A Boko-Haram radikális iszlám szekta merényletei egyre erőszakosabbak és véresebbek lesznek. Miközben naponta növekszik az áldozatok számra, egyre sürgetőbben merül fel a kérdés: Hogyan menjen tovább? Hogyan kell a Nyugatnak e kérdésre reagálnia? A Nyugat természetesen a mély sajnálkozáson kívül egyelőre sehogyan sem fog reagálni, hanem minél gyorsabban félrenéz, és abban reménykedik, hogy a CNN nem küld több filmest Észak-Nigériába, mert a média e régióból érkező hírei nyomán a közvélemény nyomást gyakorolhatna rájuk.      Ez a nyomás pedig előidézhetné, hogy segélycsapatokat küldenek, ami viszont egy ilyen hatalmas és teljesen idegen országban teljességgel értelmetlen és eredménytelen lenne. A Nyugatnak valami egészen mást kellene csinálnia. Elsősorban bátrabban és okosabban kellene a helyzetet megítélnie, de mindenképpen a political correctness nélkül. És ebből végre a megfelelő következtetéseket kellene levonnia, melyek mindenekelőtt az iszlám és az önrendelkezési jog helyesebb felbecsülését jelentenék. Mivel az iszlámban egyre több helyen garázdálkodnak az extrémista gyilkos-bandák, ami különösen a vegyes lakosságú államok számára jelent hatalmas problémát. És ezeken a helyeken egyszerűen gyilkos merénylet, ha a Nyugat azért fejt ki nyomást, hogy ezek az államok egyben maradjanak. Most már egyedül csak az iszlám agresszió behatárolása jelentheti a megoldást. Bár ezt a Nyugat egyedül nem tudja elérni, de legalább legitimálhatná. Tény, hogy az Észak-Nigériában tomboló iszlám szektát a többi, nyíltan vagy titokban velük szimpatizáló mohamedán nem fogja gyilkossági őrületében hátráltatni. Ez a tombolás elsősorban Észak-Nigériának minden kereszténytől való megtisztításáért folyik.      E mögött egy kőkorszaki gondolkodásmód áll, mely még a mozgalom nevében is kifejezésre jut: „a nyugati képzés bűn”. Ezzel az iszlám egyes részei véglegesen az emberi történelem legborzalmasabb totalitarizmusainak sorába kerültek.      Ez egyfelől egynémely keresztény csoportnak a monoteista vallások rokonságáról és barátságáról szóló fecsegését teszi abszurddá. Ez a fecsegés nem csak a baloldali katolikus körökben, hanem a nagyon konzervatív, az Opus Dei-hez közelálló csoportokban is megtalálható. Ezek a csoportok megpróbálják egymást a naivitásban felülmúlni. Másfelől e folyamatoknak egy világos politikai felismeréshez is el kellene vezetnie. A nigériai nem-mohamedánoknak, már csak a számarányuk miatt is, egyetlen lehetőségük maradt a túlélésre, és ez az ország felosztása. Ezt a célt számos dél-nigériai megpróbálta már egyszer, évtizedekkel ezelőtt, elérni, nevezetesen a Biafra-háborúban.      Akkor azonban a külföld egy istentelen brit-amerikai-szovjet szövetségben Biafra elszakadása ellen lépett fel. Két és fél éves háború és valószínűleg 2 millió halott után Biafra megadta magát a túlerőnek. A halottak nagy számáért az éhségblokád és a Szovjetunióból a központi kormányzatnak szállított napalm-bombák voltak a felelősek. A nigériai olajmezők iránti érdeklődés mellett az angolszászok politikáját mindenekelőtt ez a meggyőződés vezette: A gyarmati időkből származó államhatárokat semmiképpen nem szabad megváltoztatni. Holott e határok túlnyomó többségének semmi köze a történelmi vagy etnikai határokhoz, hanem a gyarmatosító erők egykori érdekharcainak produktumai.      A legtöbb világhatalomnak e ragaszkodása a gyarmati határokhoz még sok afrikai országban fog áldozatokat követelni. Ezzel a különösen az ENSZ által praktizált ragaszkodással abszurd módon az éppen az ENSZ-től oly gyakran elítélt gyarmatosítás talán legborzalmasabb következményeit állandósítják és teszik egyenesen szent és sérthetetlenné. Láthatóan a világ mindig csak holttestek milliói és az évekig tartó véres háborúk után hajlandó a dolgok újragondolására. Ahogy ez Szudánban is történt. Ott is évtizedekig terrorizálhatta egy fundamentalista iszlám Észak a keresztény-animista Delet, amíg a világ felismerte a kettéosztás szükségességét, amit aztán az Északra való hatékony nyomással el is ért.      Semmi sem mutat arra, hogy Nigéria esetében korábban hajlandók lennének erre a lépésre. Az ország korrekt felosztása pedig nem lenne más, csak a minden nép számára garantált és az Egyesült Nemzetek alapokmányában lefektetett önrendelkezési jog megvalósítása.      A világ azonban inkább feláldoz több millió embert, mint egy lejárt és abszurd elvet. Mind azok, akik most elnéznek, mert csak attól reszketnek, hogy iszlám-ellenesnek nézik őket, akkor majd nagy nyomást fognak Európára gyakorolni, hogy vegye fel a menekültek tömegeit.      De azt ne felejtsük, hogy Afrika legnagyobb lélekszámú országáról beszélünk, amely már ma is a legtöbb afrikai bevándorlót adja Ausztriának. [megj.: Nagy valószínűséggel itt nem egy túlhaladott elv nem-feladni akarásáról van szó, hanem sokkal inkább a nagyhatalmaknak és politikai csoportoknak a többnyire titokban megkötött szerződéseiről, érdekegyeztetéseiről. Ahogy ez a mi kis hazánkban is történik 20 év óta. „Én kapom ezt, te kapod azt”, miközben mindkét fél nagyon ügyel arra, hogy az osztozkodás pontosan megfeleljen a hatalom arányainak. Az a tény, hogy ezeket a határokat később sem akarják áthágni, csak azt mutatja, hogy az érdekegyeztetések, -szerződések valójában ma is élnek.] 2012. január 25.