A jó emberek kiállnak a teremtés megóvásáért. Talán nem éppen a kullancsokért és a gennykeltő baktériumokért, de a bolyhos nyuszikért és a zöld fákért. Így gondolhatta Ralf Meister evangélikus püspök is, amikor az „Ökumenikus keresztút a teremtésért” nevű akció keretében a mértéktelen baromfi-hízlalás ellen tiltakozott. Való igaz, hogy sok modern állattenyésztő módszer az Isten által teremtett ember-állat-viszony perverzióját jelenti – ezért helyes, ha az egyház felszólal ezek ellen. Ugyanakkor mégis meglepő, hogy az evangélikus tisztségviselők a teremtés megóvásánál ma láthatólag először az állatokra gondolnak. Miért nem mer közülük szinte senki fellépni a minden évben Berlinben megrendezésre kerülő „Mars az életért” nevű demonstráción, amelyen az évente több mint 100 ezer anyaméhben megölt magzatra emlékeznek? Miért esett alig néhány szó az éppen most végződő „Hét az életért” nevű egyházi rendezvényen az abortuszról, mikor ezt a rendezvényt 20 évvel ezelőtt éppen azért hozták létre, hogy felhívják a figyelmet erre az igazságtalanságra? Az a népi bölcsesség, miszerint az állatok a jobb emberek, lassan az akadémiai körökben is egyre jobban tért hódít. Egyes filozófusok már azt is mondják, hogy az embereknek az állatok feletti fölényérzete végeredményben nem más, mint amikor a fehérek a feketékkel, vagy a férfiak a nőkkel szemben fölényesen viselkednek. Egy ilyen szemrehányással kétségtelenül imponálni lehet, hiszen ki szeretne rasszistákkal vagy szexistákkal egy csoportba kerülni? Csakhogy éppen ebben az összehasonlításban van a döntő gondolkodási hiba, hiszen a rasszizmus és a szexizmus nem azért elítélendő, mert biológiai különbségekre utalnak, hanem azért, mert a következtetésük hamis! Helytelennek tartjuk, ha a nőktől megvonják a tanuláshoz való jogot, de senki sem tartja elvetendőnek, ha férfiak és nők a sportban különböző csapatokban játszanak, hiszen sportteljesítményük nyilvánvalóan különbözik. Ahol tehát vannak különbségek, ott az a helyes, ha ezeket megfelelően érvényesítjük. Az állatok természetesen megérdemlik azt a tiszteletet, melyet tőlünk a minden élő előtti tisztelet megkövetel. De arra az ötletre, hogy az állatoknak megadják a választójogot, szerencsére – eddig – még senki nem jutott. Minden nevetségességen túl, az ilyen gondolatokban ez a komoly veszély rejlik: Aki a teremtést már csak az úgynevezett környezet formájában érzékeli – de az ember alakjában már nem –, az elveszti a Teremtőjében való hitet! És végül magát a hitet is. Annyira téves dolog ebben látni a társadalmunkban egyre mélyebbre ható depresszió egyik okát? Akkor is, ha olykor nehéz elhinnünk: nekünk, embereknek szól az ígéret, hogy a világ világossága legyünk. Talán a jövőben a környezet jelszó alatt közvetlen környezetünkre kellene elsősorban gondolnunk. A szerző, Dr. theol. Sebastian Moll (31) a mainzi egyetem evangélikus-teológiai fakultásán az egyház- és dogmatikatörténet tanszékének tudományos munkatársa. „Jézus nem volt vegetáriánus” című könyve nagy feltűnést keltett. 2012. május 21.