Lefebvre érsek nem győzte óvni a katolikusnak maradni akaró keresztényeket, hogy ne járjanak a NOM-ra, mert annak rendszeres látogatása önmagától hitetlenné teszi a rajta résztvevőket. Ilyen következetesen ugyan csak ő és papjai viselkedtek a NOM-mal, illetve a híveknek a NOM-tól való tiltásával kapcsolatban, de magát a tényt, hogy a NOM veszélyes a katolikus hitre, már mások is kijelentették az elmúlt évtizedek során. A SZENTMISE oldalon megtalálható H. H. P. Stephan Maessen „AZ ÚJ MISERÍTUS és az Egyház szétzúzása” című tanulmánya, mely e kérdést tárgyalja, s melyekből az alábbi idézetek valók: »Lefebvre érsek 1979. november 8-án ehhez a következőket mondotta: „Haladéktalanul hagyjunk fel azzal a képtelen nézettel, miszerint, ha az új mise érvényes, akkor részt lehet venni rajta. Nyilvánvaló, hogy szentségtörő miséken nem szabad részt venni, de olyan miséken sem, melyek hitünket veszélyeztetik.” – Nos, azt könnyű bebizonyítani, hogy az új mise, miként azt a liturgia-bizottság megfogalmazta, mind a zsinat által hivatalosan adott felhatalmazásokkal, mind Pater Bugnini összes magyarázatával, hallatlan közeledést mutat a protestáns teológiához és a protestáns kultuszhoz. Ezek az új misék nem csak, hogy nem lehetnek tárgyai egy kötelességnek, azaz a vasárnapi kötelező misehallgatásnak, hanem e misékre sokkal inkább a kanonikus jogot kell alkalmazni, melyet az Egyház a „communicatio in sacris” (istentiszteleten való részvétel) kérdésében a szakadár ortodox és protestáns istentiszteleti alkalmakra előír.« »Lefebvre érsek 1977. február 24-én elhangzott beszédében ezeket mondta: „A mindezekből levonható következtetés világos: Kötelességünk magunkat ettől a rítustól távol tartani, és csak kivételes esetekben, mint például esküvő vagy temetés alkalmával szabad rajtuk (passzívan) részt vennünk, és csak akkor, ha bizonyosak vagyunk benne, hogy a mise érvényes és nem szentségtörő. És ez az egész liturgia-reformra érvényes. Helyesebb csak egyszer egy hónapban valódi misére menni, vagy ha másképp nem megy, még ennél is nagyobb időközökben, mint egy protestáns mellékízű misén részt venni, mely a mi Urunknak kijáró hódolatot, sőt, talán még az Ő valóságos jelenlétét is nélkülözi. A szülők meg kell magyarázzák gyermekeiknek, miért imádkoznak inkább odahaza, mint hogy egy olyan szertartáson részt vegyenek, mely hitükre nézve veszélyes.”« »Ha a II. Vatikáni Zsinat után a szemináriumok kiürülnek, ha a püspökök nyíltan a pap nélküli egyházat, a nők pappá szentelését és a cölibátus megszüntetését követelik, akkor az Egyház e szétrombolásának alapvető oka elsősorban Bugnini új misekönyvében keresendő, melyet túlzás nélkül „a katolikus papság sírásójának” lehet nevezni. Ahogy VI. Pál pápa megjósolta: „A megújított liturgia a zsinat szellemét a föld határáig el fogja vinni”, úgy e jóslatnak, látva az ily nagyfokú rombolást és nyílt forradalmat az Egyházon belül, csak igazat lehet adni. – Ezért, ha végezetül még egyszer feltesszük a kérdést, vajon Bugnini új misszáléja a római katolikus Egyház autentikus rítusát tartalmazza-e vagy sem, akkor én az ezen előadássorozatban elmondottak alapján, mint katolikusan képzett pap erre a kérdésre csak „nemmel” válaszolhatok. Senki nem kötelezhet egy püspököt, papot vagy hívőt arra, hogy egy olyan rítust elfogadjon, mely a katolikus hitet és Jézus Krisztus papi szellemiségét (melyet az Egyház valamennyi hagyományos rítusa tükröz) nem akarja többé tudatosan kifejezésre juttatni, hogy ezzel a „másképp-gondolkozóknak” és a „ma világának” tessen. Egy ilyen rítus komoly veszélyt jelent a papok és a hívők hitére nézve, melyet e rítusok szellemisége alakít. – Az Egyház, melynek legfőbb irányelve így hangzik: „Salus animarum suprema lex – a lelkek üdvössége a legfőbb törvény”, egyetlen papot vagy hívőt sem kötelezhet olyan rítusra, melyben komoly veszély rejlik az örök üdvösségre, azáltal, hogy ez a rítus a papi szellemet és a hit lelkületét elnyomja. Ezért szükséges tehát a katolikus papság és a hívők lelkében rejlő csonkítatlan katolikus hit megőrzéséért az új rítus elutasítása. És lelkünk és mások lelki üdvének megmentése az Egyház hagyományos rítusaihoz való hűség által, mely rítusok Jézus Krisztus papi lelkületét és a katolikus hit fényét autentikus módon juttatják kifejezésre – hogy az Egyház fennmaradjon.« Lefebvre érsek és őt követve Maeßen atya Jézus világos tanításának elvét követik figyelmeztetésükkel: a rossz fa rossz gyümölcsöt terem, és rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt. (lásd: Mt 7,16-20) Igen ám, de Urunk egyúttal azt is mondta, hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem és jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt.      Ez viszont – alkalmazva az itt felvetett problémára – azt jelentené, hogy az a hívő, aki az Egyház valódi miséjére jár, illetve az a pap, aki az Egyház valódi, azaz tridenti miséjét celebrálja „jó gyümölcsöt fog teremni”.      Csakhogy ez se a múltban, se a jelenben nem igaz. Ha a múltban igaz lett volna, akkor az Egyház nem került volna a mai válságba. Gondoljuk csak meg, nem csak a zsinat idején élt klérus, de még a mostani pápa, a ma hivatalban levő főpapok nagy része is a régi rítusban nevelődött, abban oktatták, abban szentelték fel őket.      Azt pedig, hogy a régi rítus celebrálása és az azon való részvétel ma sem óv meg senkit attól, hogy „rossz gyümölcsöt teremjen” – folyamatosan mindenütt megtapasztalhatjuk. Maeßen atya mesélte – aki eleinte nem csak az osztrák disztrikt, de az egész kelet-európai misszió priorja volt –, hogy azért nem szeretett a katolikusnak mondott Lengyelországba járni, mert megítélése szerint a lengyelek elsősorban nem katolikusok, hanem antiszemiták voltak. Vagyis, nem valamiért, jelen esetben az igaz katolikus hitért, hanem valami ellen, a zsidók ellen csapódtak a tradíció oldalára.      A katolikus lelkület – ráadásul nem csak a hit, hanem az egész élet kérdéseiben – azt diktálja, hogy az az igazi pozitív, vagyis „jó gyümölcsöt termő” meggyőződés, melyet valamiért érez az ember, és nem az, melyet dacból vagy egy másik dolog fanatikus elutasításából táplál.      Magyarra lefordítva, aki azért celebrál régi misét, illetve azért kötődik a tradícióhoz, mert fanatikusan, elvakultan gyűlöli a NOM-ot, annak a tridenti mise – se annak celebrálása, se annak látogatása – nem fog jó gyümölcsöt teremni. Mert nem teremhet, hiszen Jézus azt mondta, szeressetek és gyertek utánam, és nem azt, gyűlöljétek a másikat, és ezért inkább engem kövessetek, mert én is gyűlölöm őket. A különbség itt természetesen az indulatok minőségében, nem az érzelem tárgyában, azaz annak eldöntésében áll, hogy valamiért elvakultan rajongunk, vagy „csak” meggondoltan szeretjük, illetve valamit fanatikusan gyűlölünk, vagy „csak” megfontoltan elutasítunk. Ez a magyarázat azonban még mindig nem ad minden esetre érvényes választ. Lennie kell másnak is, ami miatt olykor a jó fa nem terem jó gyümölcsöt, azaz a látszatra egészséges fa valójában rothadt a belsejében. Ha ez az eset áll fenn, annak valószínűleg számos oka lehet – mint ahogy a baj forrása a természetben is lehet a víz- vagy naphiány, egy kórokozó, egy alattomos rágcsáló vagy élősködő –, melyet esetenként kell megvizsgálni.      Ilyen egyik ok lehet „a szándék hamissága”. Vagyis ha nem kizárólag Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére, hanem az emberek „szórakozására” vagy mások „szórakoztatására”, szereplési vágyból, önkifejeződés, önmegvalósítás, érvényesülés és hasonló emberi gyengeségek miatt mutatnak be igazi szentmisét. Ahogy a pap helyes intenciója az egyik leglényegesebb feltétel a mise érvényességének, úgy dönt a hagyományos mise gyümölcseiről az azt szervezők, az azt bemutató, az azon résztvevők lelkülete. Mindezek után megkockáztatom azt a kijelentést, hogyha az elmúlt 50 évben a régi mise mellett kitartó közösségek tagjai valóban olyanok lettek volna, mint az a 11 tanítvány és néhány asszony, akit Jézus elküldött, hogy hirdessék a világon az Evangéliumot, akkor a katolikus Egyház ma nem úgy nézne ki, ahogy. Ez még akkor is igaz, ha számításba vesszük, hogy a helyzet ma összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint bármikor az Egyház történetében. Különösen azért, mert a világ történelme az Egyház történelme, vagyis a világ emberei azért olyan hamisak, mert az Egyház tagjai hamisak. És akkor mit tehetnek a katolikusnak maradni akaró hívek? Mindenekelőtt ébereknek kell lenniük, mindig készen arra, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól. És soha nem elfelejteni, hogy Istenért és lelkük üdvéért, nem pedig más célért vagy más ellen akarnak katolikusok maradni. 2012. január 16.