A keresztény ember ideálja tehát a megszentelt élet. Ez azonban – nyilvánvaló módon – az erkölcsileg teljesen átformált életet jelenti. Hiszen Krisztus nagy, üzenetének egészén áthangzó felszólítása is ugyanez volt: „Alakuljatok át!” Benne élni, példája szerint élni annyit tesz, mint önmagunkban a lehető legtökéletesebb megújulást végrehajtani. És ez a keresztény erkölcs alapja; ez az alap tehát nem egy filozófus tanrendszere, amelynek előírásait meg lehet, esetleg meg kell hallgatni, hanem a Jézushoz való hasonlóságra, a vele való azonosulásra irányuló állandó erőfeszítés.
Az ősegyházból reánk maradt valamennyi szövegben fellelhető ezen alapvető felismerést aztán az egyes keresztény gondolkodók, elsőként az apostoli atyák, saját vérmérsékletüknek megfelelően fejtik majd ki. Egyesek egy igen egyszerű és igen humánus erkölcsi koncepcióhoz fognak ragaszkodni, mint például a Didakhé szerzője, aki arra szorítkozik, hogy a Szentírásból kölcsönözze erkölcsi szabályait. Vagy mint Hermasz, a Pastor szerzője, aki így határozza meg az igazi keresztények ideálját: „Mindig egyszerűek, vidámak, nincs bennük neheztelés egymás ellen, együttéreznek mindenkivel és telve vannak gyermeki ártatlansággal.”
Nézzük meg például a házasság és a nemi élet problémáit. Tudjuk, hogy ezek a kérdések milyen élesen jelentkeztek a római társadalomban. A válás és a házasságot nem vállaló legényélet a család alapjait rombolják le, a gazdának a tulajdonát képező asszonyokkal szemben teljes szabadosságot biztosító rabszolgaság pedig, mint mindenütt, e téren is az erkölcsi értékek pusztulásának egyik jelentős tényezője. A keresztény férfi számára a nős családi állapot a normális.
De a kereszténység szerint maga a házasság is új értelmet nyer. Elhatárolja magát a pogány házasságtól, akkor is, ha megkötéseinek külsőségeiből átveszi a megszokott elemeket: az esküvői menetet, a koronákat, a vidám ünneplést. A két szív kölcsönös vonzalma, ami számos esetben a pogányoknál is megvolt – ibi Gaius, ubi Gaia –, nélkülözhetetlen tényező, de nem elegendő. A gyermekek nevelésének társadalmi szükségessége, meg a családi kötelezettségek, melyek alapelveit Alexandriai Szent Kelemen oly tökéletesen fejti ki, és aminek a nevében a császárok annyi sikertelen törvényt hoztak, nem jelentik már a keresztények házassági egyesülésének valódi alapjait. A hitvestársaknak ugyanis ezentúl Istenben kell egyesülniük, a tisztaság és a szeretet szellemében, ami egészen hasonló ahhoz, amellyel Krisztus viseltetik egyháza iránt.
Ugyanez a változás megy végbe az evilági javakkal szembeni magatartásban. Nincs szó róla, hogy a hívőknek ezeket minden további nélkül vissza kellene utasítani! Nem szabad úgy elképzelnünk az ősegyház tagjait, mint a szerzetesek és aszkéták fura társaságát. „Megemlékezünk a háláról – mondja Tertullianus –, amellyel Istennek tartozunk. Műveinek egyetlen gyümölcse sincs, amit visszautasítottunk!” A kereszténység csupán a visszaélést ítéli el, és a túlzott ragaszkodást, amivel az ember e földi javak iránt viseltetik, és ami félreismerteti vele azok valódi értelmét és korlátozott értékét.
Mindennek eredményeként teljes változás következik be a pénzzel szembeni magatartásban, azzal a pénzzel szemben, ami az igazi uralkodója a császárkori társadalomnak. „Mi, akik valaha annyira szerettük a nyerészkedést – írja Szent Jusztinosz –, most szétosztjuk mindazt, amink csak van.” Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy önmagában elítélnék akár a pénzt, akár a tulajdont. Már Hermasz Pastor-a megállapítja, hogy az egyházban vannak gazdagok és szegények. Az atyák, és különösen Alexandriai Szent Kelemen, gyakran visszatérnek erre a témára, és az első századok ezen írásaiból a pénznek és a tulajdonnak valóságos keresztény elmélete alakul ki, ami az idők folyamán is tovább él a legjobb hagyományokban, és amihez a jelenkor egyháza egyre inkább visszatér. A gazdagság önmagában nem rossz, de igazolását csak azon cél által nyerheti el, amit számára az ember kitűz. A gazdag egyfajta ügyintézője javainak, a közösség magasabbrendű érdekeinek szolgálatában. Ezen túlmenően sohase felejtse el, hogy a föld javai romlandók, és az egyetlen gazdagság a mennyei javakban található, amelyek nem múlnak el soha.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a keresztény erkölcsben kimondatlanul is valamiféle politikai gazdaságtan rejlik; sőt még – az előbbit alátámasztva és szabályozva – sajátos szociológiája is megnyilvánul benne: az irgalmas szeretet szociológiája. Ez az a pont, amelyen az evangélium alapelvei a legtökéletesebb megújulásra serkentik a kemény, rideg és súlyos igazságtalanságoktól terhes társadalmat. Az irgalom, azaz a feltétel nélküli szeretet törvénye, amit Krisztus minden tanítása hangsúlyoz, amit a nagy apostolok – Szent Péter, Szent Pál és Szent János – szünet nélkül ismételnek, alakítja át az emberek közötti viszonyokat és teszi a kereszténységet – ami egyáltalán nem társadalomelméletnek született – az antik világ társadalmát a leghatékonyabb módon erjesztő tényezővé. De vajon minden keresztény hűséges maradt-e ehhez a magasztos eszményhez? A kérdés azonnal felötlik bennünk, amikor arra gondolunk: mi is az ember valójában, és miféle nehézségekbe ütközik minden igényes életszabály, amikor azok a gyakorlatban alkalmazásra kerülnek. A megkereszteltek – ha mégoly lelkes hívei is lettek e teljesen új és erőteljes hitnek – emberek maradnak, és semmiképpen sem szabad bennük a szentek mindenben egyetértő népét látnunk. Éppen ellenkezőleg: az egész ókeresztény irodalom egyik legmegindítóbb vonása az, hogy egyáltalán nem titkolja el a kereszténységbe becsúszott hibákat. A kísértéseknek, amelyeket mindannyian jól ismerünk, az első keresztények éppúgy ki voltak téve, mint mi magunk. Ezekhez csatlakoztak a körülményekből adódó még súlyosabb veszélyek, az őket körülvevő bálványimádás kísértése, meg a hittagadás csábítása az életüket közvetlenül veszélyeztető üldözések idején.
Igen korán fel kellett merülnie egy sajátos problémának is: tisztázásra szorult, milyen magatartást tanúsítson az egyház azon gyermekeivel szemben, akik többé vagy kevésbé súlyosan elárulták a keresztségi fogadalmukat. Úgy látszik, az egyház kezdetben nem mutat sietséget, hogy szervezetileg is intézményesítse a bűnök megbocsátásának hatalmát, amellyel, Péter közbeiktatásával, Krisztus ruházta fel. Az esetek nagy részében elegendő volt a felnőttkorban kiszolgáltatott keresztség, a kisebb fajsúlyú gyarlóságok jóvátételére pedig megvoltak a böjtölés, az alamizsnálkodás és az imádság nyújtotta eszközök.
Bármilyen szempontból is vizsgáljuk a kezdeti idők kereszténységét, mindig élénken szemünkbe ötlik közösségi és társadalmi jellege; a keresztény ember soha sincs egyedül. Egy csoport részét alkotja, egy nagyobb egység elemi részét képezi. Így mutatkozik meg a valóságban Krisztus üzenetének csodálatos paradoxona: ahhoz szól az emberben, ami benne a legszemélyesebb, a legbensőbb, és olyan hangon beszél hozzá, amely mindenki számára egyetlen és összetéveszthetetlen; ugyanakkor közösségbe tömöríti egymással mindazokat, akik hallgatják ezt a hangot; a szeretetével forrasztja össze őket. A kilátásba helyezett üdvösség ígérete nem az önző egoistáknak szól, akiket nem érdekel a testvéreik sorsa. Egyedül nem lehet megmenekülni! Mindenki felelős mindenkiért.
Ez a mély értelme annak a szónak – Egyház –, amely a legrégebbi keresztény időktől fogva a Krisztusból született emberek csoportosulását jelölte. A kifejezés már igen sajátosan testvéri értelemben mélyítette el és hangsúlyozta az ekkleszia görög szót, ami a mindennapi nyelvhasználatban „gyülekezetet” jelent. Már az Ószövetségi Szentírásban is, ahol ezzel a szóval fordították a héber quahâl-t, jóval többet jelentett, mint az emberek egyszerű összejövetelét. „Az Úr közössége”, „az Úr gyülekezete” volt, amint például a Második Törvénykönyv mondja (23,2-9), tehát egy olyan megszentelt egység, amelynek minden tagját titokzatos módon egymáshoz köti az ígéret és a hűség. Így tehát a keresztény gyülekezet abban a tudatban élt, hogy különbözik minden más, ismert emberi csoportosulástól. Ők nem a zsidó minta szerint alakult egyfajta „zsinagóga”, mert a zsinagógákban a zsidó hívek a földrajzi eredet, a közös törekvések, vagy társadalmi rangjuk alapján csoportosultak. Nem is „társulat”, ama testületek társulatainak egyike, amelyekben azért tömörültek a pogányok, hogy kölcsönös segítséget és méltó temetést biztosítsanak egymásnak. A keresztény gyülekezet nem is egy afféle „szekta”, amilyenek a keleti kultuszokból és misztériumvallásokból egyre-másra kitermelődtek, és amelyekbe csak a beavatottak léphettek be. Ez valami egészen másnak bizonyul, olyan valóságnak, amelynek egyedülálló jellegét az első keresztények tökéletesen megértik, sajátos adottságait pedig a teológia fogja egyre jobban kifejteni.
Mindenütt, ahol keresztények vannak, egy közösség, egy helyi egyház is működik. Elvileg minden „városban” – azaz minden államigazgatási központban, amelytől egy közigazgatási terület függ – van ilyen közösség. De minden városban csak egyetlen egyházi közösség működik, szemben az esetleg számos és ugyanazon a környéken egymástól különböző irányzatokat képviselő zsinagógáktól – csak Rómában tizenhárom volt az 1. században –, és ugyancsak szemben az Íziszt és Mithrászt tisztelő csoportokkal, amelyek korlátozták híveik számát, és újabb csoportot alakítottak, amint a létszám egy bizonyos nagyságot elért. Az adott területen szétszórtan élő keresztények a város egyházához tartoztak, ami megmagyarázza, hogy Szent Ignác egyszer Antiochia püspökének, másszor meg Szíria püspökének nevezi magát. Ezzel a mély meggyőződéssel élt az első idők valamennyi kereszténye, és ez az érzés később is átragyog az egész történelmen; sem az eretnekségek nem lesznek képesek legyűrni, sem a skizmák és egyházszakadások. Minden keresztény – bárhol is éljen és bármi legyen is az eredete – teljesen bizonyos abban, hogy egy olyan valósághoz tartozik, amely meghalad minden különbséget, összhangba hoz minden, az emberi természetből fakadó ellentmondást, és ez a valóság, ugyanakkor, amikor totálisan elkötelezett az életnek, felette áll az emberi esetlegességeknek, és valójában csak a természetfeletti értelmezés képes a lényegére világítani. Könnyű kimutatni, hogy a hagyományban az Egyház alapvető jellegzetességének elismert három ismérv – az egyetemesség, az apostoli eredet és a szentség – nemcsak hogy nem a teológusok újabb keletű leleménye, hanem azokat a legtávolabbi kezdetek óta a keresztények mindig is szükségszerűeknek fogták fel. Az Egyház számunkra egy. Ezáltal kell engedelmeskednie Krisztus utolsó imádságában kifejezett kívánságának: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy, s én benned.” (Jn 17,21). Az első időkből számos szöveg áll rendelkezésünkre, amelyek határozottan állítják ezt az elvet. Találunk belőlük Szent Pál leveleiben és Szent János szövegeiben; a Didakhé „a föld négy sarkáról összegyűlt Egyház”-ról beszél; Szent Kelemen ugyanígy imádkozik. Szent Ignác pedig így ír – elsőként alkalmazva azt a kifejezést, ami ettől kezdve az Egyházra alkalmazva az egységesség karakterét fogja jelölni: „Ott, ahol közösségnek kell lennie, ott, ahol Jézus Krisztus van, ott a katolikus Egyház.” A katolicitásnak, másként az egyetemességnek ez a nagy gondolata az – a tanban éppúgy, mint a szervezetben, ha olykor látszólagos különbségeken keresztül is, de lényegét mindig megőrizve és bizonyos eretnekségek ellen különös nyomatékkal védelmezve –, ami napjainkig mindvégig megmarad az Egyház eszmei erejének.
E keresztény kollektivitás – az Egyház –, nem pusztán úgy határozza meg önmagát, mint valamit, ami egy; ezen túlmenően még apostolinak tudja magát. A szót mindenekelőtt a legkézenfekvőbb történelmi realitás értelmében kell felfognunk, amint azt már több ízben is ilyen módon említettük. Vegyük szemügyre például Ireneuszt, aki 180 körül Lyon püspöke volt. Közvetlenül ismerte Szmirnai Szent Polükarposzt, aki igen szívélyes kapcsolatban állt Szent Ignáccal, Antiochia öreg püspökével, aki viszont biztosan ismerte Szent János apostolt; lehet, hogy ez utóbbi hívta meg őt Krisztus szolgálatára. E keresztény közösségeket tehát világosan áttekinthető kötelék fűzi össze az isteni alapítóval. Ugyancsak ez a közvetlen jelleg nyújtja a vallásra vonatkozó ismereteik hitelességének zálogát, hitük igazolását.
Végül pedig az első keresztények számára éppúgy, mint minden idők keresztényeinek, az Egyház szent. Ismérvei között ez a legdöntőbb, ez az, amelyik az összes többinek alapjául szolgál. Szent az Egyház, mert Krisztus alapította, és mert az alapító életét folytatja a földön; mert Krisztus menyasszonya és misztikus teste, az új Ádám új Évája, aki annak átdöfött és vérző oldalából kelt életre. Ebből következik, hogy a keresztényeknek – Krisztus „tagjai” lévén – a szentek társaságának kell lenniük; már Hermasz Pásztor-a is kifejezetten ezt mondja. Fájdalom, bizonyára igen viszonylagos a keresztényeknek ez a szentsége, ami nem zárja ki, hogy az emberi természet gyarlóságai állandóan át ne üssenek rajta, de mégiscsak szentség, amely állandó felhívásként zeng az ember lelkiismeretében, és aminek tudatában egyetlen keresztény sem tekinti majd soha magát a többi emberhez hasonlónak, hanem az isteni titkok Istentől megbízott letéteményesének. Ilyenformán az Egyházat saját tagjai is azon jellegzetes vonásai alapján fogják fel, amelyeket gyakran théandrikus természetűnek neveznek, azaz egyszerre isteni és emberi jellegűnek. Ezt az egységbe foglalt kettősséget jelenti „az Egyház misztériuma”, az a misztérium, amit ellenségei sohasem voltak képesek megérteni, és ami a későbbiek folyamán minden félreértésnek és minden gyűlölködésnek kiindulópontjává lesz. Mivel emberi, saját szervezettel, módszerekkel és nyilvános megjelenési formákkal kell rendelkeznie; de a cél, amit ez a társaság követ, sohasem korlátozódik e világi keretekre és nem is sorolható be a pusztán történelmi fogalmak közé. Az Egyház működése, céljait tekintve, meghalad minden történelmet és Isten országára irányul. Ez, végső soron, erejének titka. Valószínűleg sohasem jellemezték találóbban működésének eszközeit és esélyeit, mint egy nagy teológus következő formulájával: „Az Egyház az Emberfiának folytonos megtestesülése.” (Moehler német teológus)
|
vissza