A keresztények az iszlám társadalmakban különleges helyzetet foglalnak el. Egyfelől bizonyos jogokat élveznek, mivel a klasszikus mohamedán felfogás értelmében nem teljesen hitetlenek. Másfelől vallásuk gyakorlásában számtalan korlátozásnak vannak kitéve.
A keresztényeket és a zsidókat már a Koránban „az írás birtokosainak” nevezik (például 5,77), mivel Mohamed mindkét csoportosulást a kinyilatkoztatásban részesültekként ismerte el. Ezzel alapvetően megkülönböztette őket saját népétől, akik animista sokistenhitűek voltak, ami miatt őket Mohamed hitetlennek tartotta.
Ebben az időben – nem sokkal Medinába való érkezése után, de biztosan a 624-es évtől kezdődően – Mohamednek a zsidókról és keresztényekről vallott ítélete jelentősen negatívra fordult. Mialatt a zsidókkal fegyveres úton végzett, mely három nagy zsidó törzs megsemmisítéséhez, illetve Medinából való kiűzetéséhez vezetett, a keresztényekkel szemben elsősorban teológiai kifogásokat hozott fel. Ebben a történeti fejlődésben rejlik annak oka, hogy a Koránban a keresztényekkel és a keresztény hittel szemben mindkét vélemény megtalálható, a pozitívan elismerő és a negatívan elhatárolódó. Mindazonáltal a negatív kijelentések egyértelműen túlsúlyban vannak, és egyébként is ezek a későbbiek, vagyis a mohamedán tekintetből irányadó kinyilatkoztatások. A keresztények tehát a Korán véleménye szerint bizonyos értelemben rész-hívők: A korai időkből származó kinyilatkoztatásuk elismerése és a teológiai tévedésekről szóló későbbi kijelentések Észak-Afrika és a Közel-Kelet hagyományosan keresztény országaiban, melyeket a mohamedán seregek Mohamed halála utáni első évtizedekben gyorsan meghódítottak, „védelemre jogosultaknak” (arab dimmis) nyilvánította ki őket. Bár nem kellett áttérniük az iszlám vallásra, de a mohamedán fennhatóság elismeréséül a Sure 9,29 szerint fej- (arab jizya) és koronként telekadót (arab haraj) kellett fizetniük. Számos forrás bizonyítja, hogy a mohamedán hatalom mindenütt arra törekedett, hogy a keresztény kisebbségekhez tartozók száma fokozatosan lecsökkenjen, és ezért különböző csábításokkal ösztönözték a konvertálást, illetve bizonyos jogok elvonásával nyomást gyakoroltak ennek érdekében. Jogilag a keresztények egyértelmű hátrányban voltak, és mindig csak másodosztályú megtűrt polgárokként kezelték őket, akiknek számos korlátozást és megaláztatást kellet elviselniük. Ehhez tartozott például annak megtiltása, hogy fegyvert viselhessenek, lovon lovagolhassanak, valamint gyakran az a kötelezettség, hogy a mohamedán hódító hadjáratokat financiálisan támogassák.
Ez a történelmi helyzet az iszlám világban ma is tetten érhető. A keresztény kisebbségeket általában egyházi közösségükön belül eltűrik, de vallásuk gyakorlása kifelé súlyos korlátozások, valamint az iszlám állam kontrollja és felügyelete alá esik, vagyis az iszlám állam szabja meg a keresztény közösségek vallási mozgásszabadságának – országonként különböző – kereteit. E kereten belül a keresztény közösség létezhet, azon kívül nem.
Ehhez jön még, hogy az iszlám „három-osztály-szisztémája” (hitetlenek – írás-birtokosok – mohamedánok) a mohamedánokat vallásosnak és társadalmilag kiváltságosnak, és ezzel mindenki más felett állónak tekinti. Egy olyan világnézeti rendszerben, melyben a Bibliában megrótt „személyválogatás” (Jak 2,1-13) a vallásban, a társadalmi rendben és a jogalkotásban ennyire rögzült, logikus, hogy a túlkapások ellen nem mindig járnak el minden rendelkezésre álló állami keménységgel. A büntető eljárásokat részben kelletlenül végzik el vagy egyszerűen leállítják. Bár igyekeznek a terrorista cselekmények veszélyét kiküszöbölni, ha az maga az állam ellen irányul, de ha ezeknek „csak” a keresztény kisebbségek a célpontjuk, akkor sokkal kevésbé tőrödnek az üggyel.
A keresztényeket az oktatásban, a munkában és a társadalmi életben állandó erős nyomás alatt tartják, hogy áttérjenek az iszlámra. Egyiptomban évente néhány ezer kopt nem bírja ki ezt a nyomást és mohamedánná lesz.
Fordítva „egy mohamedán polgártól nem kívánható meg, hogy kitegyék a vallási meggyőzésnek, vagy hogy ilyen ellen védekeznie kelljen”, ezért a keresztény missziós munka mohamedánok között mindenütt tilos, ugyanakkor, ha valakit ezen kapnak, a különböző országokban különböző szigorúsággal büntetik meg.
A keresztényeknek tisztában kellene lenniük az iszlám tolerancia-értelmezés néhány alapelvével. A keresztények helyzete az iszlám világban – bizonyos határok betartása esetén megtűrt kisebbség, de mindig másodosztályú polgárok – minden ezzel összefüggő hátrány feltárásával, a nyugati világban még mindig nagyon kevéssé ismert.
(megj.: Még egyszer a lényeg: Maeßen atya évekkel ezelőtt úgy magyarázta el nekem az iszlám-problémát, hogy a mohamedánokat azért nem lehet megtéríteni, mert ők magukat úgy tekintik, mint a kereszténység „megérését”. Vagyis szerintük az iszlám ugyanaz a vallás, mint a zsidó és keresztény, csak azok „csalás, ámítás” által elferdítették Isten eredeti, igaz üzenetét. Egy mohamedán számára tehát egy keresztény csaló, valláshamisító, nem pedig egy teljesen más vallás híve. És ezért is vetik meg a keresztényeket, hiszen azok nem egy más vallás hívei, hanem elmaradottak, elfajzottak, az ő igazságuk meghamisítói, ami ugye sokkal nagyobb bűn, mint valami teljesen mást állítani. Ráadásul látva a keresztények mai viselkedését, ebbeli vélekedésükben csak megerősödnek. 2012. május 7. |
vissza