Ferdinánd, egy fiatalember a távoli keletről, a következő levelet írta hozzám:      „Olyan gyakran elbizonytalanodom. Bár igyekszem mindent jól csinálni, valamit mindig elrontok. Megpróbálok a többiekkel társalogni, de szavaimmal valahogyan nem érem el őket. Kollégáim gyakran sugdolóznak – valószínűleg rólam –, és utána nevetnek, és én nem tudom, miért. Ez teljesen elbizonytalanít. Megpróbálok mindig szép ruhákat hordani, és a hajamat tökéletesen a divat szerint fésülni, hogy semmi ne legyen rajtam rendetlen. De ha találkozom a társaimmal, akkor néha viccet csinálnak. Bár nem mindig értem ezeket, de biztosan rólam tréfálkoznak. Néha az egyházról beszélgetünk, ilyenkor nagyon óvatos vagyok, nehogy megtudják, hova járok vasárnaponként istentiszteletre. Mit gondolnának rólam? A kollégáim régimódinak és szenteskedőnek neveznének. Ha szombat esténként vendéglőbe megyünk, legszívesebben idő előtt hazamennék, hogy friss legyek a vasárnapi misére, de nem vagyok elég bátor, hogy egyszerűen felálljak és elinduljak. Hiszen szeretném, ha kollégáim elfogadnának és nem lennék kívülálló, így hát inkább iszom még velük egyik sört a másik után. De ez valahogyan teljesen felőröl belülről. Nem tudom, kivel beszéljek erről, hiszen senki sem ért meg, és félek, hogy félreérthetnek.” Közületek többen valószínűleg úgy érzik magukat néha, mint Ferdinánd. Bevallom, ezt a levelet magam találtam ki, de azért, mert tartalmában sok fiatal nehézségét adja vissza, ami magával hozza a kérdést: Miért van ez így? Hogyan oldhatják meg a fiatalok az ilyen természetű problémáikat? Hogy a fiataloknak ilyen nehézségekkel kell megküzdeniük, az egészen normális, nem meglepő, hiszen a felnőtté váláshoz hozzátartozik, még ha akadnak is kivételek. Sőt, a felnőtteknél is előfordulnak, azoknál, akik nem tanulták meg időben, hogyan kezeljék ezeket. A belső bizonytalanság oka az, hogy az akarat nem százszázalékosan a céljára, azaz Istenre irányul. Az ember mindenkinek meg akar felelni, és eközben kikészíti magát, egyszerűen azért, mert mindig lesz olyan valaki, akinek a nemtetszését magára vonja. Mindenütt elismerést keres, és mélységesen meg van bántva, ha egy ember szimpátiáját elveszti. Szeretne katolikus lenni, de egyúttal a világ tetszését is élvezni. Valahogyan szentté akar válni, de semmiképpen nem akar egy káros barátságot feladni. Szeretne egy katolikus családot, de semmilyen körülmények között nem akarja az elvált újraházasultakkal a barátságot megzavarni. Még ha öntudatlanul is, de egyszerre akar a Mammonnak és Istennek tetszeni.      És pontosan az akarat ezen belső ellentmondása okozza a belső nyugtalanságot, bizonytalanságot, elégedetlenséget, mert valami lehetetlent akar elérni. Ahogy az Üdvözítő mondja: „Senki sem szolgálhat két úrnak!”      Aki megpróbálja a kör négyszögesítését, az felőrli önmagát ebben, mert a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Aki hagyja, hogy az emberektől való félelem vezesse, aki túlságosan tetszeni akar minden embernek, az magát olyan nyomás alá helyezi, mely belülről szétrágja. Ezért mondja Faulhaber bíboros: „Az emberektől való félelem nagyobb kényszert és nyomást gyakorol a személyes szabadságra, mint az összes többi parancs.” Az ilyen állapotban a lelkierők megbénulnak, az ember nincs többé abban a helyzetben, hogy céltudatosan a jóért küzdjön. Vagy ahogy Szent Ignác írja: „Aki fél az emberektől, az soha nem fog valami nagyot tenni Istenért.” Mi tehát a teendő? Először is meg kell próbálni akaratodat százszázalékig a jóra, azaz Istenre irányítani. Ez a gondolkodásban és az akaratban belső egységet teremt, és ez a belső egység nyugalmat, békét és örömet ad a léleknek. Az életben ennek kell lennie a legelső elvnek: „Istennek akarok tetszeni. Ha eközben az embereknek is tetszem, annak örülök; ha viszont az emberek ezért ellöknek maguktól, az semmi esetre sem bátortalanít el, hanem az Üdvözítő iránti szeretetből elviselem.” Másodszor, legyen mindegy neked, hogy az emberek mit gondolnak és mit mondanak, ha te a jóért harcolsz. Ezt ugyan könnyebb mondani, mint megtenni, de éppen a fiatal éveidben gyakorolhatod ezt a magatartást kisebb ügyekben. Ehhez néhány példát akarok bemutatni: lányok, akik az iskolában vagy a munkánál is szoknyát viselnek; fiúk, akik minden nap elimádkozzák az egész rózsafüzért; asztali imádság a vendéglőben; vallásos jel az autón; beszélgetésben a katolikus Egyház megvédése; annak bevallása, hová jársz vasárnaponként misére; rossz barátságok kerülése – mindenki maga keresheti ki a barátait, és a jó barátok örülni fognak, ha életedet konzekvensen a jóra, azaz Istenre irányítod! Harmadszor, gyakran nagy segítség, ha valakivel beszélni lehet ezekről a dolgokról. Ez a valaki lehet egy szülő, egy barát vagy egy pap, mindenesetre olyan valaki, akiben megbízol, aki megért és maga is igyekszik Istennek tetsző életet élni. Egy istentelen barát vagy egy freudi pszichológus rossz tanácsadó! Grillparzer találóan írja: „Nem rabszolgának lenni a tömeg hangjától, ez tesz csak szabaddá a földön!” Feltéve: 2012. május 21.