Vitus Huonder, Chur/Svájc egyházmegye püspökének 2012 nagyböjti körlevele „A házasságot mindenki tartsa tiszteletben.” Ez a figyelmeztetés a Zsidókhoz írt levélből való (Zsid 13,4). E levél szerzője fontosnak tartotta, hogy a keresztény életvitelre való különböző utasításoknál a házasságot külön is megnevezze. Ez megmutatja nekünk, milyen jelentősége volt a házasságnak az Egyház életében a kezdetektől fogva. Egy jól megélt házasság elengedhetetlen hitvallomásnak számított a világ felé. A sértetlen házas- és családi élet arra is mértékül szolgált, hogy valaki az Egyházban feladatot kaphat-e vagy sem (lásd: 1 Tim 3,5).      Másfelől a Zsidóknak szóló levélben a fenti mondat egy meglévő problémával kapcsolatban hangzik el. A szerző fontosnak tartja, hogy utaljon erre. Nyilvánvalóan a házasságot nem mindenki tartotta tiszteletben, és ezért keserű helyzetek álltak olykor elő. A szerző ezért folytatja írását feltűnően éles hangon: „Házaséletetek legyen tiszta, mert a tisztátalanokat és a házasságtörőket elítéli az Isten.” (Zsid 13,4) … A Tízparancsolat, az Ószövetség törvényének központi magja, a házasság témáját kétszer is felveti. A hatodik parancsolatban szó szerint ezt mondja: „Ne törj házasságot”, és a kilencedik parancsban így fogalmaz: „Ne kívánd el embertársad feleségét.” (Kiv 20,14/17) E két parancsolatban tükröződik Isten aggodalma a házasságért. Isten parancsai segítségül szolgálnak az élet sikeréhez, ezért a házasság sikeréhez is. Isten eme aggodalma továbbá abban is megmutatkozik, hogy az egész Szentírás tele van a házasságra való utalásokkal (Lev 18.6-18; MTörv 22,13-21; Péld 5,1-23; Tób 7,13; Bölcs 14,26; Sirák 23,16-17; 1 Kor 7,1-40; Ef 5,21-33; Kol 3,18-19; 1 Pét 3,1-7), hogy csak néhányat említsünk a sok-sok felhívásból.      Ezekben a szentírási beszédekben gyakran van szó házasságtörésről. A házasságot gyakran e negatív oldal felől emlegetik. Emögött azonban a házasság védelmének pozitív igyekezete áll. A házasság nagy jó, melyet felismerni, ápolni, megtartani és védelmezni kell. A házasságról szóló hasonlatok, melyek Istennek a népéhez főződő kapcsolatát írják le, bizonyítják ezt a megállapítást. Az elmúlt évben egyházmegyénkben bevezettük a házasság napját, melyre 2011-es pásztorlevelünk címe is utalt: „Férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27) Ez a nap arra szolgált, hogy ráeszméljünk a házasság értékeire általánosságban, és a házastársi közösségre, mint házi-templomra különösen, valamint egymás megerősítésére és bátorítására, végezetül a házassági ígéret megújítására. Ez a fiatalabb és korosabb házastársakkal való találkozás megmutatta, hogy a házasság ma is sikerülhet. E pozitív tapasztalatból kiindulva, érezzük, hogy Isten Lelke a mai időkben is hat, hatással van a házasságokra, és segít, hogy a férfi és nő kapcsolata Istennel való harmóniában teljen, a mindennapok családbaráti módon alakuljanak, valamint a házastársak képesek legyenek a közös élet problémáit megragadni és megoldani.      Ez a megállapítás annál is fontosabb, mert a házassági statisztikák az elmúlt 40 évben igen sötét képet mutatnak. Míg 1970-ben a házasságoknak csak 15 százaléka végződött válással, addig 2009-ben már ennek több mint háromszorosa, nevezetesen 47 százaléka. Mivel a házasság nagy jó, és különös figyelmünket igényli, ezen adatokkal törődnünk kell. Minden válás egy emberi dráma. Egyetlen válás sem hagyhat hidegen bennünket, még ha úgy is néz ki, hogy tehetetlenül állunk e folyamattal szemben. A válások következménye több szempontból is súlyos: maga a pár számára, a gyerekek számára, a társadalom számára, és végül a hitközösség, valamint az Isten-kapcsolat számára. Mindent meg kell kísérelnünk, hogy ezeket a drámákat megelőzzük, és hogy az érintett emberek földi életére, de ugyanennyire örök üdvére gondot viseljünk. A következmények a hitközösség valamint az Isten-kapcsolat számára akkor tudatosodnak bennünk, ha Isten szavát szemléljük, és elmélyedünk az Úr utasításaiban. Hiszen az Úr tanítása világos: A házasság felbonthatatlan (lásd: Mt 19,3-12; Mk 10,2-12; Lk 16,16-18). Ezért adnak azon különváltak és elváltak, akik egyedül élnek, értékes tanúbizonyságot a házasság felbonthatatlanságáról. Mert bizonyos esetekben, nem csak megengedett, hanem elkerülhetetlen, hogy el kell válni. De ha az érintett személyek kizárják az újraházasodást, ezzel az adott szavukhoz tartják magukat, és az Úr tanítását komolyan veszik.      Az Istennel való kapcsolat számára a következmények mindenekelőtt az újraházasodás esetén fájdalmasak, mert az újraházasodott elváltak nem fogadhatják a szentségeket. Az érintettek ugyanis döntésükkel, miszerint új párkapcsolatot létesítenek, olyan helyzetbe kerülnek, mely a szentség fogadását lehetetlenné teszi. Ezért a lelkipásztornak különös figyelemmel kell kezelnie az ilyen híveket, és segíteni kell nekik, hogy Krisztus előtti helyzetüket átgondolják, és egyre nagyobb megértést tanúsítsanak az Úr tanítása iránt.      Ebből olyan erő keletkezhet, mely a dolgokat új megvilágításba helyezi, hogy az Úr utasításait elfogadják, és életüket a Megváltó szíve szerint alakítsák. … Még egyszer visszatérve az említett statisztikára, fel kell tennünk a kérdést, vajon a párok mindig elegendő oktatást kapnak-e a házasságról és annak keresztény tartalmáról? A házas-oktatás során tudatosítják bennük az ígéretük jelentőségét? És maguk a házasulni szándékozók őszintén válaszolják meg a keresztény házasságra való felkészültségükre vonatkozó kérdéseket? És egyáltalán, betartják-e mindig az esketés, mely maga egy csodálatos házassági katekizmus, liturgikus előírásait?      A házasság érvénytelenítése érdekében folytatott beszélgetések során nem ritkán az derül ki, hogy a felkészítés hiányos volt, vagy hogy bizonyos liturgikus megfogalmazásokat, mint például: „amíg a halál el nem választ”, tudatosan elhagynak. Ehhez még a következő kérdések is felmerülnek: Vajon mindig elegendő mértékben vizsgálják meg a házasulandók szellemi-lelki érettségét? Nem kellene némely egyházi esketést lemondani vagy elhalasztani, mert a szükséges feltételek egy keresztény házassághoz hiányoznak? A párok valóban a szentségben való hittel lépnek az oltár elé? A házassági köteléket valóban Krisztusra való tekintettel és az Ő tanításának alapjaira akarják megkötni? Ha a házasságot pusztán társadalmi eseményként kezeljük, és az esküvő napját nyilvános eseményként értékeljük lehetőleg minél több meglepetéssel – köztük egyházival is –, akkor a feltett kérdésekre gyorsan megkapjuk a választ. Akkor semmit sem kell igazán komolyan venni és nem kell a házasságot tartósnak várni.      De mi, keresztények nem gondolkodhatunk így, nekünk sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy a Zsidókhoz írott levél felszólítását valóra váltsuk: „A házasságot mindenki tartsa tiszteletben.” A kánai menyegző során Mária ezeket az aggódó szavakat intézte Fiához: „Nincs több boruk.” (Jn 2,3) Ez több volt, mint csak egy múló italért szóló kérés. Ez a szellemet, a hit szellemiségét kérő kérés volt. Csak ebből a szellemiségből alakíthatják a házastársak életüket úgy, hogy Krisztus tanúiként ismerjék fel őket, vagyis, mint keresztényeket. Ezt a szellemiséget könyörögje ki az Isten Anyja a mi korunknak is. Ezzel a kívánsággal szívemből köszöntelek benneteket mind, és püspöki áldásomat adom rátok. + Vitus, Chur püspöke Feltéve: 2012. március 6.