Henri Daniel-Rops „Az apostolok és vértanúk egyháza” című művében írja: „A kereszt forradalma valójában akkor kezdődött, amikor Jézus kimondta a híres szavakat: »Az én országom nem e világból való« (Jn 18,36, és amikor akadtak emberek, akik Jézust követve előszeretettel »a nem e világból való országot« választották a földi hatalommal és javakkal szemben: Hogy Rómában a császár uralkodik? – Nem sokat számít! Az igazi Úr máshol van: az Atya jobbján ül, az isteni örökkévalóságban. Az ellentét olyan határozott és olyan lényegi volt, amennyire csak lehetséges.” Nem vagyok egyedül, akik úgy vélik, hogy korunkban az első háromszáz év eseményei ismétlődnek (szerintem azonban visszafelé, azaz most vagyunk az akkori üldözés végén, mely egyre súlyosabbá fog válni, amíg el nem jutunk Néró vatikáni kertjeihez). Ezért nem haszontalan dolog ezen időszak beható tanulmányozása. A vértanúk történetét olvasva, felmerül bennem a következő kérdés. Vajon ők mit válaszoltak volna a következő kérdésre: „Az oroszlánok elé akartok kerülni, vagy inkább olyan válságba, mint amilyenben a 21. század katolikus hívői kerülnek majd: olyan korba, ahol ugyan fizikailag nem bántanak benneteket, de papjaitok, főpapjaitok, püspökeitek, sőt pápáitok eretnekséget tanítanak, és tőletek azt követelik, hogy ezt elfogadjátok. Olyan helyzetet választatok-e inkább a borzalmas fizikai fájdalmak helyett, melyben teljesen magatokra vagytok hagyatva, sehol egyetlen papot nem találtok, aki megfelel annak a követelménynek, melyet Urunk Jézus Krisztus állított eléjük.”      Természetesen mi, akik a legkisebb fizikai fájdalomtól is rettegünk, inkább az utóbbit választjuk, de azt nem hiszem, hogy a lelkileg, idegileg még ép korabeli ember (hiszen a fizikai fájdalomérzet éppen azért olyan elviselhetetlen, mert az ember idegrendszere tőnkrement) nem inkább a hősies halált választotta volna, mint az újkori lelki mártíromságot. Hogy egészen a 20. század 60-as éveiig publikáló katolikus írók számára elképzelhetetlen volt a mostani helyzet, az Garrigou-Lagrange atya írásának ma feltett részéből is kiderül. „Nem szabad irigykednünk, gáncsoskodnunk egymásra, hanem szent örömben kell gyönyörködnünk felebarátunk jó tulajdonságaiban. … Kerüljük mindazt, ami elválaszt, s minden nehézség ellenére csüggedetlenül küzdjünk Isten országáért már ezen a világon. Higgyünk határozottan és gyakorlati módon az Egyházban. Emberi gyöngeségek is keverednek az Egyház egyes tagjainak tevékenységébe. … Joggal fájlalunk bizonyos szennyfoltokat. De ne feledjük, lehet sár a magas helyek tövében, csúcsukon mégis tiszta hó ragyog, üde a levegő s csodálatos kilátás emeli a lelket Isten felé.”      Fel se merül a szerzőben, hogy jöhet olyan idő, amikor, ahogy May professzor a szintén ma feltett, de 33 évvel ezelőtt készült, interjújában mondja: „Egy katolikusnak kötelessége a realitással való szembenézés és az őszinteség. Ha negatív tényeket tapasztal, akkor nem szabad megadnia magát az illúzióknak, hanem nyíltan figyelmeztetnie kell.”      Vagyis, olyan idő, amikor a papok, a hivatalos Egyház utasításainak betartása, követése a lelkeket kárhozatba vezeti. És mivel nem tudtak ilyesmit elképzelni, nem is adtak útmutatásokat arra nézve, hogy a katolikusnak megmaradni akaró, lelki üdvét féltő hívő mit tegyen ilyenkor. G. atya, erre a kérdésre azt válaszolta (Maeßen atyát idézve), hogy a hívőknek azt kell tenniük, amit az Egyház kétezer évig tanított. Annak hinni, aki ezt tanítja, és azt elvetni, azt nem követni, aki nem ezt tanítja.      Ez hatalmas, emberfeletti felelősséget ró minden egyes hívőre. Hiszen Jézus azt mondta, hogy feljebbvalóinkat kövessük. Az eretnekségek éppen abból származtak, ha valaki valamit jobban akart tudni, mint az Istentől kiszemelt, felszentelt vezetők. És Isten most mégis azt várja el tőlünk, hogy magunkat vezessük.      Azt hiszem, ezt a büntetést azért kaptuk, mert „felvilágosultnak” tartjuk magunkat, az „ész emberének”, „jól informáltnak”, vagyis sokkal okosabbnak, képzettebbnek, mint a régi emberek. Mindenki attól bűnhődik, amiben vétkezett – a Bölcsesség könyve ezt tanítja, és lehet, hogy itt is ez az igazság érvényesül.      Hogy ne tévedjünk el ebben a rendkívüli helyzetben, ahhoz a két legfontosabb dolog, hogy mindig tisztában legyünk e helyzet rendkívüliségével, azaz tudjuk, hogy mi nem lettünk okosabbak, csak a helyzet vált rendkívülivé. És, hogy tudjuk, hogy kizárólag Isten állandó és nagyon szoros segítségével oldhatjuk meg ezt a rendkívüli feladatot. Vagyis egyedül Ő képes megoldani bennünk, ha eleget imádkozunk ezért, és eléggé alázatosak vagyunk Vele szemben.      Én sokszor azt érzem, hogy ma már azért hamis, rossz minden még a legeslegkisebb dologban is, hogy Isten világossá tegye, eljött az az idő, amikor egyedül Őnála van mindenre, az élet legapróbb dolgaira is a jó megoldás. És ne felejtsük, hogy mit mondott Jézus, amikor a végidő jeleit sorolta fel: „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje.” (Lk 21,28) – „Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok, hogy közel van Isten országa.” (Lk 21,31)      Ahogy az első háromszáz év, különösen az első évtizedek kereszténye minden pillanatban azt várta, hogy Jézus újra megjelenik, és ez nem csak várakozással, de örömmel is eltöltötte, úgy adjon számunkra örömet, hogy a vég nem lehet már olyan messze. A rendkívüli helyzet nem válhat normálissá. A jelek egyértelműen a végidőkre mutatnak, még akkor is, ha ez viszonylag még sok időig eltart. De mi tudhatjuk, hogy az út végén egészen biztosan Isten országa áll, és várja azokat, akik mindvégig kitartanak.      Ha ezt minden pillanatban eszünkben tartjuk, akkor lassan ránevelhetjük magunkat az örömre. Arra, hogy felemeljük büszkén fejünket, és örülünk, mert közel van megváltásunk ideje. 2012. január 28.