Néhány hír a világból röviden: Hounder püspököt az e honlapon is megjelent körlevele miatt – mely „A házasság felbonthatatlan” címet viseli, és amelyben semmi mást nem tett, mint az Egyház Jézustól kapott, tehát öröktől igaz, érvényes tanítását fejtette ki – totális össztűzbe vették. Egyházmegyéjének papjai közül többen kijelentették, hogy az említett körlevelet nem olvassák fel templomukban, mert az nem időszerű és diszkriminál egyeseket. Hans Küng teológus egy interjúban Khadafinak nevezte Hounder püspököt. A salzburgi megyéspüspök konferenciát tartott a II. Vatikáni Zsinat kezdetének 50. évfordulója alkalmából, ahol ő és egy teológus méltatta a zsinatot. Történt mindez Ausztriában, ahol a már többször említett „plébános-mozgalom” tagjai ellen a püspökök az ég adta világon nem tesznek semmit, holott azok nyílt engedetlenségben élnek, és eretnekségeket terjesztenek. A megyéspüspök kijelentette, hogy szó sem lehet a „reform reformjáról” (amit pedig XVI. Benedek pápa sürget), és hogy ezért semmi esetre sem lehet szó a régi liturgiáról. Magyarországon a katolikus papok nagy része örömmel üdvözli az új hittanoktatási törvényt, és arra buzdít, hogy a választható etikát is hittantanárok tanítsák. Azt az érvet, hogy etika, erkölcs nem létezik a vallás, az igazság, azaz Jézus Krisztus nélkül, egyszerűen nem is értik. Azt, hogy a Tízparancsolatnak a második kőtáblája, azaz a negyediktől a tizedikig szóló parancsnak semmi értelme az első három parancs tekintélye nélkül, agyuk nem képes befogadni.      Eközben az ország első egyházi szónoka arról prédikál, hogy a zsinat szent volt, és mindazok, akik nem fogadják el teljes terjedelmében, nem üdvözülhetnek, és azokat a történelem elsöpri. A valaha élt egyházatyák, egyháztanítók, lelkiatyák és szentek, misztikusok szinte minden feltárhatót feltártak az életből, Istenből, Urunk Jézus Krisztusról, az Egyházról, Urunk tanításáról. Minden 1970 előtt meghalt katolikus gondolkodó, író, tanító arról is szólt, hogy a 19. század óta a bűn olyan módon elhatalmasodott a földön, hogy jóformán nem lehet élni és még kevésbé üdvözülni.      Talán nem túlzás azt állítani, hogy a világ minden eddigi korszakáról található jövendölés, tanítás, útmutatás a szent könyvekben, az Egyház tanításában. Csak a mostaniról nem szól senki, mert a mostanit soha senki nem volt képes elképzelni. Az egyetlen, amit mostanról mondtak annyi, hogy nem kell félnünk, olyasmik, amik ma mindennaposak soha nem következhetnek be, mert egyrészt Isten nem engedi, másrészt ilyesmik nem lehetségesek. G. atya érdekes dologra hívta fel a figyelmet. Azt mondta, ha Urunk ma jönne közénk, szóba sem állna az egyházi vezetőkkel, hanem csak a hagyományhűekhez fordulna, azokat ugyan nagyon szidná, mint annak idején a farizeusokat, de legalább beszélne velük.      Ha korunk, az Egyház szenvedésének kora Jézus keresztrefeszítésének, úgymond, ismétlése – ama jézusi beszéd okén, hogy a szolga nem nagyobb az uránál, ha az úrnak szenvednie kellett, akkor a szolgának is szenvednie kell –, akkor a mai helyzetnek az akkorihoz kell sok minden másban is hasonlítania. És valóban: Jézus idejében a főbb papi hivatalok a szadduceusok kezében volt. A szadduceusok számára csak a törvény betűje volt mértékadó, az élőszóbeli hagyományt ellenezték és kárhoztatták. Tagadták a halhatatlanságot, a túlvilági életet és a feltámadást, azt tanították, hogy az ember feltétlen ura szabad akaratának, melyre Isten nem gyakorol befolyást. Az angyalokban és a szellemekben sem hittek. Ugyanakkor kacérkodtak a görög, a szír és római hatalommal, azaz az akkori világgal. Jézus korában a főpapok, Kajfás és Annás, mind szadduceusok voltak, azaz eretnekek.      Jézus ezért nem is állt velük szóba. Kérdéseikre nem válaszolt, rendszeresen hátat fordított nekik, meggyőzni, megtéríteni nem akarta őket. Ezzel szemben a farizeusokat, bár megállás nélkül korholta, de ezzel nem csak arra hívta fel a figyelmüket, hogy rossz úton járnak, hanem azt is megmutatta, hogy figyel rájuk, számon tartja őket. Jézus tehát akkor jött el a földre, a kiválasztott, a rá váró néphez, saját népéhez, amikor annak nem volt igazi papsága, illetve a hivatalban levő papsága nyíltan eretnek volt. Ez kísértetiesen hasonlít mostani korunkhoz.      De mi az, amit a ma korának mondott Jézus, aki például megjövendölte Jeruzsálem pusztulását vagy az üldözéseket? Csak annyit, hogy amikor újra eljön, nem tudni, talál-e még hitet a földön. Legalábbis ezt ismerjük csak, mert az Egyházban senki, abszolút senki nem veszi magának a fáradtságot, hogy a mához szóljon, hogy a mai kor híveihez, embereihez beszéljen, hogy feltárja a titkokból azt, ami mára, ránk vonatkozik. Úgy tűnik, a papok ma azon versengenek, hogy ki mond semmitmondóbb prédikációt? Az ember egyszerűen nem érti, hogy őket a mai világból, üdvtöténetből csak ennyi érdekli?      Ha a fentebb említett katolikus írók műveire gondolok, csak olyasmit olvasok ki belőlük Istenről, ami ma nem sokat segít a mindennapok megoldásában. Például a ma feltett Maeßen atya kijelentések tekintetében, ahol ez áll – és ez biztos, hogy így van –, hogy az izgatottság, a nyugtalanság, a szomorúság az ördög miliője, és hogy ilyen állapotunkban nem tud a Szentlélek hatni bennünk, hogyan éljen ma egy katolikus hívő, aki kénytelen e világban élni? Ki ad erre útmutatást? Hol van ma az az egyházi személy, akár a hivatalosban, akár a tradicionalisták körében, aki azzal törődne – mint régen az ismeretlen földre, országba jutott misszionáriusok –, hogy a rá bízott, a konkrét szituációkban élő embereknek hogyan segíthet? A mai katolikus legfeljebb a katekizmus igazságairól, az Egyház általános tanításáról hallhat papjaitól, teológusaitól. Egy hasonlattal élve, azt tanítják neki, mint egy anya a gyerekének, hogyha tűz üt ki valahol, oltsa el. Csakhogy a tüzet nem lehet akárhogyan eloltani. Sőt, ha valaki rosszul fog hozzá, nemhogy eloltaná, de még fel is izzítja. Az elvi tanács tehát csak akkor ér valamit, ha a nevelő, a tanácsadó meg is mutatja, hogyan kell eloltani a tüzet. A mai helyzet annyira más, mint minden eddigi, és annyira hiányzik belőle minden régi szokás, hogy gyakorlati útmutatás nélkül nem lehet katolikusnak maradni, egyáltalán még élni sem.      Amit én és szerintem a világ katolikusai, keresztényei a legjobban nélkülöznek, az az, hogy a papok, a teológusok valóban hozzájuk szóljanak. Az hiányzik, hogy az egyházi tudósok a mai korra tekintettel, újra átvizsgálják a Szentírást, a szent hagyományt, és megfejtsék azt az Istent, aki ma működik, akiről a régiek azt tanították, hogy a mai helyzetet nem fogja megengedni vagy eltűrni. Amíg ilyen pap vagy teológus, vagy hittanító, egyszóval egy tekintély nem lesz, addig mi, hívek rettenetesen árvák maradunk. Az egyetlen tanácsom, hogy próbáljunk Atyjukban feltétlenül bízó gyerekek lenni, akik ugyan semmit sem, egyre kevesebbet értenek a körülöttük zajló eseményekből, de annál jobban hiszik, hogy Atyjuk mindent elintéz majd. Vagy legyünk olyanok, akik arra büszkék, hogy a mindenki által elhagyatott Krisztus mellett ki akarnak tartani. Csak azért is, maradjunk a kisebbséggel, maradjunk a meggyalázott mellett – ez olyan hősies magatartás, amire buzdíthatjuk magunkat. Ha már nem értünk semmit. Ha már senki nem szándékozik megmagyarázni nekünk a történéséket. 2012. március 11. Kiegészítés Maeßen atya már 1995-ben azt mondta, hogy az Úristen a mai embert másképp fogja megítélni, mint az előző korokban élteket. Annak idején ez a kijelentés egyfelől felháborított, másfelől nemigen hittem. Ma már jobban érteni vélem, hogyan és miért is gondolta ezt az atya.      A másik kijelentése azt volt – és ebben nem állt egyedül –, hogy a II. Vatikáni Zsinat előtt felmerült kérdések nagyonis valóságosak, sőt égetőek voltak, csak a zsinat nem jó, hanem helytelen válaszokat adott rájuk. Úgy vélem, ez utóbbi megállapítás ugyanarról beszél, mint ez a cikk. A 19. század végétől az emberiség helyzete, gondolkozásmódja, körülményei olyannyira megváltoztak, hogy a katolicizmus teljesen új problémák előtt találta magát, amire meg kellett volna adnia az érvényes, igaz, jó válaszokat. És mivel senki nem adta meg ezeket, sőt, meg se próbálkozott vele, elindultak útjukra a tévedések, az eretnekségek, melyek mind egyetlen utat ismernek, a könnyítéseket, a hit- és erkölcsbeli engedményeket, úgy ahogy az ember rosszra hajló természete ezt általában, helyes felső vezetés híján mindig tette és teszi. A mai „plébános”- és „Wir sind Kirche”, karizmatikus, neo-katekumenát stb. mozgalmak valójában nem mások, mint ennek az űrnek a pótlására létrejött próbálkozások, vagyis az ezekben eltévelyedtek bűne nagy részben idegen bűn, az Istentől erre kiszemelt egyházi személyek mulasztásának bűne. Akik nem csak abban vétkeznek, hogy ezt engedik, hanem elsősorban abban, hogy hiteles válaszok nélkül hagyják az embereket. Ugyanakkor a hittanilag helyes úton maradók, az ú. n. tradicionalisták, 70 éve megelégszenek azzal, hogy ostorozzák a tanbeli eltévelyedéseket és eltévelyedőket, anélkül, hogy a legkisebb mértékben képesek lennének, vagy szándékoznának a hozzájuk menekülőket nevelni, lelki táplálékkal ellátni.      A fél-tradicionalisták ide-oda táncolnak a világ és a hagyomány között, ennek is, annak is megfelelni akarással, amitől teljesen elvesztik hitelüket, és amitől egész működésük színházzá, önmutogatássá fajul.      A hivatalos egyház eközben egyre jobban távolodik Krisztus tanításától, elsősorban a Lefebvre érsek, May professzor és Mäder atya által különösen kiemelt Krisztus-király gondolattól és gyakorlattól. És azt hiszi, hogy engedményekkel meg tudja tartani az egyre apadó számú híveket. Így néz ki tehát a katolikus élet a 21. század elején. A felsoroltak egyike sem ad megoldást, és csak a közelgő teljes összeomlást hozza egyre közelebb.      A megoldás megkeresésében két példa segíthetne: Mit tesznek – természetesen csak a gyakorlatban – a prosperáló közösségek (például új-katekumenek stb.), ez követendő példa lehet (természetesen csak a gyakorlatban); és mit tesznek a tradicionalista közösségek és a hivatalos egyház most, ez a kettő lehetne a negatív példa (természetesen csak a gyakorlatban). 2012. március 12.