„Ha egyszer megvilágosíttattál, és nem tanúskodol az igazságról, Isten számon fog kérni!” (Szent Jusztinosz) A valószínűleg a 130. év körül megtért Jusztinosz nem fordított hátat a filozófiának. Éppen ellenkezőleg: azt akarta, hogy „a tűz, amely lángra lobbant a lelkében”, egyre jobban szórja szét sugarait. „Ha egyszer megvilágosíttattál, és nem tanúskodol az igazságról – mondta –, Isten számon fog kérni!” Munkásságából mindössze három fontos mű maradt ránk: a Párbeszéd a zsidó Trifónnal és a két Apológia. Az első írás válasz a zsidóknak, a Törvény és az elzárkózottság börtönében élő rabbiknak; az apológiák egyrészt védőiratok, amelyben megvédi a keresztényeket a rágalmakkal szemben, lefesti példás életüket és magasztalja erényeiket, másrészt egy sajátos tanítás kifejtései, amelyekben –határozottan folytatva Szent János gondolatmenetét – a kereszténység tanrendszerét kibővíti az ismert filozófiák módszereivel, szókincsével, sőt lényegi mondanivalóik egyes részeivel is. Számára a kereszténység az egyetlen teljes filozófia; sót nemcsak filozófia, hanem totális kinyilatkoztatás, egyszersmind a világ tökéletesen valós koncepciója, életszabály, a megismerés módszere és az üdvösség útja. „Minden igaz törvényszerűség, amit a filozófusok felfedeztek és kifejtettek, az Igében való részesedésnek köszönhető, amely megérintette őket.” És ez az Ige, ez a Logosz, aki az idők folyamán így fokozatosan megvilágosította az emberi értelmet, nem más, mint Krisztus, úgy, ahogyan Jézusban kinyilvánította magát, és akiben a gondolkodás és az élet megtalálták valódi jelentőségüket. Az értelem vezetőt igényel; ezt nyújtja neki a hagyomány (Szent Ireneusz) Szent Ireneusz a különböző filozófiai irányzatokban jártas művelt görög volt, aki magában Rómában tanulmányozta a keresztény doktrinákat, és mindenesetre sokat érintkezett Szent Jusztinosszal. Egyenes, mély és evangéliumi lelkületű ember volt, az igazság befogadására mindig készen álló nemes szív, bölcs és kiegyensúlyozott vérmérséklet; teljes ellentéte a szektás beállítottságnak, a dühös vitatkozónak. Már nevének etimológiája is – „a békesség szerzője” – a békességre és az erényekre utal. Még a gnosztikusok elleni küzdelem tetőpontján sem fogja soha elfelejteni, hogy Jézus első parancsa az volt, hogy szeressük egymást. A Rómából visszatért és Lyon püspökévé választott Ireneusz – aki valósággal magába olvasztotta az ázsiai, római és nyugati kultúra elemeit – úgy áll előttünk, mint az egész kereszténység élő szintézise. Püspök lévén, mindenekfölött az Egyház embere, folytatója a mintaképéül választott nagy vértanúpüspökök – Szent Kelemen, Szent Ignác és Szent Polükarposz – sorának. A rábízott nyájat fáradhatatlan odaadással irányítja. A körülötte élő gallokról, akiknek a nyelvét is megtanulta, szeretettel és kedves gyengédséggel beszél. Bizonyára gall-római keresztény hívei számára írja meg „Az apostoli igehirdetés feltárása” című művét, ami a keresztény tanításnak az egyszerű népi rétegekből kikerült – de az első hitoktatásokon már túljutott – közönség igényeihez alakított rövid kifejtése.      De meglátja, hogy híveinek nyáját kegyetlen vadállatok fenyegetik; szerét ejti, hogy Rómában is tanácskozzék a gnosztikus veszélyről: otthon ugyanis, a Rhóne völgyében egyre terjed az eretnekség. Itt az ideje, hogy a hamis tanítás tételeivel szembeállítsák az igazságot. Ireneusz munkához lát. Hatalmas vállalkozás. Eredménye „A hamis gnózis bemutatása és cáfolata”: amit általában mind a mai napig az „Adversus Haereses” címen idéznek. Öt könyv, öt igen terjedelmes könyv.      A vállalkozás jelentősége kettős: az első két kötetben Szent Ireneusz pontosan elemzi (következésképpen alaposan meg is ismerteti) korának valamennyi eretnekségét, mert amint írja: „Legyőzni őket annyit tesz, mint bemutatni rendszereiket; egy kártékony dúvadat is úgy teszünk ártalmatlanná, hogy a bozótból a napvilágra hajtjuk.”      Másrészt az utolsó három kötetben úgy mutatja be az ortodox tanítást, hogy azzal az eretnekek tévedései egyszer s mindenkorra lehetetlenné legyenek téve. Ebből aztán egy nem annyira új, mint inkább szilárd filozófiai és teológiai gondolkodásmód születik meg, ami ettől kezdve mindenféle keresztény gondolatrendszer alapjául fog szolgálni. Emlékezzünk rá, hogy az apologéták – és mindenekelőtt Szent Jusztinosz – be akarták vonni a kereszténység gondolkodásmódjába az emberiség ama általánosan használt fogalmát is, amit a görög filozófia értelemnek nevezett; homályosan ráéreztek arra a bensőséges harmóniára, ami az értelem és a hit között fennáll. De a gnózissal kapcsolatos tapasztalatok azt bizonyították, hogy az értelem ugyancsak különös utakra tévedhet. Gyeplőre és terelőkorlátokra van tehát szüksége, amiket a keresztény hittételek alapos megfontolásában kell megtalálnia. Mindent összevéve: Szent Jusztinosz világossá tette, hogy a hit magában foglalja az értelem működését is, Szent Ireneusz pedig pontosan kimutatja, hogy a hit nélküli értelem eltévelyedik. Mi hát az az erő, ami gátat vet ennek az eltévelyedésnek? A hagyomány. Kétségtelenül ebben rejlik Szent Ireneusz egyéni szellemi leleményeinek lényege: első ízben formulázza meg azt, amit Szent Kelemen, Szent Ignác és Szent Jusztinosz írásai „implicite” – beleértve, de ki nem mondva –, legalábbis a szándék meg az érzelmek szintjén már tartalmaztak, és ami ettől kezdve a katolikus Egyház vezérlő elve lesz.      A gnosztikusok jogot követeltek maguknak, hogy Isten és misztériumait az emberi intelligencia útján ismerhessék meg; láttuk, hogy miféle esztelenségekbe tévedtek. Az értelem vezetőt igényel; ezt nyújtja neki a hagyomány. De hát mi is a hagyomány? Anyagát tekintve semmi esetre sem az egymást követő nemzedékek állítólagos beavatottjainak ellenőrizhetetlen gondolatmenetei, hanem a mindenki által megismerhető egyházi tradíció, azon püspökök hitletéteménye, akiknek listáját össze lehet állítani, meg Rómáé, melynek e hagyomány fenntartásában kimagasló szerep jutott. Szellemi vonatkozásban pedig nem megkövesedett adatok együttese, ami csak arra való, hogy provokálja az ember értelmi képességét; sokkal inkább egy, „a Szentlélektől szüntelenül megfiatalított” életelv, amely irányítja az értelmet és kitűzi működésének célját. Ez a hagyományra támaszkodó alap tartja fenn Szent Ireneusz egész és igen sokirányú életművét, teszi azt gazdaggá és termékennyé. Ez garantálja számára a „hitszabályt”, és képesíti rá, hogy megoldja a nagy problémákat. Például Isten megismerésének és az emberi természet milyenségének problémáját. A gnosztikusok olyan mély szakadékba taszítják Istent, hogy abban szinte megközelíthetetlen. Szent Ireneusz azt feleli, hogy ha Isten valóban megismerhetetlen az értelem természetes erőivel, a kereszténység arról biztosít bennünket, hogy Ő igenis kinyilatkoztatta magát a megtestesülés legmagasabbrendű szeretet-megnyilvánulásában, és ennek következtében folyamatosan megnyilatkozik azoknak, akik szeretik. Feltéve: 2012. június 4.