Isten szeretetéhez és Istenhez, és a tökéletességhez vezet. Ezek az elvek alapvetők az isteni terv megvalósításához. A szeretet nem más, mint az Istennel való egyesülés. Isten egész gondviselése mindig ebben az értelemben rendeltetésszerű. Ezek életünk, üdvünk, megszentelődésünk fő alapelvei. Feltéve: 2012. március 15. Vége