A mai Evangéliumban (Jn 20,19-31) hallottunk arról, hogy Szent Tamás, aki nem volt jelen, amikor Jézus először jelent meg apostolainak, társai tanúskodása ellenére sem hitt a Mester feltámadásában. Ezt mondta: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!” – Amikor Jézus újra megjelent, megengedte Tamásnak, hogy ezt megtegye, így Tamás megérinthette a feltámadott Krisztus testét. Az eddig kételkedő apostol ezután már nem tétovázott, hanem megbánta kételkedését – „Én Uram, és én Istenem!” –, és buzgó hívő lett. „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” – ez volt Jézus válasza. Aki lát, annak nem kell hinnie, amit lát, hiszen látja! Jézust feltámadása után nem látta sok ember. Vagyis a valaha élt emberek közül csak nagyon kevesen láthatták, amit egykor az apostolok láttak.      Az Úristen ezért hagyott szavahihető tanúkat hátra, akik hallották és látták őt. És akik az életüket adták ezekért az igazságokért.      Szent Tamásnak is hallgatnia kellett volna a többi apostolra, amikor azok Krisztus feltámadásáról tanúskodtak. Mégis kételkedett társai szavahihetőségében, pedig ismerte őket is, Jézust is, akinek korábbi szavai is bizonyságot tettek a feltámadásról. Ez a kételkedés nem csak butaság, de bűn is volt a részéről. Számunkra ez az a szentírási rész nagy vigaszt nyújt keresztény életükben, hiszen arról tanúskodik, hogy a nagy szentek sem szentekként szálltak alá az Égből, hanem nekik is nehéz megpróbáltatásokon kellett keresztülmenniük. Szent Péter megtagadta az Urat. Szent Tamás kételkedett Jézus feltámadásában. Szent János és testvére, Jakab, pedig vak buzgósággal akarták lehívni az égből az Isten nyilát, amikor a szamariaiak az egyik faluban nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak. A szent Evangélium eme része kiválóan alkalmas arra, hogy a kételkedésről elmélkedjünk, és választ adjunk a következő felvetésekre: Mit értünk kételkedés alatt? – Minden kételkedés egyben bűn is? Kételkedés alatt azt értjük, amikor több lehetőség közül nem tudjuk eldönteni, hogy hogyan ítélkezzünk, vagy hogy hogyan cselekedjünk. Ahhoz, hogy valamit helyesen ítéljünk meg, vagy hogy helyesen cselekedjünk, kielégítő és helytálló indokokra van szükségünk. Ha egy adott esetben egy dolog mellett vagy ellen több nyomós ok is felmerül, akkor az ember nem tud dönteni, hanem elkezd kételkedni. Hitkételyről akkor beszélünk, ha vallási vagy hitbeli kételkedésről van szó. A második kérdésre az a válasz, hogy a kételkedés önmagában véve még nem bűn. Hiszen az is gyakran előfordulhat, hogy akaratlanul kételkedünk. Ez olyankor történik, ha nem részesültünk megfelelő és kielégítő hitoktatásban; vagy olyan ellenvetések merülnek fel, amelyekre a hitoktató nem tud kielégítő választ adni; vagy, ami a legrosszabb, ördögi kísértéseknek vagyunk kitéve. Mindazonáltal a kételkedés már bűnné válik akkor, ha az ember a kezdeti kételkedés, tehát egyfajta érdeklődés után továbbra is a közömbösséget választja. Például azért, mert lusta arra, hogy az igazságot megkeresse, vagy az érdekei azt diktálják, hogy ne változtasson korábbi álláspontján. Ennek ellenkezőjére példa azok esete, akik téves vallásban nevelkedtek, ám egyszer csak észrevették, hogy e téves vallás tanaiban ellentmondások vannak, és nem lankadtak addig, amíg kérdéseikre meg nem találták a választ, aminek következtében végre megtértek.      Közéjük tartozott Kordula Wöhler (1845-1916, konvertita), aki egyszer apja, egy lutheránus lelkész által tartott istentisztelet után észrevette, hogy apja az úrvacsoráról megmaradt bort hazavitte, amit aztán anyja felhasznált a főzéshez. Kordula ekkor így gondolkodott: „Hiszem, hogy a templomban Jézus Krisztus a bor színe alatt valóságosan jelen van és otthon meg már nincs jelen? De hiszen ez ellentmondás!”      Vagy egy másik protestáns lelkész, az amerikai Scott Hahn, aki megtéréséről a „Rómába vezető utunk” című könyvében számolt be. Ott azt írta, hogy mindig kételkedett a pápa tévedhetetlenségében, hiszen a pápa, mint minden más ember, szintén tévedhet. Egyszer azonban felötlött benne a gondolat, hogy Szent Péternek, míg leveleit írta, tévedhetetlennek kellett lennie, hiszen mint protestáns, a Bibliát, és ezáltal Péter leveleit, tévedhetetlennek tartja ő is. Ha ez így van, akkor miért ne lehetnének Péter utódai is tévedhetetlenek, amikor hit és erkölcs dolgában a tévedhetetlenség igényével (ex cathedra Petri) nyilatkoznak, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja?      De nem csak képzett lelkészek, hanem egyszerű emberek is megtalálják az igazságot, ha nem restek kételkedésük miatt utána járni a felvetett kérdéseknek. Így történt ez egy evangélikus földművessel, aki így okoskodott: „Luther azt tanította, hogy egyedül a hit tesz boldoggá, tehát nincs szükség jótettekre. De a Szentírás több helyen is felszólít, hogy tegyük a jót! Jézus Krisztus az utolsó ítélet említésénél olyan tetteket sorolt fel, amelyek nélkül nem tudunk üdvözülni. Éhes voltam, mezítelen voltam, beteg voltam… és nem adtatok ennem, nem ruháztatok fel. Nem látogattatok meg.... Távozzatok tőlem, átkozottak az örök tűzre, amely az ördög és angyalai számára készült.” – Így rájött, hogy itt komoly ellentmondás áll fenn Luther és a katolikus tanítás között, és mivel felismerte ez utóbbi tan igazságát, áttért a katolikus hitre. Mindezen példák azt mutatják meg, hogy mihelyst az ember rájön arra, hogy valami nincs rendben, akkor azonnal, minden eszközzel arra kell törekednie, hogy megszüntesse a kételyeit. Vagyis, a kételkedés akkor válik bűnné, ha a kételyeinknek nem járunk utána, hanem hanyagságból, érdekből nem járunk a dolgok végére. De az a kételkedő is bűnt követ el, aki kedvét leli a kételkedésben. A mai tudományokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a kételyt úgyszólván alapelvvé emelték. Egyrészt kételkednek az elődeinktől ránk maradt örökségben, másrészt elméleteket és feltételezéseket állítanak fel kielégítő indoklás nélkül, melyeknek végső soron az a célja, hogy mindenki azt csinálhassa, amit akar. A kételkedés a teológiában különösen végzetes. Hiszen a kételkedés az örökkévalóság szempontjából súlyos következményekkel jár. Ma szinte divat kételkedni Isten létezésében, az evangéliumokban említett csodákban, az evangéliumok történetiségében, Jézus isteni mivoltában, feltámadásában, sőt már abban is, hogy élt-e egyáltalán. A kételkedés akkor a legsúlyosabb bűn, ha az ember szándékosan kételkedik. Érdektelennek tartja vagy elutasítja, hogy igaznak tartsa mindazt, amit Isten kinyilatkoztatott és az Egyház elénk tár. Az e fajta kételkedésnek valójában az a célja, hogy az illető továbbra is zavartalanul folytathassa feslett és züllött életét.      Hogy ez így van, hogy a kételkedés mögött többnyire ez a viselkedés rejtőzik, az a történelem folyamán számtalanszor bebizonyosodott! Hiszen kik azok, akik ellenzik a cölibátust, a katolikus házasságmorált? Ugye mindig azok, akik paráználkodnak, házasságot törnek, vagy az égbekiáltó bűn állapotában élnek, azaz homosexuálisok.      És kik ellenzik a katolikus sajtót, a katolikus társadalmi rendet, a katolikus Egyház kiváltságát? Azok, akik a hazugságot jobban szeretik, mint az igazságot, mert a bűn sötétségében „rejtve maradnak a tetteik”. Összefoglalva kijelenthetjük, hogy nem minden kételkedés egyben bűn is. Ha megalapozott kétely merül fel bennünk, akkor ennek utána kell járnunk, azaz ki kell derítenünk az igazságot. Ilyen módon mielőbb meg kell szabadulnunk a kételytől! Ha nem ezt tesszük, felelősség terhel minket.      Ha megalapozott tényekkel állunk szemben, akkor nem szabad tovább kételkedni. Ez különösen vallásos területen érvényes. El kell fogadnunk az Isten által kinyilatkoztatott és az Anyaszentegyház által elénk adott összes igazságot, hiszen mindez az elmúlt kétezer év alatt már beható vizsgálat alá esett, mégpedig a történelem legnagyobb filozófusai, szentjei által. Vakmerőség lenne azt hinnünk, hogy mi, csekély tudásunkkal újat vagy többet tudunk ezeknél. Isten szavában soha nem szabad kételkedni. Különben úgy járunk, mint Mózes és Áron a pusztában. Amikor a népnek elfogyott a vize, Istenhez könyörögtek. Isten azt mondta Mózesnek: Fogd a botot, gyűjtsd egybe a közösséget. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép. – Mózes és testvére, Áron azonban kételkedtek. Ezért Isten azt mondta nekik: Mivel nem hittetek nekem, s nem dicsőítettetek meg Izrael fiainak szeme láttára, nem vezethetitek el ezt a népet arra a földre, amelyet majd adok nekik. – Mózes és Áron negyven éven át vezették népüket a pusztában, de kételkedésük miatt Isten nem engedte meg nekik, hogy elérjék a végleges célt, a Szentföldet.      Tehát mi ne kételkedjünk, ha földi életünk után el akarjuk nyerni az ígéret földjét, a mennyországot. Ámen. Fuchs atya prédikációja után álljon itt két részlet Dr. O. Hallesby professzor, norvég evangélikus lelkész tollából, aki ugyan nem tért meg, de a „Hogyan lettem hívő keresztyény” című könyvében kiválóan írja le a kételkedés mibenlétét. „Kétfajta kételkedő van. Vannak, akik szeretnek kételkedni, mert ez eltakarja őket a lelkiismeret vádjai elől. Nem akarják feladni önző életüket, melyet vagy durva és nyilvános bűnökben, vagy megszokottan a világ szeretetében, vagy erkölcsi önigazságban folytatnak. Ha a lelkiismeret nyugtalanítja őket, a kételkedés a legjobb eszköz, hogy elhallgattassák azt. Ezért az ilyen emberek úgy védik kételkedésüket, mint valami értékes kincset, amelyet nem szeretnének és nem is akarnak nélkülözni. Minden alkalmat megragadnak, hogy a keresztény kérdésekről vitázzanak. Ha nem is képesek a vitában ellenfelüket meggyőzni, mégis minden alkalommal úgy érzik, hogy megerősödtek, ha ezzel hívő ellenfelüket legalább megzavarhatják. Ha ilyen kételkedő veszi kezébe ezt a könyvet, mindjárt meg kell mondanom, hogy nem tartozik azok közé, akiknek fel akarom ajánlani segítségemet, mert vitatkozni akar, és elvárja tőlem, hogy mindezekről vitába bocsátkozzam vele. De én ezt nem akarom. Nem hiszem ugyanis, hogy a viták a kételkedés ellen segítséget jelentenének. Azt a kételkedést, amelyről itt beszélünk, nem lehet logikus érvekkel megszűntetni. – Azok a kételkedők, akiknek fel merem ajánlani segítségemet, egészen mások. Olyanok, akik szenvednek kételkedésük miatt. Megunták a kínzó bizonytalanságot és vágyódnak egy megtámadhatatlan bizonyosság mély nyugalmára. Ezeknek a becsületes, őszinte, kereső és szenvedő kételkedőknek ajánlom fel segítségemet.” „A kétely nem csupán súlyos szellemi konfliktus, hanem belső rákfene, amely felemészti az egyesek és a nép életerejét. Ámde gondolnunk kell arra is, hogy a régi koroknak a Bibliába és a kereszténységbe vetett hite is legtöbbször csekély értékű volt. A környezettől vették át, sok esetben a megváltás minden személyes élménye nélkül. Az Isten igéjében való ilyen öröklött hitnek is bizonyára megvolt a maga jelentősége mind az egyén, mind a nép számára. Kétségtelenül mérsékelte az istentelenséget. A legtöbb ember a hitet a környezetéből vette át. Ha a környezet megváltozott, hamarosan megrendült a hit. Mihelyt a környezet a kételkedés magvait elhintette a szívekbe (például a napi sajtó, az irodalom, a népszerű tudomány stb. révén), kiderült, hogy az emberek jó része teljesen védtelenül áll a hit dolgában. Az öröklés, a nevelés és a tradíció következtében a legtöbben bizonyára meg akarták őrizni »hitűket«, de egyszerűen nem tudták. Nem volt fegyverük, hogy a kételkedéssel szembeszállhassanak.” 2012. június 8.