A keresztények az iszlám társadalmakban különleges helyzetet foglalnak el. Egyfelől bizonyos jogokat élveznek, mivel a klasszikus mohamedán felfogás értelmében nem teljesen hitetlenek. Másfelől vallásuk gyakorlásában számtalan korlátozásnak vannak kitéve. A keresztényeket és a zsidókat már a Koránban „az írás birtokosainak” nevezik (például 5,77), mivel Mohamed mindkét csoportosulást a kinyilatkoztatásban részesültekként ismerte el. Ezzel alapvetően megkülönböztette őket saját népétől, akik animista sokistenhitűek voltak, ami miatt őket Mohamed hitetlennek tartotta.      Mohamed, amikor Krisztus után 622-ben áttelepült Medinába, abban reménykedett, hogy a zsidók és a keresztények is el fogják őt ismerni Isten prófétájának. Legalább a keresztényekről alkotott ítélete ezért volt eleinte pozitív. Sure 5,82 például dicséri a keresztényeknek a mohamedánokkal szemben tanúsított szeretetét, valami a szerénységüket. Sure 3,110 hangsúlyozza, hogy a keresztények között valódi hívők is vannak, és Sure 5,65-66 arról biztosít, hogy a keresztények a mennyországba juthatnak, ha tartják magukat a saját kinyilatkoztatásukhoz, azaz az Evangéliumhoz.      Amikor azonban Mohamed az évek során mind személyét, mind küldetését és üzenetét illetően a zsidóknál és a keresztényeknél is heves ellenállásba ütközött, és felhívását, miszerint csatlakozzanak az iszlámhoz, mindkét csoportosulás visszautasította (Sure 2,111; 5,15), megváltoztatta a véleményét róluk. Minden olyan helyen, ahol a keresztény felfogás ellenkezett az ő üzenetével, arra a következtetésre jutott, hogy az „írás birtokosai” Istenüktől kapott kinyilatkoztatásukat az idővel meghamisították. Ebben az időben – nem sokkal Medinába való érkezése után, de biztosan a 624-es évtől kezdődően – Mohamednek a zsidókról és keresztényekről vallott ítélete jelentősen negatívra fordult. Mialatt a zsidókkal fegyveres úton végzett, mely három nagy zsidó törzs megsemmisítéséhez, illetve Medinából való kiűzetéséhez vezetett, a keresztényekkel szemben elsősorban teológiai kifogásokat hozott fel.      Szerinte a keresztények tévesen hisznek a Szentháromságban és Jézus Isten-fiúságában (2,116; 5,72-73; 9,30), és „az igazságot csalással és ámítással homályosítják el” (3,71). A Korán óva inti a mohamedánokat, hogy a keresztényekkel barátkozzanak (5,51); ezt a kijelentést a mai napig gyakran idézik bizonyos mohamedán csoportok. Ezen kívül a Korán több helyén megtalálható az a felszólítás, hogy a „hitetleneket meg kell ölni” (pl. 4,89), miközben azt a kérdést, hogy ebben a kontextusban kit kell „hitetlennek” tekinteni, egészen különböző módokon lehet megválaszolni. Ebben a történeti fejlődésben rejlik annak oka, hogy a Koránban a keresztényekkel és a keresztény hittel szemben mindkét vélemény megtalálható, a pozitívan elismerő és a negatívan elhatárolódó. Mindazonáltal a negatív kijelentések egyértelműen túlsúlyban vannak, és egyébként is ezek a későbbiek, vagyis a mohamedán tekintetből irányadó kinyilatkoztatások. A keresztények tehát a Korán véleménye szerint bizonyos értelemben rész-hívők: A korai időkből származó kinyilatkoztatásuk elismerése és a teológiai tévedésekről szóló későbbi kijelentések Észak-Afrika és a Közel-Kelet hagyományosan keresztény országaiban, melyeket a mohamedán seregek Mohamed halála utáni első évtizedekben gyorsan meghódítottak, „védelemre jogosultaknak” (arab dimmis) nyilvánította ki őket. Bár nem kellett áttérniük az iszlám vallásra, de a mohamedán fennhatóság elismeréséül a Sure 9,29 szerint fej- (arab jizya) és koronként telekadót (arab haraj) kellett fizetniük. Számos forrás bizonyítja, hogy a mohamedán hatalom mindenütt arra törekedett, hogy a keresztény kisebbségekhez tartozók száma fokozatosan lecsökkenjen, és ezért különböző csábításokkal ösztönözték a konvertálást, illetve bizonyos jogok elvonásával nyomást gyakoroltak ennek érdekében. Jogilag a keresztények egyértelmű hátrányban voltak, és mindig csak másodosztályú megtűrt polgárokként kezelték őket, akiknek számos korlátozást és megaláztatást kellet elviselniük. Ehhez tartozott például annak megtiltása, hogy fegyvert viselhessenek, lovon lovagolhassanak, valamint gyakran az a kötelezettség, hogy a mohamedán hódító hadjáratokat financiálisan támogassák. Ez a történelmi helyzet az iszlám világban ma is tetten érhető. A keresztény kisebbségeket általában egyházi közösségükön belül eltűrik, de vallásuk gyakorlása kifelé súlyos korlátozások, valamint az iszlám állam kontrollja és felügyelete alá esik, vagyis az iszlám állam szabja meg a keresztény közösségek vallási mozgásszabadságának – országonként különböző – kereteit. E kereten belül a keresztény közösség létezhet, azon kívül nem.      Az állami felügyelet alatt a gyakran hivatalosan kötelező engedélyeket a templomok javításához éveken keresztül halogatják vagy egészen megtiltják, úgy hogy az épületek elöregszenek és használhatatlanná válnak. Néhány iszlám országban a keresztény hit gyakorlása semmilyen módon nem lehet látható a nyilvánosság számára.      Az iszlám országokban újra és újra túlkapások, sőt támadások érik a keresztényeket és a keresztény intézményeket. Ilyenkor a hivatalos magyarázat gyakran úgy szól, hogy ezeknek valamilyen „vétség” volt a kiváltó oka, melyeket állítólag a keresztények a mohamedánok vagy az iszlám állam ellen követtek el. Bár ténylegesen se a Korán, se a hagyomány nem pártfogolja vagy javasolja a keresztény kisebbségek elleni jogsértéseket, a Korán keresztényekről alkotott ítéleteinek sokasága e szövegek különböző értelmezését teszik lehetővé, melyeket egyes terroristák vagy iszlám csoportok mindig újra az erőszak alkalmazásának igazolására használnak fel. Ehhez jön még, hogy az iszlám „három-osztály-szisztémája” (hitetlenek – írás-birtokosok – mohamedánok) a mohamedánokat vallásosnak és társadalmilag kiváltságosnak, és ezzel mindenki más felett állónak tekinti. Egy olyan világnézeti rendszerben, melyben a Bibliában megrótt „személyválogatás” (Jak 2,1-13) a vallásban, a társadalmi rendben és a jogalkotásban ennyire rögzült, logikus, hogy a túlkapások ellen nem mindig járnak el minden rendelkezésre álló állami keménységgel. A büntető eljárásokat részben kelletlenül végzik el vagy egyszerűen leállítják. Bár igyekeznek a terrorista cselekmények veszélyét kiküszöbölni, ha az maga az állam ellen irányul, de ha ezeknek „csak” a keresztény kisebbségek a célpontjuk, akkor sokkal kevésbé tőrödnek az üggyel.      Bár számos iszlám ország alkotmányában leszögezte a szabad vallásgyakorlatot és a vallásszabadságot, a nem-mohamedánoknak az iszlám világban a gyakorlatban jelentős nehézségekkel kell szembenézniük vallásuk szabad gyakorlásában, mivel a legtöbb iszlám ország az alkotmányában az iszlámot államvallásnak nevezi meg. A kereszténységre tért mohamedánok nagyon sokat reszkíroznak [sok helyütt halálbüntetés jár ezért].      A legtöbb iszlám ország mégis abban a hiszemben van, hogy türelmet gyakorol és garantálja a vallásszabadságot. Türelem és vallásszabadság azonban az iszlámban pusztán annyit jelent, hogy az iszlám területen lakó zsidókat és keresztényeket nem kényszerítik az iszlám vallásra való áttérésre. A keresztényeket az oktatásban, a munkában és a társadalmi életben állandó erős nyomás alatt tartják, hogy áttérjenek az iszlámra. Egyiptomban évente néhány ezer kopt nem bírja ki ezt a nyomást és mohamedánná lesz.      Ehhez jön még a sok vegyes házasság. Mivel egy mohamedán nő és egy keresztény férfi közötti házasság csak úgy lehetséges, ha a férfi mohamedán lesz, ez további okot ad az áttérésre. Egy mohamedán férfi és egy keresztény nő házassága elvileg ugyan lehetséges, de a vegyes házasságból származó gyerekeknek mindig mohamedánoknak kell lenniük, úgy hogy a keresztény kisebbség az iszlám világban magától is zsugorodik. Fordítva „egy mohamedán polgártól nem kívánható meg, hogy kitegyék a vallási meggyőzésnek, vagy hogy ilyen ellen védekeznie kelljen”, ezért a keresztény missziós munka mohamedánok között mindenütt tilos, ugyanakkor, ha valakit ezen kapnak, a különböző országokban különböző szigorúsággal büntetik meg.      A nem-mohamedánoknak elsősorban az iszlám, a Korán, Mohamed megsértése vagy lekicsinylése tilos, ami a mohamedán felfogás szerint már pusztán a keresztény tanúság által automatikusan bekövetkezik. … A keresztényeknek tisztában kellene lenniük az iszlám tolerancia-értelmezés néhány alapelvével. A keresztények helyzete az iszlám világban – bizonyos határok betartása esetén megtűrt kisebbség, de mindig másodosztályú polgárok – minden ezzel összefüggő hátrány feltárásával, a nyugati világban még mindig nagyon kevéssé ismert.      A keresztényeknek nem szabadna elmulasztani, hogy ahol csak lehetséges, erre az egyenlőtlen bánásmódra felhívják a figyelmet, és a keresztények ügyét nyilvánosság elé tárják. (megj.: Még egyszer a lényeg: Maeßen atya évekkel ezelőtt úgy magyarázta el nekem az iszlám-problémát, hogy a mohamedánokat azért nem lehet megtéríteni, mert ők magukat úgy tekintik, mint a kereszténység „megérését”. Vagyis szerintük az iszlám ugyanaz a vallás, mint a zsidó és keresztény, csak azok „csalás, ámítás” által elferdítették Isten eredeti, igaz üzenetét. Egy mohamedán számára tehát egy keresztény csaló, valláshamisító, nem pedig egy teljesen más vallás híve. És ezért is vetik meg a keresztényeket, hiszen azok nem egy más vallás hívei, hanem elmaradottak, elfajzottak, az ő igazságuk meghamisítói, ami ugye sokkal nagyobb bűn, mint valami teljesen mást állítani. Ráadásul látva a keresztények mai viselkedését, ebbeli vélekedésükben csak megerősödnek.      Ugyanakkor a cikkbeli idézet: „az igazságot csalással és ámítással homályosítják el” (Sure 3,71) akár egy protestánstól is származhatna, hiszen ők is ezzel vádolták Krisztus egyetlen Egyházát, a katolikus Egyházat. A különbség mondhatnánk csak annyi, hogy európai létükre értelmesebbek voltak, mint az arab, írni-olvasni nem tudó vándorkereskedő.) 2012. május 7.