Roberto de Mattei (1948) professzor, egyetemi tanár, római történész és publicista egyike Olaszország legkiemelkedőbb gondolkodóinak, aki számtalan tudományos cím és hivatal birtokosa, és aki 2010-ben jelentette meg „Il Concilio Vaticano II. Una storia mai scritta” (A II. Vatikáni Zsinat – egy mindeddig megíratlan történet) címmel a zsinatról lefolytatott kutatásainak eredményét. (A művet az FSSPX rögtön megjelenése után nagy örömmel fogadta, és lelkesen propagálta. Végül az FSSPX-hez közel álló Kirchliche Umschau lefordíttatta a könyvet, ami így már német nyelven is megrendelhető: de Mattei, Roberto: Das Zweite Vatikanische Konzil. Eine bislang ungeschriebene Geschichte, Edition Kirchliche Umschau, 2011)
A mű az előzményekből kiindulva rigorózusan rekonstruálja a zsinati eseményeket, annak gyökereit és következményeit a prezentálások és az archív anyagok alapján, „a történetírást nem a teológiával, hanem a történetírással kell legyőzni” elvnek megfelelően. Ezen elv hangoztatásával a professzor úr a zsinatról eddig írt könyvek közül arra az egyre célzott, mely egyedül terjedt el széles körben, s mely a „Bolognai iskola” nyomán a II. Vatikáni Zsinatot „az Egyház új korának hajnalpírjaként, az Egyházat a múlttól való megtisztításaként és a hagyomány alól való felszabadításaként prezentálta”, és amelynek írója: Giuseppe Alberigo professzor, Giuseppe Dossetti atya tanítványa.
A beszélgetésből a legérdekesebb részletek következnek:
Prof. de Mattei: Amikor XXIII. János megnyitotta a zsinatot, kijelentette, hogy ez egy pasztorális, nem pedig dogmatikus zsinat, mely azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy a katolikus Egyház állandó tanítását egy új pasztorális nyelvvel fejezze ki. Ennek követelménye – miként ez nem is lehetett volna másképp – abból a vágyból eredt, hogy a hitet széles körben terjeszteni lehessen. A cél tehát gyakorlati természetű volt, és ezért a gyakorlati eredményekből kiindulva kell arról dönteni, hogy e cél eléréséhez használt eszközök hatékonyak és megfelelőek voltak-e vagy sem. A tények sajnos azt mutatják, hogy a zsinat nem érte el a maga elé kitűzött célokat. Így keletkezik az úgynevezett értelmezési probléma: vagyis valami „félresikerült”.
Vajon egy (VI. Pál által) „elárult” zsinatról, ahogy a „Bolognai iskola” állítja, vagy egy „rosszul felhasznált” zsinatról, ahogy sok konzervatív gondolja, van-e tehát szó. Vagy egy olyan zsinatról, melynél a csőd oka az ott használt nyelvben rejlik; ez annak az irányzatnak a véleménye, melyet „a rómainak” neveznek, s melynek én is tagja vagyok.
Én úgy gondolom, hogy a keresztény üdvhirdetés stílusa és módja a 20. század kultúrájához való alkalmazkodás értelmében az Egyháznak nem tett jót. Sokkal inkább „provokálnia” kellett volna a világot, félelmek és komplexusok nélkül.
Helyénvaló, ha különbséget teszünk a zsinat doktrinális dokumentumai és maga az események között. Ugyanakkor e kettőt mégsem lehet elválasztani egymástól. Az elsőhöz a teológusoknak, a másodikhoz a történészeknek kell hozzászólniuk. Bár a végső cél mindkettőnél ugyanaz, de a kutatás módszerét a történelem esetében a tények igazságára, a teológia esetében pedig a hitigazságokra kell helyezni.
Azt vetik sokan a szememre, hogy elhanyagoltam a zsinat dokumentumait. Csakhogy e szövegek tanulmányozása a teológusok és az Egyház tanítóhivatalának feladata. Amit én rekonstruáltam, az a történelmi kontextus, melyben ezek a dokumentumok létrejöttek. És én azt mondom, hogy a történelmi kontextusnak nem volt kisebb befolyása az Egyház történelmében, mint a zsinat tanítóhivatala és a zsinatutáni tanítóhivatal: a kontextus párhuzamos tanítóhivatalként jelentkezett és ezáltal befolyásolta az eseményeket.
Meg vagyok róla győződve, hogy történelmi síkon a zsinatutáni időt nem lehet a zsinat nélkül megmagyarázni, ahogy a zsinatot sem a zsinat-előtti idő nélkül, mivel a történelemben minden hatásnak oka van és a történések egy folyamatba vannak ágyazva, mely gyakran akár több évszázadot is magában foglal, és nem egyedül az ideák területét érinti, hanem a gondolkodásmód és ez erkölcsök területét is.
Kérdés: Senki nem vitathatja, hogy az Egyház az elmúlt 50 évben a válság drámai korát éli át. Az Ön véleménye szerint, mi ennek az oka? Lehet a zsinatot a katolikus hit köddé-válásának „fő okaként” megnevezni?
Prof. de Mattei: A válság itt van, és véleményem szerint sokkal mélyebb, mint amilyennek el tudjuk képzelni, miközben a zsinatot nem lehet ennek egyetlen okaként kikiáltani. Az Egyház bajai megelőzik a zsinatot, kísérik és természetesen követik. Az Egyház ezen bajai nem a zsinattal keletkeztek, hanem sokkal inkább azon robbantak ki.
Nem véletlen, hogy a könyvem nem a II. Vatikáni Zsinattal kezdődik, hanem a modernizmussal és azon teológiai és intellektuális tévtanok elemzésével, melyek X. Piustól XII. Piusig váltak nyilvánvalóvá. Szent X. Pius harcolt a modernizmus ellen és súlyosan „megsebesítette”. Miután látszólag eltűnt, lassan és fokonként újra felbukkant az Egyházban, mégpedig egyre nagyobb arroganciával, míg be nem torkollott a II. Vatikáni Zsinatba.
Az az igyekezet, mellyel a zsinatot a mostani válság felelőssége alól fel akarják menteni, hogy azt egyedül a dokumentumai helytelen olvasási módjának számlájára írják, számomra olyan intellektuális eljárás, mely szembehelyezkedik a történelemmel és az Egyháznak még csak nem is tesz jó szolgálatot. Ki más lehetne a dokumentumok helytelen interpretációjáért felelős, ha nem a zsinatot követő pápák, akik ezt megengedték?
Kérdés: Hogyan definiálja Ön a tanítóhivatal és a tradíció közötti viszonyt?
Prof. de Mattei: Az Egyházban „a hit mércéje” (tekintettel arra, aminek nincs definícióra vonatkozó rangja) se nem a II. Vatikáni zsinat, se nem az élő jelenlegi tanítóhivatal, hanem a tradíció, azaz a maradandó tanítóhivatal, ami a Szentírással együtt Isten Igéjének egyik forrását képezi.
Nincs szükség teológiai tudományra annak megértéséhez, hogy abban a kellemetlen esetben, amikor az „élő tanítóhivatal” és a tradíció között – valódi vagy látszólagos – ellentét jelentkezik, az elsőbbséget a tradíciónak kell adni, mégpedig abból az egyszerű okból, hogy a tradíció, mely egyetemességében és folytonosságában maga az „élő tanítóhivatal”, önmagában csalatkozhatatlan, míg az úgynevezett „élő” tanítóhivatal – mint az egyházi hierarchia aktuális kinyilatkoztatása – csak bizonyos körülmények között az. A tradíció ugyanis mindig az isteni Gondviselés alatt áll, míg az éppen aktuális tanítóhivatalra ez csak meghatározott feltételek mellett érvényes.
Az a tény, hogy a hivatalos tanítóhivatal nem taníthat állandóan egy a hittel szembenálló igazságot, még nem zárja ki, hogy ugyanez a tanítóhivatal nem eshet „per accidens” tévedés alá, ha a tanítása időben és térben korlátozott, és nem a rendkívüli formában jelent ki valamit.
Kérdés: Könyvének a tanulmányozása azt mutatja, hogy VI. Pál szerepét a zsinat alatt és után nem lehet eléggé nagyra becsülni. Szemben több leírással, mely VI. Pált tétovázónak ábrázolja, Ön nagyonis célratörőnek és határozottnak mutatja be. Ez különösen a pápának a zsinatutáni liturgia-reformra gyakorolt befolyására érvényes.
Prof. de Mattei: Az Egyház történetében gyakran találkozunk olyan pápákkal, akik ideáikban hajthatatlanok, temperamentumokban viszont szelídek, mint például IX. Pius vagy Szent X. Pius (a „fortiter in re, suaviter in modo” mottó alapján). Ezzel szemben voltak mások, akik flexibilisek voltak a tan dolgaiban, de ellentmondást nem tűrők a jelleműkben, mint például XIV. Kelemen, az a pápa, aki 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet.
Bizonyos, hogy például ami a liturgia reformját illeti, nem Msgr. Annibale Bugnini volt annak „szerzője”, ahogy sokan gondolják. Ő sokkal inkább csak a Montini pápa utasításait hajtotta hűségesen végre. Msgr. Bugnini személyi titkára, Gottardo Pasqualetti, személyesen megerősítette nekem, hogy VI. Pál minden nap találkozott Bugnini-val, hogy vele – az előre vagy visszafelé irányuló – lépéseket a reform megvalósításáért megbeszélje. Véleményem szerint meg kellene végre írni VI. Pál komoly életrajzát.
Kérdés: Hogyan ítéli meg Ön azt, hogy a zsinat nem ítélte el a kommunizmust? Mik voltak ennek következményei, mindenekelőtt a 68-as kulturális forradalomra tekintettel? Lehet az Egyház és tanítóhivatalának pozíciójában paradigma-változásról beszélni?
Prof. de Mattei: A kommunizmus elítélésének hiánya egy olyan zsinat részéről, mely az akkori idők problémáival való foglalkozást tűzte ki maga elé, számomra megengedhetetlen mulasztást jelent. A „Gaudium et spes” zsinati konstitúció a modern világgal folytatott párbeszédet kereste abban a meggyőződésében, hogy a világ által megtett addigi út, kiindulva a humanizmustól és a protestantizmusból egészen a francia forradalomig és a marxizmusig irreverzibilis folyamat. Valójában azonban a modern éppen ekkor egy súlyos válság előtt állt, melynek első jelei pár évvel később a 68-as forradalomban mutatkoztak meg.
A zsinati atyáknak a modern világot sokkal inkább prófétai gesztussal provokálniuk kellett volna, ahelyett, hogy korhadni kezdő testét átkarolják, miként ez sajnos történt. Ma azonban fel kell tennünk a kérdést: kik voltak a próféták? Azok, akik a zsinaton a kommunizmust brutális elnyomásáért feljelentették és ünnepélyes elítélését követelték, vagy a „keleti politika” kezdeményezői, akik szerint a kommunizmussal a megegyezést, a kompromisszumot kell megtalálni, mert a kommunizmus az emberiségnek az igazságosság iránti vágyát interpretálja, és legalább egy vagy két évszázadig fennáll, és eközben megjavíthatja a világot?
Kérdés: Minden ellenére a konzervatív oldal képtelennek tűnik egy szervezett és közös ellenállásra. Hiányzik a „harci kedvük”, amit Ön is mindig megemlít. Ön miben látja ennek okát? Miért tűnik olyan nehéznek a modernizmussal racionális, filozófiai és teológiai síkon megmérkőzni?
Prof. de Mattei: Véleményem szerint a mai korban a konzervatívok vereségének fő oka és az Egyház gyengeségének gyökere azon teológiai, a keresztény gondolkodásra jellemző látásmód elvesztésében áll, mely a történelmet az idők végezetéig Szent Ágoston szellemében mint a „két” állam közötti örökös harcot interpretálja: Isten állama és a Sátán állama közötti harcnak.
Amikor Split horvát püspöke, Frane Franic, 1963. október 12-én azt ajánlotta, hogy a „De Ecclesia” tervezetében az új egyházcím, „peregninans” (zarándokló) mellé a hagyományos elnevezést, „militans” (küzdő) tegyék hozzá, javaslatát elutasították. Az a kép, melyet az Egyház a világnak a jövőben magáról adni akart, nem a harc, az elítélés vagy a „controversia” képe volt, hanem a párbeszédé, a békéé, az ökumenikus és testvéri együttműködésé minden emberrel.
A kisebbségben levő progresszisták ezzel nem annyira az Egyház tanításának megváltozását érték el, hanem sokkal inkább Krisztus menyasszonyának hierarchikus és küzdő képének helyettesítését egy demokratikus, beszélgető és a világ történelmébe beilleszkedő gyülekezet képével. Holott a valóságban az Egyház a földön küzd (a tisztítótűzben szenved és a paradicsomban diadalmaskodik) Krisztus nevében és ezért „militans – küzdő”-nek nevezik. Szerintem e szellem újra-megtalálása korunk Egyházának egyik sürgető szükségszerűsége.
Kérdés: Végezetül egy kérdés a liturgiához. Colombo érseke, Malcolm Ranjith bíboros, nemrégen kijelentette: „A liturgikus szimbolika segít nekünk, hogy az emberin át Istenhez emelkedjünk. Eközben az az én szilárd meggyőződésem, hogy a Vetus Ordo ( = hagyományos, bevált) fejezi ki a liturgiában a legnagyobb mértékben és a leginkább helyes módon ezt az Istennel való találkozáshoz való misztikus és transzcendentális meghívást. Ezért számunkra eljött annak az ideje, hogy ne csak az új liturgia tartalmát újítsuk radikális változtatások által, hanem egyre jobban a Vetus Ordo-hoz való visszatérést támogassuk, mint az Egyház valódi megújulásának útját, amire az Egyház atyjai, akik a II. Vatikáni Zsinaton részt vettek, annyira vágytak. .. Ezért eljött az idő számunkra, hogy bátrak legyünk a reform igazi reformja és az Egyház igazi liturgiájához – mely kétezer éves történelmében folyamatosan alakult ki – való visszatérésért végzett munkában. Kívánom és imádkozom érte, hogy ez megtörténjen.” – Vagyis az Egyház nem újulhat meg a liturgia valódi megújulása nélkül. A „rendes” és a „rendkívüli” rítus valóban ugyanazon rítus két különböző formáját jelenti Ön szerint?
Prof. de Mattei: A Szentmise minden bizonnyal egy, de VI. Pál Novus Ordoja, ahogy én látom, mind szellemében, mind formájában mélységesen különbözik a régi római rítustól. A régi rítusban nem az Egyház múltját, hanem jövőjét látom. Valóban a hagyományos liturgia jelenti a leghatékonyabb választ a minket támadó laicista szekularizmus kihívására.
A reform reformjának csak, mint a Novus Ordo-nak a hagyományos rítushoz való átmeneteként van értelme, és nem szolgálhat kibúvóként a régi rítus feladásához, melyet érintetlenségben és tisztaságban kell megőrizni.
Szerintem a fő probléma abból áll, hogy visszanyerjük azt a teológiai és egyháztörténelmi látásmódot, mely a transzcendentális és a „Sacrum” dimenziójában gyökeredzik. Ez azt jelenti, hogy szükség van a katolikus teológia alapelveit visszahódítani, kezdve a szentmiseáldozat egzakt koncepciójánál.
Ezen kívül arra is szükség van, hogy az áldozat ideája a társadalmat az áldozat és a vezeklés szellemének ma messzemenően feladott formájában átitassa. Ez és nem más a „Sacrum megtapasztalása”, melyre társadalmunknak sürgősen szüksége van. Enélkül nehéz elképzelni az autentikus liturgiához való visszatérést, melynek középpontjában az egyedül igaz Istent megillető imádat áll.
Feltéve: 2012. január 20.