Húsvéti ünnepkör Húsvéti homilia az órigenészi hagyományból (Fordította: Kránitz Mihály) 1. Ami helyes a Törvény könyveiben található előképekben, az az Igazságban mutatkozik meg, vagyis az, hogy a bárány – mellyel a Törvény a húsvéti áldozatnál élt – tökéletes, hím és egyéves legyen, s hogy miért fogták meg tizedikén, hogy feláldozzák tizennegyedikén, és miért tartották a hónapok kezdetének azt, amelyen a húsvétot ünnepelték.      Valójában mindez Krisztusban és Krisztus szenvedésében mutatkozik igaznak és szükségesnek, de önmagában nincs értelme.      Akik Krisztust nem ismerik el, nem is tudnak számot adni ezekről, sem megmagyarázni, miért ezeket írta elő Isten. Annak sem tudják egyáltalán okát megadni, hogy az áldozat miért korlátozódott az elsőszülöttek megmenekülésére, s miért kellett vérrel megkenni az ajtófélfákat.      Mert miért volt hatékony az áldozat az elsőszülöttek megmentéséhez, mi szükség volt a házakra kent vér „jelére”? (Kiv 12,15) Isten bizonyára jelek nélkül is megismeri a zsidók házait, annyira, hogy ámulatba ejt szava: „Meglátom a vért és megoltalmazlak benneteket.” (Kiv 12,13) Ha az igazsággal hozzuk kapcsolatba, akkor ennek lét jogosultságára is rájövünk, mint a többi előkép esetében már bizonyítottuk. Amikor a szeplőtelen áldozat értünk szenvedett, a halál, mely az elsőnek teremtett ember nyomában jár, megsemmisül, és üdvözül az elsőszülött ember, ki mindannyiukban benne van. Az Úr feltámadásával életre kel (hiszen igazságos az élet, a bűn és a halál megsemmisülése után), és a szeplőtelen vér üdvözítő jellé lesz a benne részesülőknek, és erre tekintettel menti meg Isten a hit által vele megkenteket, mert másként lehetetlen elkerülni az igazságosság bosszúálló angyalát, csak az emberszeretetből értünk ontott vér árán.      Látod, az Igazságban szemlélt előképnek milyen mély értelme van!      Ezért ha valamelyik zsidó ezt mondaná: „Minek szenvedett a világ üdvözítéséért a Fiú, enélkül talán nem lett volna megváltható?”, akkor azt válaszoljuk: „Minek áldozták fel a zsidók a húsvéti bárányt az elsőszülöttekért, enélkül talán nem menekülhettek volna meg?” Erre az mit sem tud majd válaszolni, mert Istennek sem áldozatra, sem a házak felismeréséhez nincs szüksége jelre. Ám a cselekménynek számunkra értelme van és tanúsítja a szent hitet, mert igaztalanságunkat Krisztus igazságossága semmisítette meg, másként nem oldozódott volna fel, mert a sötétséget a világosság oldja fel, és halálunk Krisztus élete által mint sötétség a fényben megsemmisült (vö. 1 Kor 15,26). Az az áldozat maga is szent volt, lévén az igazi előképe, ez azonban a valódi áldozat, mert az igazi, az istentelenek tudatlansága által a halálnak és megsemmisülésnek kiszolgáltatott, Isten és a saját akaratából azonban elfogadott szent áldozat, az Atyának felajánlott adomány.      Mert az apostol mondja: „Az Atya saját Fiát adta oda értünk és Krisztus is jó illatú áldozatként és adományként” (Róm 8,32 és Ef 5,2) felajánlotta önmagát az Egyházért. Saját szándékuk lett nekik az öldöklő angyaluk, akik Krisztus megsemmisülésére vártak, míg üdvözíti a hit azokat, akik az Úr halála révén keresik üdvösségüket. Átlép rajtuk a bosszúállás és halál, mert nem a pusztulásra tartja fogva őket a halál az Üdvözítő szavai szerint: „Aki megtartja szavam, halált nem ízlel mindörökké.” (Jn 8,51)      Mert az értünk ontott vér által nyerjük el a Lelket, miután a vérrel a Lélek egyesült, hogy a velünk egy természetű vér által megkapjuk a Szent Lelket, aki velünk nem egy természetű, s általa zárkózzunk el a halál elől. 2. A halálnak kétféleképpen nyílik út felénk, emiatt kettős a vér pecsétje is, mint mondja, az ajtófélfára és a szemöldökfára (Kiv 12,7).      Mert mint az apostol mondja „a bűn által jött be a halál” (Róm 5,12), a bűn pedig kettős, a bennünk levő szenvedélynek megfelelően vagy elpuhítja a lelket a renyheség, vagy a durvaságig keményíti meg, vagy a gondolkodásra hat, mely sem egészségesen, sem helyesen nem mérlegel.      A gondolkodás az ajtófélfák fölötti szemöldökfához, azaz az ajtókeret felső részéhez hasonlatos, mert természete szerint kormányzó és felsőbbrendű, az ajtófélfák az értelemnek alávetett szenvedélynek felelnek meg, amint az ajtófélfák a szemöldökfa alatt helyezkednek el. Milyen szenvedélyek vezetnek az elpuhultságba? A falánkság, a részegség, a nemzési vágy. Melyek vezetnek a lélek megkérgesedéséhez? A harag, az önteltség, amit Pál a következő szavaival tilt: „Ne evésben-ivásban, kicsapongásban és tobzódásban, ne versengésben és viszálykodásban (éljetek), hanem öltsétek fel Urunkat, Jézus Krisztust.” (Róm 13,13-14)      A „megkenés” a „felöltéshez” hasonlatos, amikor Krisztus szenvedésének formáját véve fel, Krisztus szentségébe öltözködünk, sem el nem olvadva az érzéki vágyban, sem a haragban meg nem kérgesedve. Helyes, ha a gondolatokat is „kenetnek” és „öltözetnek” mondjuk, nem testi értelemben, hanem Krisztus szerint „bölcsességnek”, mivel mi szinte meghalunk, amikor a testiekkel kapcsolatos felfogást megöljük, ugyanakkor a lelkiekkel díszítjük magunkat.      Így sem az értelmetlen szenvedély, sem az oktalan felfogás révén nem lep meg bennünket a bűn, és nem igáz le a halál. 3. Ily jelentős tehát a megkenés misztériuma. A megkenés után azonban az étkezés következik, mely az isteni testet belénk költözteti, és bennünket vele egyesít.      Ezt mondja az Írás: „Húsát tűzön megsütve még azon az éjszakán egyék meg.” (Kiv 12,8) Az „éjszaka” itt evilág. Múlóban az éjszaka (Róm 13,12) – mondja Pál. A tűz által megy végbe a szent test magunkhoz vétele, azaz az izzó és buzgó igyekezettel. „Forrjatok a Lélekben” – mondja Róm 12,11, és máshol a Szentírás: „Tüzet jöttem dobni a földre, és mi mást akarnék, mint hogy felgyulladjon?” (Lk 12,49)      Amint a tűz a magunkhoz vett hús élvezéséhez a nélkülözhetetlen buzgóság jele, úgy a kovásztalan az egyszerűségé, a keserű füvek pedig a rá következő szorongattatásoké. Ezt mondja az Írás: „Kovásztalan kenyérrel és keserű salátával kell elfogyasztani.” (Kiv 12,8) Életformánk legyen egyszerű és ártatlan, elvetvén a régit és romlottat, mint kovászt, és felvéve azt, ami új és mesterkéletlen, hogy kovásztalan legyen. Az apostol mondja: „Mert Krisztus, húsvéti bárányunk, feláldoztatott. Ne ünnepeljünk hát a régi kovásszal, sem a gonoszság és romlottság kovászával, hanem az őszinteség és igazság kovásztalan kenyerével.” (l Kor 5,7.8)      Bár keserű a szorongattatás, mégis azt mondja az apostol, hogy még „üldöztetéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy az üldöztetésből kitartás fakad, a kitartásból kipróbáltság, a kipróbáltságból remény, a remény pedig meg nem szégyenül”. (Róm 5,3-5) „Mert sok üldöztetés által kell bemennünk a királyságba.” (ApCsel 14,22)      Ezért az üldöztetést fűszerként vesszük a belőle származó reménység és a királyság miatt. 4. A parancs másrészt tiltja, hogy a húst „nyersen” megegyék. Semmit nem mond ez azoknak, akik testi jelentését hallják meg, mert Isten ezzel olyat tilalmazott, amely talán egyébként sem fordul elő soha, mert senki nem eszik nyers húst.      Számunkra azonban mély értelme van: az, hogy ne járuljunk hanyagul az isteni test vételéhez! Mert nem marad annál – mintha nem is vették volna –, aki készületlenül merészkedik hozzá, s nem jótettekkel készül elő a vele való egyesülésre.      Mert az Írás mondja: „A hit cselekedetek nélkül holt.” (Jak 2,20) Ezért a rendetlen emberek, akik gondatlanok – „hasznukra” (l Kor 12,7) – szorongattatásokba kerülnek, hogy szentségéből részesedjenek. 5. A szellemiekkel szembeni nemtörődömséget a test élvhajhászása váltja ki, ezért egy másik jelképpel a Törvényhozó megtiltja, hogy vízbenfőttet egyenek (Kiv 12,9). Mert a főtt étel élvezetre készül, ám az isteni táplálékot nem lehet élvezettel venni. Mert nem keveredik a testi szokással a szellemi erő. 6. Ne főzd meg a szent húst tehát, mondja, ne szórd meg fűszerekkel, hanem csak tűzön sütve (Kiv 12,9) egyétek, ami gyors sietséget jelent, mely ellensége az ínyenckedésnek. Mert aki az élvezet barátja, az nem Isten barátja (2 Tim 3,4), amint Pál mondja: akiknek istene a has (Fil 3,19), az ilyeneknek nem Isten az Isten.      Azok sem kedvesek az apostol szemében, akik az eukarisztiát dús lakomákká változtatják át, akik a szent közösséget a még nagyobb és változatos lakmározás és mohóság alkalmává teszik. Nekik mondja Pál: „Már nem az Úr vacsoráját fogyasztjátok! Mert mindegyiktek étkezéskor a saját vacsoráját veszi elő, hogy elfogyassza, az egyik éhen marad, a másik pedig dőzsöl. Hát nem tudtok otthon enni és inni? Vagy megvetitek Isten Egyházát, és megszégyenítitek a szegényeket? Mit mondjak nektek? Dicsérjelek? Ezért nem dicsérlek titeket!” (1 Kor 11,20-22) És hozzáteszi, hogy a szent étkezéssel kapcsolatos visszaélések miatt érik őket a megpróbáltatások, mert nem szentül közelednek a szenthez.      Mert ezt mondja: „Ezért sokan gyöngék és betegek közületek, többen pedig meghaltak. Ha megítélnénk magunkat, nem vonnánk magunkra ítéletet.” (1 Kor 11,30-31) Mert vallástalanság vádja alá kerülnek, akik testüket nem megfelelő módon adják az Úrnak az Ő testével való egyesülésre, amelyet azért adott nekünk, hogy vele egyesülve egyesüljünk a Szent Lélekkel is. Azért is adta magát testre az Isten Igéje és testté lett (Jn 1,14) az evangélium szava szerint, hogy mivel mint Igében nekünk nem lehet részesednünk, ezért testének legyünk részesei, amennyire lehet alkalmassá téve testünket az Őő szellemi testére, lelkünket az Ő Lelkére, hogy Krisztus hasonlatosságai legyünk, a Lélek templomaivá válva, amint az apostol mondja: „Isten temploma vagytok”, és ismét: „Nem tudjátok, hogy testetek a Szent Lélek temploma, akit Istentől kaptatok?” (1 Kor 3,16)      Mivel a Krisztussal való egyesülés által az ő teste lesz és mint megszentelttel kell bánni vele, (vö. 1 Tesz 4,4), ezért pontosan úgy kell venni, mint Krisztus tagját, hiszen az apostol mondja: „Nem tudjátok, hogy tagjaitok Krisztus tagjai? Hát a parázna tagjává tegyem Krisztus tagját? Isten mentsen!” (1 Kor 6,15) 7. A szent táplálék elkészítésének módját ilyen jelképekkel rendelte el a törvénykezés a mi javunkra (1 Kor 12,7), amikor előírta az előábrázolást. De hozzá tette még: „A fejét lábaival és belsőségeivel együtt.” (Kiv 12,9)      A „fej”-jel sejttette az emberek közötti megjelenésének kezdetét, ez pedig az első eljövetel volt; a lábak a véget, ez a második eljövetel, amely nélkül az elsőben sem hihetünk, mert az nem merített ki mindent, amit megjövendöltek.      Ezért is nem hisznek a zsidók, mert a dicsőséges eljövetelre vonatkozó jövendölések még nem teljesedtek be, ezért nem tartják a Krisztusnak azt, aki így jött el.      Ezért mondja összekapcsolva: a fejét a lábával, azaz az első eljövetelt a másodikkal, hogy a dicstelenséggel leölésre vezetett bárányt (Iz 53,17) fogadd el az Úrnak és tekintsd a dicsőségesen megjelenő királynak (Iz 33,17), amint mindkettőt előre megmondta Izajás próféta.      Ezért nem kéred számon Jeruzsálem megszabadulását, hanem későbbre várod annak beteljesedését, hogy Sionból jön az Üdvözítő és elűzi az istenteleneket Jákobból (Iz 59,20), mert megmenti népe „maradékát”, amely meg fog térni hozzá. Az első eljövetel idején viszont ennek éppen az ellenkezője beteljesedését látod, hogy: „Elhagytam házamat, lemondtam örökrészemről” (Jer 12,7), és ezt: „Kiszolgáltatta az istenteleneket az ő sírjáért, és a gazdagokat az ő haláláért” (Jer 53,9). 8. Amikor tehát az Írás azt mondja, a fejét a lábaival együtt (Kiv 12,9), előre tanúsítja a zsidóknak, hogy az Úr dicstelen eljövetelét nem szabad elszakítanotok a dicsőségestől, nehogy hitetlenkedéstek miatt elszakadjatok a vele való közösségtől.      Ezzel szemben mondja: belső részeivel együtt. Mit jelentsen ez?      Ne botránkozzatok meg a látszaton, hanem szemléljétek azt, ami rejtve van! Nehogy velünk egyenlő embernek tartsátok, mert teste szerint ugyan ember Ő, hanem ismerjétek meg szellemileg, és így megismeritek benne az Atyát. Mert amíg bele nem látsz, nem részesedsz a benső részekben sem; még nem Krisztust láttad, míg embernek és nem Istennek véled őt. Mert Ő mondja: „Aki engem látott, az látta az Atyát.” (Jn 14,9) 9. Meg kell vizsgálni, hogy mit jelent: „Semmit ne hagyjatok belőle másnap reggelre.” (Kiv 12,10) Ezt Pál magyarázza meg nekünk, aki azt mondja, hogy „az Úr halálának emlékezetét cselekedjük, amíg el nem jön”. (1 Kor 11,25-26) Ez addig tart és addig menti meg végzőit, míg a jelen éjszaka el nem múlik, és fel nem virrad a hajnal, és nem ragyog fel nekünk élve a mennyből Krisztus, aki a maga élete által fog üdvözíteni bennünket, és aki most halála által ment meg minket.      Mert az apostol mondja: „Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségei voltunk, most, hogy kibékültünk vele, az ő életébe oltódva még könnyebben megszabadulunk.” (Róm 5,10)      Ha tehát most Krisztus halálában üdvözülünk, egykor majd életében, akkor alkalmas jelkép az, hogy az áldozat húsából nem szabad meghagyni semmit másnap hajnalra. Mert akkor mi már élők leszünk, és a mostani holt állapotunk elmúlik, most ugyanis csak úgy üdvözülünk, ha holttá válunk, így lesz a miénk az élő üdvösség. Ezért mondja az apostol: „Ne a földiekkel törődjetek, hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor Krisztus, a ti életetek, megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben.” (Kol 3,2-4) 10. Ezért tűzön kellett elégetni mindazt, ami az áldozat húsából megmaradt, hogy megtudjuk, a jelenkorban Krisztus meghalt egyszer s mindenkorra a bűnnek, és hogy a halál már nem uralkodik rajta többé (Róm 6,9-10), hanem a Léleknek mint tűznek az ereje megsemmisítette, mert a halál jelein az élet győzelmet aratott. 11. A boldog János mondja, hogy testileg is betartották azt, hogy csontot ne törjetek benne (Kiv 12,46), mert lábszárcsontjait nem törték össze (Jn 19,33), aminek megvan a szellemi jelentése is. Az, hogy ami benne szilárd, az verhetetlen maradt, ezért is nem érte testét romlás, mert kemény és szilárd volt támasza, mivel isteni és nem testi módon történt születése, nem volt az emberek romlásának kitéve.      Ezt mondja az Írás: „Teste nem látott romlást.” (ApCsel 11,31) 12. Miután elvégeztük a vizsgálódást az üdvözítő megkenést és a szent étkezést illetően, zárjuk le most beszédünket. A további kutatást későbbre hagyva, könyörögjünk az Úrhoz azzal a könyörgéssel, melyet Dávid intézett hozzá: „Nyisd meg szemeimet, hogy meglássam törvényeid csodáit” (Zsolt 119,18), hogy így a Törvény szakaszainak felolvasása ne legyen számunkra megvetendő, amint a zsidók számára az, akik megrekedtek az előképeknél. Hanem az isteni jelképeket isteni módon értve, mi is megjelenjünk a legistenibb Igazság színe előtt Urunk Jézus Krisztusban, aki által és akivel az Atyának legyen dicsőség a Szent Lélekkel együtt, mindörökké. Ámen. Feltéve: 2012. március 11.